Osmosis – 301. fejezet

Mi tagadás, Nerid király vezérkara egy emberként ámult el, amikor Osmosis kormányzója egyszer csak ott termett közöttük. A nagy melegre való tekintettel ugyanis a parancsnoki sátrat úgy állították fel az ezred katonái, hogy az oldalsó ponyvákat felcsapták a tetőre, így tehát a derék vezérek annyit láttak, hogy Dariosz egyszer csak leereszkedik a sátor mellé, mintha mondjuk egy fáról tenné. Csakhogy azon a környéken egyetlen fa sem állt.

Ennél is nagyobb volt a Neridea Ezred azon katonáinak megrökönyödése, akik a parancsnokaiknál jóval hamarabb észlelték, hogy mi történik. Ők arra lettek figyelmesek, hogy a kormányzó egy ezüst színű kötélbe kapaszkodva száll le közéjük, és akárhogy is meresztgették a szemüket, nem tudták megállapítani, hogy hol végződik az a különös kötél fenn, a magas égben.

A katonákkal és a vezérkari tisztekkel ellentétben Nerid királynak már volt alkalma megtekinteni az Arénában a „furcsa égi madarat” és más különös jelenségeket, így hát momentán ő volt a legkevésbé meglepett személy az egész környéken. Ám a harcosok körében hamarosan megindult a babonás pusmogás, miszerint Dariosz egyenesen az istenek társaságából ereszkedett le a táborba.

– Üdvözletem néked, nagy király, és nektek is, nemes urak! – lépett be a sátorba a kormányzó. – Csupa jó hírt hoztam, és nem is rabolom a drága időtöket holmi köntörfalazással, hanem a legfontosabbal kezdem. Mához egy kvintára behajózunk, és együtt megindulunk, hogy a meori testvériség jegyében visszafoglaljuk a hazátokat az orzók söpredékétől. A mai nap lesz ennek a történelmi eseménynek a főpróbája.

Csakis azért nem tört ki hatalmas üdvrivalgás a parancsnoki sátorban, mert a király és a vezérek nem sejtették, mennyire van közel az ellenség, aki ellen ma csatába kell szállni, és félő volt, hogy a nyitott sátorból kiszűrődő diadalittas ordítozás átragad a legénységre is, onnantól kezdve pedig még a távolabbi vidékeken is mindenki hallhatná, hogy itt éppen egy jelentős katonai erő állomásozik.

Dariosz kissé meg is hatódott ezeknek a derék meori főtiszteknek a fegyelmezettségén, meg persze azon is, hogy a legidősebb vezérek szemében máris az öröm könnyei csillogtak, nem is beszélve Nerid királyról.

– Amióta csak befogadtad a maradék népünket, mindig erről a napról álmodtam, mindig erre a napra vártam – jegyezte meg kissé elfúló hangon a száműzött uralkodó, de aztán megköszörülte a torkát, és feltett néhány kérdést: – Mi lesz a feladatunk ma, kormányzó? És miért lesz ez az új honfoglalásunk főpróbája? Semmit sem tudunk erről, mert a futáraid által kézbesített üzenetek meglehetősen szűkszavúak voltak.

– Máris mondom – intett nyugalomra mindenkit Dariosz, aztán helyet foglalt az asztalfőn, a király mellett, miután egy serény tisztiszolga egy tábori széket tolt alá. – Bizonyára értesültetek róla, hogy igen jelentős erők szövetkeztek Osmosis Köztársaság megdöntése érdekében. De mivel Isten a mi oldalunkon áll, ez a kétes értékű társulás csúfos kudarcot vallott.

– Melyik istenről beszélsz, kormányzó? – kérdezett közbe egy ősz szakállú hadastyán, aki láthatóan a teljes homály állapotában leledzett, mármint a politikai helyzetet és az Osmosisban lezajlott eseményeket illetően.

– Az egy igaz Istenről – szögezte le Dariosz, és közben olyan pillantást vetett az agg vezérre, hogy annak egyelőre nem akadt több kérdése. – Biztos forrásból tudom, hogy Isten velünk lesz a mai napon is, győzelmünk tehát nem kérdéses, csupán annak módja, de szerencsére még van időnk ennek részleteit megtárgyalni.

