Osmosis – 306. fejezet

– A lényeget már tudod – kezdett bele Sztavrila. – Csak az nem volt igaz, hogy én is Osmosisba kerültem át a Földről, mint te. Az itteni sorsom többi részét úgy meséltem el, ahogy megtörtént. Talán még annyit tehetek hozzá, hogy szolgálóként dolgoztam Aldea királyi palotájában, amikor Orgil az egyik titkos hazalátogatása során valahogy, egy véletlennek köszönhetően szemet vetett rám, és maga mellé vett. Amikor visszatért Osmosisba, egyértelmű volt, hogy vele tartok én is. Nem sokkal utána szerelmet vallott nekem, és rá egy hónapra meg is volt az esküvőnk.

– És a tejfelesszájú uralkodót nem zavarja, hogy egy hajdani szolgálót fog hamarosan nőül venni? – firtatta Dariosz.

Sztavrila gúnyos mosolyra biggyesztette az ajkát:
– Gondolod, hogy egyáltalán van módja emlékezni rám? Tíz évvel ezelőtt még valóban tejfelesszájú trónörökös volt, akit csöppet sem érdekelt, hogy az alagsorban ki mossa a ruhákat, vagy ki tisztítja a lábbeliket. Soha nem is találkoztam vele, amíg a palotában szolgáltam.

A kormányzó elgondolkodva nézett maga elé, aztán elismerően így szólt:
– Hmm, milyen ravasz fickó volt ez az Orgil. Megtetszettél neki, amit persze kicsit sem csodálok, aztán lényegében megszöktetett Osmosisba, ahol téged senki sem ismert, tehát simán be tudott mutatni meori nemes asszonyként, később pedig úgy hozott ide, Aldeára, mint Osmosis egyik arisztokrata úrnőjét, aki immár az ő becses neje.

– Ezt már csak azért is könnyen megtehette, mivel egész életében utazgatott a Szigetvilágban, tehát az égvilágon senki nem találta furcsának Osmosisban, hogy egyszer csak megjelentem mellette, mint a jövendőbelije.

– Gondolom, ezek a szigetvilági utazgatások kizárólag Orgil nagyúr olthatatlan kíváncsiságát szolgálták, amelyet a különböző meori szigetek turisztikai célpontjai iránt érzett, és szóba sem jöhetett olyan megfejtés, hogy valójában mindvégig Aldea számára kémkedett és gyűjtött be különféle információkat a Belső-tenger minden egyes pontján.

– Gyűlölöm, amikor ilyen cinikus vagy – biggyesztette le az ajkait Sztavrila.

– Miért? Talán nem ez az igazság? – vágott vissza Dariosz. – És ha nem tévedek, a feleségeként te is ugyanezt csináltad. Elvégre együtt utaztátok be a Szigetvilágot. Egy kis ismerkedés itt, egy kis jópofizás amott, mindenféle főrendekkel, királyi családok sarjaival, jeles arisztokratákkal, végül pedig az összes felcsipegetett információ itt kötött ki, Aldea királyi palotájában.

– Most azt akarod számonkérni rajtam, ami a társadalmi pozíciómból, a családi állapotomból és a nemzeti hovatartozásomból egyenesen következett? – méltatlankodott a görög nő.

– Nem akarok számonkérni rajtad semmit. Már megmondtam, én csak az igazságot akarom. Azt már tudom, hogy csakis azért férkőztél közel hozzám, mert tőlem is információkat akartál. De arról még nem mondtál semmit, hogy miért akartál az életemre törni.

– Hát te meg miről beszélsz? – ámult el Sztavrila.

– Jól hallottad. Igenis, az életemre akartál törni. Legalábbis ilyen információt kaptam egy eléggé biztos forrásból – erősítette meg határozottan a kormányzó.

