Osmosis külvárosának egyik kocsmájában kedélyes társaság múlatta az időt. A hosszú asztal körül csupa kipirult arcú férfi ült, akik egyre sűrűbben emelgették a fakupáikat. A hangulat estefelé a tetőfokára hágott, és hamarosan eljött az ugratás és a kötekedés ideje, mint ahogy ez már történni szokott a köreikben. Csakhogy ezúttal igencsak különös volt a beszédtéma.
– Na, mit szóltok hozzá, hogy elrabolták az isteneinket? – kérdezte az egyik harcsabajszú atyafi, némileg provokatív hangsúllyal.
– Hogy mit csináltak az isteneinkkel? – pislogott értetlenül egy vékonydongájú emberke.
– Elrabolták őket – magyarázta a harcsabajszú röhögve. – Vagy eltörölték, megszüntették, ahogy tetszik. De nem mindet, mert egy közülük megmaradt.
– Ezt nem értem – meredt maga elé üveges tekintettel a vékonydongájú, mire többen is ráförmedtek:
– Hát te meg hol élsz, Birlik? Egy barlangban? Napok óta erről pusmognak a kofák a kispiacon.
– Hagyjátok már szegény Birliket, hát ő az alvégen lakik egy tanyán! Ott az a legnagyobb szenzáció, amikor a tehénszar nem a lapjára esik, hanem az élére.
– Na jó, ez vicces. Főleg Birliket ismerve. De most komolyan! Ti elhiszitek, hogy csak egy igaz isten van? Ezt én se nagyon értem. Akkor a többi milyen? Hamis?
– Mit nem értesz? Állítólag nincsen több isten. Csak egy. És ez mindig is így volt. Sose volt több isten. Ez most a legújabb mendemonda.
– De akkor a papok eddig miért mondták nekünk, hogy például…?
– Jaaj, a papokat csak hagyjuk! – húzta ki magát a harcsabajszú, átmenetileg mindenki fölé emelkedve, majd sietve hozzátette: – Félreértés ne essék, azt én se hiszem, hogy csak egy isten van, na de van köztünk bárki, aki valaha is hitt a papoknak? Mert én soha, drága komáim, soha! Mindegyiknek csak a pénzen jár az esze. A múltkor is meg akarták venni a legszebb tinómat, és tudjátok, mennyit akartak fizetni érte? Hét ezüstöt! Mondom: hetet! Hát ezek azt hitték, hogy megbuggyant az agyam a nyári hőségben! Azt mondja a pap: áldozati állatnak kellene a két telihold ünnepségére, ne legyek már ilyen rátarti, egy hithű osmosisi polgár ingyen is odaadná! Erre én: na, akkor keresse meg az egyház azt a hithű osmosisi polgárt, mert hogy az nem én vagyok, az olyan biztos, mint hogy a tinóm huszonöt ezüstön alul egy tapodtat nem megy innen, efelől kezeskedek, nagy tiszteletű kegyelmes uram!
– Meglásd, egyszer még elvisznek a démonok, a tinóddal együtt, Korkut!
– Engem lehet, de a tinómat huszonöt ezüstön alul senki el nem viszi, még egy megveszekedett démon se, mert a szuszt is kiverem belőle a moslékkeverő kanállal, aztán meg föletetem a disznókkal!
– Hej, de bátorra ittad magad, Korkut! Igazán megnéznélek, ahogy a moslékkeverő kanaladdal hadakozol egy démon ellen!
– Ja! És közben azt ordítozná, hogy távozz innen, sötét lelkű gazfickó, különben hívom az egy igaz istent!
Hatalmas röhögés remegtette meg a levegőt a hosszú asztal körül, ám ekkor egy szerény külsejű, jámbor ábrázatú fiatalember így szólt:
– Én elhiszem, hogy csak egy isten van.
Nagy csönd támadt erre, és minden tekintet a szelíden mosolygó ivócimborára tapadt.
– Micsoda? Ugye, nem mondod komolyan, Elgin? Te bevetted ezt a szánalmas dajkamesét?
– Legyen már eszed, fiatal barátom! Megtagadod Osmosis ősi hitét? Nem félsz, hogy a végén a nagy vulkán tüzében fogsz elégni?
– Úgy bizony! Jól mondja Alsidul! A vulkán tüzében fogsz elégni, aztán a lelked örökké bolyongani fog a legsűrűbb erdőkben, és az idők végezetéig sem talál ki onnan.
Ám hiába volt minden megrökönyödés és lelki ráhatás, a jámbor arcú fiatalember egy tapodtat sem engedett az álláspontjából, ráadásul ehhez megvoltak az érvei is:
– Láttam, amit láttam az Arénában – szögezte le. – Engem senki emberfia nem fog tudni meggyőzni róla, hogy ami ott történt, az nem igaz, és csak egy furcsa látomás volt.
– Ja, kérem, akinek van pénze belépőt venni az olimpiára…
– Nem volt pénzem rá. A sógorom vitt be egyszer, csak egyetlen egy alkalommal. Nagyon jól tudjátok, hogy ezt soha nem engedhettem volna meg magamnak.
– Arról a sógorodról beszélünk, aki a Nineka nevű nővéred férje?
– Róla, hát! Ki másról? Ismertek mást is a családomból, aki olyan rangban szolgál a Kormányzói Testőrségben, hogy engem bárhova bevihetne a fogdán kívül?