– És melyek volnának ezek a részletek? – forszírozta türelmetlenül Nerid király.

– Először is arról szólnék, hogy három csapásirányt jelölt ki az ellenséges szövetség Osmosis szigetének megtámadására – ismertette Dariosz. – Az első a kikötő, a második az északi sziklafal, a harmadik pedig ez a hely, ahol most is beszélgetünk. Az első és a második támadást Isten segítségével már sikeresen elhárítottuk. De a harmadik még hátravan. Ezért is kértem azt, hogy rendeljétek ki ezen déli öbölhöz minden hadra fogható katonátokat.

– És egyedül kell megvívnunk ezt a harcot? – kérdezte kissé számonkérően egy villámló tekintetű vezér. – Merthogy Osmosis katonái közül nem sokat látni a környéken, legfeljebb azokat, akik az öböl őrtornyaiban teljesítenek szolgálatot.

– Mindez nem véletlen – bocsátotta előre Dariosz. – Ebben a csatában nem fogtok Osmosis hadseregének segítségére szorulni. Ma ugyanis legfőképpen magatokat kell legyőznötök.

– Hát ezt meg hogy értsük, kormányzó? – kérdezték többen is hüledezve.

– Úgy, hogy az öldöklés helyett inkább minél több fogoly ejtése lebegjen a katonáitok szeme előtt. És ehhez az egy igaz Isten minden segítséget megad majd – magyarázta Dariosz. – Az ellenségeiteknek már az is komoly gondot fog okozni, hogy vajon miféleképpen kivitelezhető a lehető legtöbb katona szárazföldre juttatása ezen a zátonyos szakaszon. De akik elérik az öböl partját, azok sem lesznek túlságosan harcképesek. Az Isten ugyanis olyasféle delejt bocsát rájuk, miáltal meglassulva, némelyek szinte lemerevedve fogják várni a sorsukat.

– Már miért tenne ilyet bármelyik isten? – akadékoskodott újra az ősz vezér, és jól látszott rajta, hogy számára az önnön fontosságába vetett hit a legfontosabb, és most örül, hogy sikerült visszatérnie a tárgyalásba egy fogósnak szánt kérdéssel.

– Mert Isten nem szereti a testvérharcot – hangsúlyozta Dariosz, és kissé előre is hajolt közben, hogy nagyobb nyomatékot adjon a kijelentésének.

Nerid király elgondolkodva simogatta a szakállát:
– Bölcs embernek ismertelek meg, kormányzó – indított egy hízelgő mondattal. – Tudom, hogy valamiképpen kapcsolatban állsz a magasabb hatalmakkal. Azt is tudom, hogy a kimondott szavadnak súlya van, és sohasem beszélsz fölöslegesen. Fejtsd hát ki nekünk, hogy milyen megfontolás rejlik a javaslatod mögött.

– Talán az lesz a leghasznosabb, ha fordított időrendi sorrendben fejtem ki, ezért most képzeljük el, hogy egyesített seregeink éppen partra szálltak Neridea szigetén – kezdte Dariosz, és rögtön látta az elégedett arcokon, hogy a jelenlévők nagyon is szívesen beleképzelik magukat eme régóta vágyott állapotba. – Milyen hozzáállás várható ekkor a derék katonáitoktól? Nyilvánvalóan az, hogy kegyetlen bosszút állnak az orzókon…

– Már meg ne haragudj, kormányzó – szólt közbe felindultan a király –, de remélem, nem akarod elvitatni a katonáim jogát arra, hogy véres bosszút álljanak azokon, akik felégették a falvaikat, meggyalázták az asszonyaikat, legyilkolták a népük színe-javát, az életben maradottak fejét pedig rabigába hajtották!

Dariosz türelmesen végighallgatta a felsorolást, aztán így szólt csöndesen:
– Megnyugtatlak, nagy király, eszembe sem jutott elvitatni katonáid ezen jogát. De tekintsünk kicsit előrébb. Mi történne a harcok végeztével? Ott állnál egy érzékeny veszteségeket szenvedett hadsereg élén, és ugyan minden dicsőség a tiétek lenne, de hogyan építenéd újjá az országodat? Kikkel népesítenéd be a lakatlanná vált vidékeket? Hogyan virágoztatnád fel újra Neridea ősi szigetét? Hiszen lényegében védtelenné válna az országod egy esetleges újabb támadás ellen, annyira megfogyatkozna a néped és a hadsereged ezen véres bosszúhadjáratban!