– Akkor sürgősen dobd ki ezt az informátorodat – vetette oda gunyoros hangsúllyal a görög nő. – Gondold már végig logikusan! Aldeának ugyan mi érdeke fűződött volna ahhoz, hogy kiiktassam Osmosis kormányzóját? Egy olyan főtisztviselőt, aki helyett úgyis választanak egy újat. Szerinted nem sokkal kényelmesebb a réginek a bizalmában maradni, mint mindent elölről kezdeni az újnál? Arról nem is beszélve, hogy egy olyan ember kiiktatását célul kitűzni, aki egyszer már visszatért a halálból, meglehetősen értelmetlen.

Dariosz kénytelen-kelletlen elismerte magában, hogy ez valóban nélkülözne minden logikát. És egyúttal meg is haragudott magára. Mi a fene folyik odabenn? Annyira ki akar szeretni ebből a nőből, annyira gonosznak, álszentnek és hitványnak akarja látni, hogy ez az olthatatlan vágy mindent le akar gyűrni a szívében és az elméjében?

Merengéséből Sztavrila újabb közlendője zökkentette ki:
– Lehet, hogy újdonságot mondok most neked, de a szurdokban nem te voltál a célpont, hanem én. Az egyházad vezetői szerették volna megkaparintani az Orgil-birtokot, és ehhez az én halálomon keresztül vezetett az út. Kapóra jött nekik, hogy együtt utaztunk, tehát simán be lehetett volna állítani a kormányzó elleni merényletnek, aminek én csak a járulékos vesztesége lettem volna. De a lényeg, hogy ezek után az Orgil-birtok Osmosis egyházára száll, a legkisebb feltűnés nélkül.

– Minderről természetesen már rég tudomásom van, de mégis örülök, hogy felhoztad a témát, mert van itt egy igencsak komoly ellentmondás – mutatott rá a kormányzó. – Ha a népem körében még mindig élt a nimbusz a halhatatlanságomról, akkor vajon szerinted Osmosis egyházi vezetői nem tartottak volna túl átlátszónak egy merényletet ellenem?

– Már megint nem barátod a logika – jegyezte meg fitymálóan Sztavrila. – Ha a merénylet jól sül el, mármint az elsődleges célja szerint, azaz sikerül megölniük engem, akkor mit érdekelte volna a megbízókat, hogy a kormányzóval mi történik? Meghal, feltámad, meg se hal, fel se támad? Netán sértetlenül megússza az egészet? Hát nem érted, hogy én voltam a célpont?

Dariosz most lehunyta a szemét a pamlagon ülve. Úgy érezte, kezdi kimeríteni ez a beszélgetés, amelynek lényegében se vége, se hossza. Bárhol és bármikor fel lehet venni egy újabb fonalat, ami ugyanúgy nem vezet a történet kedvező kigombolyításához, mert ez a nő már soha többé nem lesz az övé. Sőt, talán soha nem is volt, hiába gondolta róla egykor, hogy Evilágnak az az értelme, hogy itt végre megtalálta élete párját.

Na nem. Semmi élete párja. Ez a nő, ha kell, az életére is tört volna. Elvégre egy idegen és immár ellenséges hatalom megbízottja. Fölösleges mentségeket keresni neki. Hiszen ő maga mondja el, hogy házastársi, meg társadalmi, meg a bánat se tudja, milyen bekötés miatt ellenség. Ellenség! Ez a lényeg! Mit kell vele foglalkozni tovább?

– Most mire gondolsz? – szakította meg a gondolatmenetet Sztavrila kérdése. – Már csak azért érdeklődök, mert nem szeretném, ha elaludnál a pamlagomon. Nem tudom, milyenek a testőreid, de itt reggelre megölnek, az biztos.

Dariosz kicsit kihúzta magát:
– Tudod, ezen a furcsa esküvőn gondolkodtam. Nem félsz a nagy korkülönbségtől? – firtatta újra a nagyon laza látogató szerepkörébe visszabújva.

– Éppen ellenkezőleg. Inkább örülök neki. És akárhogy is értetlenkedsz, az is megnyugtató számomra, hogy éppen erre a szigetre kerültem át, ahol pont ilyenek az ősi törvények. Evilág bármely más vidékén folyton abból állnék ki, hogy nyolc-tízévente új egzisztenciát keressek magamnak valahol, ahol nem ismernek, máskülönben boldog-boldogtalannak magyarázkodnom kellene, hogy miért nem öregszem. Osmosisban a vége felé már az összes barátnőm ezzel nyaggatott.