– Hej, az a Nineka micsoda szemrevaló kis macska! Ismerem serdülő lány kora óta. Akkor még vízhordóként járt arra a kútra, ami pont a házunk előtti tér közepén áll. Ha láttatok valaha szépen ringó csípőt, meg olyan isteni tomport, amelyik…
– Fogd már be a pofád, Alsidul! Senkit sem érdekelnek most a felajzott képzelgéseid. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit látott Elgin az Arénában.
– Sok mindent – bocsátotta előre a megszólított, szerfölött örülve, hogy végre elterelődött a szó az immár férjezett nővére idomairól –, és mivel olyan dolgokról van szó, amiket én tényleg a saját szememmel láthattam, nagyon örülnék, ha elhinnétek, amit mondok. Először is például azt, hogy amikor leereszkedett az égből a kenész, akkor kisvártatva…
– Hogy mi ereszkedett le az égből? – vágott közbe rögtön a harcsabajuszú. – Így nem fogunk sokra menni, ha ismeretlen varázsigéket szövögetsz bele a mesédbe. Mi a bánatos tököm az a kenész?
– Kerekek nélküli égi szekér – magyarázta a jámbor fiatalember. – Ennek a rövidítése a kenész. Nem mellesleg én ezt egy jóravaló egyházi embertől hallottam, de nem fogom elárulni a nevét, még nektek sem, mert nem akarom, hogy bajba kerüljön. Pont ezért használt ő is ilyen rejtelmes szavakat, amikor beszélgettem vele. Mert sosem lehet tudni, ki hallgatja ki az embert.
– Jól van, legyen akkor kenész, csak haladjunk – intettek türelmetlenül többen is, Elgin pedig részletes tájékoztatást nyújtott arról, mi játszódott le azon a bizonyos napon az Aréna küzdőterén. Fokról fokra lett egyre lelkesebb, hamarosan egészen belemelegedett a jelenetek leírásába. Úgy festett, mint aki újra is élte azokat a feledhetetlen órákat, amelyeket ott töltött az Aréna lelátójának kakasülőjén.
– Mesebeszéd – intett az elbeszélés végén unott arccal egy megfáradt atyafi, de ahhoz azért még volt ereje, hogy megragadja a boroskancsót, és újra teletöltse a kupáját.
– Na és ami az Adósok hídjánál történt? – ütötte a vasat Elgin. – Az is mesebeszéd?
– Miért, ott mi történt?
– Hát azt se láttátok? Egyikőtök se járt akkor a belvárosban?
A harcsabajuszú megint felröhögött:
– Édes egy komám, hát én akkor se mennék az Adóhivatal közelébe, ha a kedvenc tinóm akarna odavontatni! Akkor inkább már tényleg átruháznám az egyházra, de még azt a hét ezüstöt se kérném el. Ingyen odaadnám, és még el is mennék az áldozati szertartásra, csak hogy láthassam, amint leszúrják azt a beste jószágot!
– A sógorom mesélte, hogy szolgálatban volt a toronynál, a kikötőben – próbálkozott új történettel a jámbor fiatalember.
– Mármint melyik toronynál?
– A Vámház tornyánál.
– Aminek az a nagy terasza van?
– Igen, és a sógorom pont arról mesélt, ami a teraszon történt. Mégpedig azon az éjszakán, amikor egy marha nagy norling hajóhad jelent meg Osmosis kikötőjében, és utána…
– Hogy micsoda? Egy marha nagy norling hajóhad???
– Öcsém, te aztán jó alaposan a kupád fenekére nézhettél.
– És nem is kevésszer!
– Higgyétek már el! A sógorom épp aznap este volt szolgálatban a teraszon! A Vámház teraszán! Ő mesélte, hogy mi történt, de amúgy ezt az egészet még vagy száz rakodómunkás meg matróz is látta a kikötőben!
– Hát persze…
A jámbor fiatalembert egyre jobban idegesítette, hogy ezek a földhözragadt szerencsétlenek minden szavában kételkednek. Tájékozatlanok és buták, mint a tök, némelyikük még a saját utcájából sem mozdult ki hónapok óta, és még őt nézik hülyének? Őt, aki a saját szemével látta ezeket a dolgokat? Vagy ha nem is ő, hát akkor a sógora, Grobonir? Hogy merészelik ezek a tulokfejűek kétségbe vonni a Kormányzói Testőrség őrvezetőjének szavát?
Annyira felmérgelte magát, hogy nem bírt a vérével, és most már azt a momentumot is kész volt a hallgatósága elé tárni, amelyikről a sógora azt mondta, hogy hétpecsétes titok:
– Tudjátok, hogy mi történt a Vámház teraszán? – tette fel a kérdést sejtelmes hangon.
Az italozó cimborák újra odafordultak felé, és az egyikük kaján mosollyal az arcán noszogatta:
– Micsoda? Ne tartsd magadban, fiatal barátom! Állj elő a farbával!
– Hát csak az – nyelt nagyot Elgin –, hogy amikor a kormányzó és az emberei körbeülték az asztalt, akkor a sötétben egyszer csak megelevenedett az asztal lapja, és úgy nézett ki, mintha a tenger ott hullámozna azon a gyalult deszkalapon. Úgy bizony! Folyékony lett a térkép, és…
– Na, most már fejezd be, öcsém, mert megkeseredik a bor a számban ettől a sok baromságtól! – hurrogta le a fiút a harcsabajszú. – Szóval egy igaz isten. Meg kerekek nélküli égi szekér. Meg folyékony térkép. Hát te olyan hülye vagy, komám, mint egy tányér pörkölt bikahere!
Hát, ez szomorú.