Hirtelen csönd támadt az asztal körül. Az imént még oly lelkes arcokra most a töprengés és a tépelődés jelei ültek ki. Dariosz kihasználta ezt a csendet, és így folytatta:

– Ezért javaslom azt, hogy értelmetlen öldöklés helyett a foglyok ejtésére helyezze a hangsúlyt dicső ezreded, nagy király. A mai ellenségünk Brindea szigetéről indult útnak, tehát meori testvéreink fognak hamarosan Osmosisra támadni ebben az öbölben. Első lépcsőben persze rabszolgákká kell tenned őket, akiket felhasználhatsz a hazád újjáépítéséhez. De később hűséges alattvalókká teheted, és felszabadíthatod őket Neridea szigetén, hiszen mégiscsak meori testvérnépről van szó. Egy a múltunk, egy a nyelvünk, idővel szabad emberként szolgálhatják majd hazád felvirágoztatásának ügyét.

– És az orzók…? – kérdezte halkan az uralkodó.

Dariosz halványan elmosolyodott:
– Mondd meg nekem, nagy király, melyik az édesebb bosszú? Vajon az-e, ha az utolsó szálig lemészároljátok a betolakodókat, és ennek a söpredéknek minden tagja úgy érezheti, hogy az utolsó pillanatig férfiként harcolt? Vagy inkább az, ha láncra fűzve vezetitek el őket a harcmezőkről, és aztán a nyomorult életük végéig rabszolgaként kell tengődniük Neridea szigetén? Ha a puszta két kezükkel kell újjáépíteniük a lerombolt falvakat? Ha végig kell nézniük, hogy hiábavaló volt minden dölyfös tobzódásuk, mert az országod hamarosan ragyogóbb dicsfényben fog tündökölni, mint valaha?

Szinte tapintható volt a hangulat átalakulása a parancsnoki asztal körül. Ki nyomban, ki lassabban, de csakhamar minden vezér megértette, hogy a kormányzónak minden állítása észszerű és átgondolt.

Hát így esett, hogy ezen a kora délutánon a Brindea szigetéről indult, délről támadó sereg olyasfajta vereséget szenvedett, amelyik egyedülálló volt Evilág történelmében.

Azok a hadihajók, amelyek nem hullottak darabjaikra a zátonyokon, valamilyen égi csoda folytán egymás után lobbantak lángra. Ennek következményeként még azok az emberek is kénytelenek voltak partra úszni, akik ilyesmit egyáltalán nem terveztek. Például a hajók civil személyzetének tagjai.

A partraszállókat aztán egyre-másra érték a meglepetések. Elsősorban az, hogy a haditerv is súlyos léket kaphatott valahol. Ugyanis nem az volt a helyzet, miszerint a déli helyőrségek katonáit már rég átvezényelték Osmosis kikötőjébe, vagy más, északi parti hadszínterekre, a szövetségi támadások folyományként. Éppen ellenkezőleg. Egy mindenre elszánt ezred várta őket az öblöt körbeölelő dombságon, szabályos hadrendben felsorakozva.

Ám a legdöbbenetesebb események csak ezután következtek. Brindea betolakodói hiába akartak rohamot indítva áttörni az alakzaton, az első lankákhoz érve valami különös erőnek köszönhetően teljesen elfogyott az erejük. Némelyek térdre rogytak; mások szinte megbénulva vágódtak hasra a part menti fövenyen, és aztán nem is bírtak feltápászkodni többé; jó néhányan pedig a hátukon pörögve ordítottak, mert nem bírták elviselni a fejükben frissen támadt nyomást, valamint az emberfeletti módon hasogató fülzúgást.

A Neridea Ezred katonái azt a néhány tucatnyi támadót, akik mégis feljutottak a dombtetőre, kegyetlenül levágták. A többieket pedig olyan gyorsan és szakszerűen fűzték rabláncra, hogy azt még több generációs rabszolga-kereskedő családok sarjai is csupa elismerő jelzőkkel illették volna.