– És mi van Ald királlyal?

– Ald király majd szépen hozzám öregszik. Még pár év, és már egyáltalán nem lesz feltűnő. És addig sem fog senki megjegyzéseket tenni a kortalanságomra, mert ezen a szigeten a királyné megsértése főbenjáró bűn, amit halálbüntetéssel honorálnak.

– Nem így értettem. Szereted? Vagy érzel valami vonzalmat irányába? Esetleg úgy tervezed, hogy az érzelem majd később megjön, az együttélés során?

Néma csönd járta át Sztavrila lakosztályát. És talán nem került volna sor egy felfokozott jelenetre, ha a görög nő válláról nem omlik le a törölköző, szabaddá téve a jobb mellét.

Dariosz nem tudta türtőztetni magát. Felállt a pamlagról, odalépett Sztavrila szófája elé, magához rántotta a görög nőt, és szájon csókolta.

– Gyere velem! – kérte tőle igencsak nekihevülten. – Szerelmes vagyok beléd, és tudom, hogy te is az vagy. Tudom! Ne gondolj az itteni múltaddal, Osmosisban mindentől és mindenkitől megvédelek!

– Na persze, mint a szurdokban, ugye? – kérdezett vissza flegmán Sztavrila.

– Olyan eszközök állnak a rendelkezésemre, amilyeneket te el se tudsz képzelni!

– És nem is akarok – vágta rá totálisan közömbös hangon a görög nő.

Dariosz ekkor érezte úgy, hogy eltört benne valami. Kiengedte az ölelésből a finom testet, hátralépett, és egy olyasféle folyamat ment végbe a lelkében, amivel kapcsolatban nem is volt teljesen biztos benne, hogy ő vezérli.

Hidegen tekintett a magára tekert törölközőjét igazgató nőre.

– Emlékszel még, mit mondtam neked a szurdokban, a merénylet után? – szólalt meg nagy sokára Dariosz.

– Mire célzol? – idétlenkedett Sztavrila, még mindig a törölközőt igazítva.

– Pontosabban súgtam, nem is mondtam. Azt súgtam, hogy beszélnünk kell, négyszemközt, mert fontos dolgot kell elmondanom neked. Csak hát erre már nem kerülhetett sor, mert azóta most találkoztunk először.

– Mi lett volna az a fontos közlendő?

– Azt kell mondjam, végül még hálás is voltam az orzónak, aki ledöfött. Ezúttal hosszabb időt töltöttem otthon, a Földön. Nemcsak pár napot, hanem több hetet. Így volt alkalmam elrepülni Görögországba, hogy felkeressek egy bizonyos Ródinosz nevű városkát – mondta Dariosz, és közben benyúlt a zsebébe, majd átnyújtott Sztavrilának egy papírlapot. – Ugye, jól emlékeztem a szülővárosod nevére?

– Igen – nyelt nagyot a nő, és óvatosan kihajtogatta a papírt.

– Nem ismerem a görög ábécét, így beletelt némi időbe, amíg az Evilágba visszatérésem előtt memorizáltam ezeket a furcsa betűket – magyarázta a kormányzó. – Jól írtam le a szülővárosod nevét?

– Igen.

– Tudod, ennek a kedves kis városkának ellátogattam a temetőjébe is. Amit a helységnév alatt látsz, az egy sírkő felirata.

A nő döbbenten olvasta: Sztavrila Diamantisz, 1944. Aztán egy kötőjel, és más semmi.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte.

– Nocsak – sóhajtott fel csalódottan a kormányzó. – Ezek szerint már elfelejtetted, hogy mit meséltem. Nevezetesen, hogy én melyik évből kerültem át ide, Evilágba. Vagy úgy is fogalmazhatnék, mivel ez már kétszer is megtörtént, hogy melyik évben szoktam visszatérni a Földre.

– Dehogynem emlékszem. 2030-ban.

– Hát akkor nem olyan bonyolult a megfejtés. Ha én 2030-ban jártam a városkádban, és még nincs másik évszám a sírköveden, az azt jelenti, hogy a látogatásom idején még életben voltál. Elég szép kort értél meg a Földön, nem igaz? – mosolyodott el halványan Dariosz. – Vagy inkább fogalmazzunk jövő időben: szép kort érsz meg a Földön, és most már biztosan tudhatod, hogy vissza fogsz térni abba az életedbe. Egy helyi atyafitól azt is megtudtam, hogy ez az Úr 1985. évében történt. Akkor tértél magadhoz a kómából. De többet nem fogok elárulni az életedről, mert lehet, hogy már ezért is kapni fogok. Legyen elég annyi, hogy hosszú és gazdag életet éltél, mindenféle értelemben.

– Mondd csak – kezdte szokatlanul óvatosan és csöndesen a görög nő, és mintha kissé beleremegett volna a hangja: – Találkoztál is velem?

– Eszembe sem jutott – csóválta meg a fejét a kormányzó. – Ne vess meg érte, de egyáltalán nem szerettelek volna nyolcvanhat éves matrónaként megtekinteni.

– És ezek…? – fordította meg a papírlapot Sztavrila, láthatóan megkönnyebbülve.

– Nos, ez néhány adat az 1986-os évből, amelyek hozzásegíthetnek ahhoz, hogy megalapozd a vagyonodat. Mindössze okosan kell rájuk fogadnod – magyarázta a kormányzó. – Az első esemény a Challenger űrrepülőgép megsemmisülése, ez 1986. január 28-án következett be. Az űrrepülőgép nem sokkal a kilövése után felrobbant, és sajnos a fedélzetén utazó mind a hét űrhajós életét vesztette…

– Azt ajánlod, hogy fogadjak ártatlan emberek halálára? – hüledezett Sztavrila.

– Természetesen nem – rázta meg a fejét Dariosz –, de amikor visszatérsz a régi életedbe, és 1986. január 28-án meg fogod hallani ezt a szörnyű hírt, tudni fogod, hogy az összes többi adat is hiteles, amit felírtam neked. Ott van például a mexikói futball-világbajnokság. Én a helyedben nagy összeget tennék arra, hogy az Argentína – Anglia mérkőzésen egy Maradona nevű játékos kézzel üti be a labdát az angol kapuba, mégis megadják a gólt. Ennek a Maradonának a második gólja is eléggé emlékezetesre sikerült. A saját térfeléről indulva, mindenkit kicselezve szerezte. Sokáig az évszázad góljaként emlegették.

– És ki az a Nelson Piquet?

– Ő egy brazil autóversenyző. Tudod, 1986-ban történik meg először, hogy egy szocialista ország ad otthont a Forma-1 egyik futamának, jelesül Magyarország, és Nelson Piquet lesz a győztes. A helyedben erre is fogadnék.

– És ez a névsor itt, alatta…?

– Az első junior atlétikai világbajnokságot 1986 nyarán rendezték, mégpedig Athénban. Felírtam neked az összes futószám győztesének nevét. Remélem, ügyesen fogsz fogadni rájuk. Lehetőleg több fogadóirodában, kisebb tétekre elosztva. De hát mit magyarázzak neked, elvégre okos asszony vagy, nem igaz?

Dariosz valóban nem magyarázott tovább, hanem megindult a terasz felé. De az ajtóból még visszafordult:

– Majdnem elfelejtettem, a legfontosabb adat a lap alján van. Egy dátum. 1986. április 26. Ezen a napon felrobban majd egy atomerőmű a Szovjetunióban, Kijev mellett. Okos dolog lenne erre az időszakra időzítened egy nyaralást, mondjuk Amerikában.

– Köszönöm – suttogta Sztavrila alig hallhatóan, és különös tűzben égett a szeme.

– Isten veled! – búcsúzott el közömbös hangon Dariosz, aztán kilépett a teraszra, és eltűnt a sötétben.