Osmosis – 297. fejezet

A Kardhal orrában maga Frommeldrup tábornok kémlelte a tengert. Első hallásra talán szürreálisnak tűnhet ez az életkép, ezért a krónikás sietve tájékoztatja az olvasóközönséget, hogy a Kardhal a Fejedelemség zászlóshajója volt, Frommeldrup tábornok pedig az ország katonai fővezére, így talán érthetőbbé válik a jelenet.

A tábornok idegesen pislogott, és erre minden oka meg is volt. Először is Evilágban még nem létezett az iránytű, tehát a hajósok csupán az égitestek helyzetére hagyatkozhattak a navigáció során. Igen ám, de már a délutáni időszaktól kezdve lehetetlen volt az ilyesfajta tájékozódás. A Napot először egy különös, szürke és igen vaskos felhőréteg takarta el, később pedig haragos viharfellegek, amelyekből aztán olyan jégverést kapott a flotta, hogy a vitorlák rövid időn belül rojtos csipkefüggönyként lógtak alá az árbócok keresztrúdjairól.

A vitorlák elvesztése egyébként lényegében nem lassította a flotta haladását, mert délután a széljárás is megfordult, és mivel Osmosis felől kezdett fújni, a Fejedelemség hadihajói amúgy is kizárólag az emberi erőre, azaz a gályák evezőseire hagyatkozhattak.

Csakhogy az emberi erővel is akadt némi gond. Az éj beállta után egyes katonák azt kezdték pusmogni, hogy jobb lenne visszafordulni, mert az istenek láthatóan nincsenek mellettük. Elvégre mi másra utalhatna mindaz, ami történt?

A harci morált romboló hergelés végül Frommeldrup tábornok fülébe is eljutott, de nem tudott semmit sem tenni ellene, elvégre ő maga sem volt a legjobb állapotban. Az éberen elszenvedett rémálmai között az szerepelt az első helyen, hogy célt tévesztenek, és nemhogy Osmosis kikötőjét nem érik el, de még magát a szigetet is elvétik, ezáltal valahol a Déli-földrészen kötnek ki, fűszoknyás ős-meori bolondok között, és ha ez nem ad okot az ő lefejezésére Rőtvár főterén, akkor semmi.

Ennélfogva nem lehet csodálkozni azon, hogy amikor a sötét horizonton feltűnt Osmosis kikötőjének két világítótornya, akkor Frommeldrup tábornok lényegében orgazmus közeli állapotba került. Hátrasietett a hajó orrából, megkereste a helyettesét, és diadalmas arccal számolt be neki arról, hogy a navigáció – minden nehézség ellenére – tökéletes volt. Hamarosan behajóznak majd Osmosis tengeri kapuján, és onnantól kezdve nem lesznek irgalmasak senkihez, aki az útjukba áll. Valamint arról is intézkedett, hogy a vezérhajó kormányosa már a hadjárat első napján kiemelt értékű hadizsákmányban részesüljön.

Miután kiosztotta a parancsait, haladéktalanul visszasietett a Kardhal orrába, és a tekintetét még hosszan nyugtatta Osmosis világítótornyainak fényén. Elrebegett néhány hálaimát a norlingok isteneinek, közülük is leginkább Sutkepser kegyelmébe ajánlotta a hadjáratot, aki az alázat istene volt az Északi-földrész népeinek hiedelemvilágában. Bár igaz, hogy ez utóbbi megfogalmazást Attila erősen vitatta volna, hiszen az anagurok is az Északi-földrész lakói voltak, ám ők csak egyetlen istenséget tiszteltek, a Világügyelő Férfiút.

Ha már Attila szóba került, el kell árulnunk, hogy ezekben a pillanatokban kegyetlenül unatkozott a Vámház teraszán. Csak ült az asztal mellett, és hallgatta a meori nyelven folyó beszélgetést, amelyből csekélyke nyelvtudása folytán nem sok mindent értett. Az arckifejezéseket, illetve Baskír kétségtelenül látványos performanszát nézve ugyan sejtette, hogy éppen a kormányzó öreg titkárának lenyugtatása vagy meggyőzése folyhat, de őt ez csupán mérsékelten szórakoztatta. Ilyeténképpen a társasági életben való részvétele hosszú percekig legfeljebb abból állt, hogy megpróbált okosan nézni.

Ám végre eljött az a pillanat, amikor az öreg Tanító csöndesen így szólt: „Megérkeztek”. A magyar színészre az Osmosisban eltöltött idő alatt már ragadt annyi meori nyelvtudás, hogy ezt a kifejezést megértse, sőt abban is biztos volt, hogy Baskír az ő tatár barátjának jelentése nyomán közölte a hallgatósággal azt a tényt, hogy látótávolságba érkezett az ellenség.

Felemelkedett a helyéről, szép komótosan és megfontoltan, ahogy az már egy anagur törzsfőhöz illik, aztán méltóságteljesen elsétált a terasz korlátjáig. Nem csodálkozott rajta, hogy pillanatokon belül megérkezett mellé Dariosz is, aki mintha kissé zihálva szemlélte volna a tengert.

A tengert, amelyet valóban elborított a norling hadihajók sokasága. És ez a látvány az Ezüsthold és a Bronzhold halovány fényében egyszerre volt varázslatos, lenyűgöző, de leginkább rémületes.

– Megértem, hogy úgy lihegsz, mint aki most ért célba az ezer méteres gátfutás után – szólalt meg csöndesen Attila. – De gondolom, Baskír vetítése nyomán most már belátod, hogy semmi okod nincs az aggodalomra.

Kinn, a tengeren Frommeldrup tábornok is úgy vélte, hogy immár nincs különösebb oka az aggodalomra. Büszkén és bizakodóan állt a Kardhal orrában, majd amikor úgy ítélte meg, hogy a hajó hamarosan eléri a nyílvesszők lőtávolságát, akkor szándékában állt hátravonulni a tatnál felállított parancsnoki fedezék mögé. Csakhogy ekkor váratlan dolgok egész sora vette kezdetét.

A tábornok először fülzúgást, majd különös remegést, végül pedig elviselhetetlen fejfájást érzett, de ezeken a hatásokon is bőven túltett egyfajta tehetetlenségi pánikroham. Frommeldrup szeretett volna megfordulni, és nem értette, miért megy ez ilyen lassan, miért nem engedelmeskedik neki a teste. Amikor egy örökkévalóságnak tűnő időtartam után sikerült végre szembefordulnia a fedélzettel, azt látta, hogy rajta kívül mindenki más is ugyanebben a kórságban szenved a hajón. Nagyjából két tucatnyi katona meredt rá rémülten és fájdalommal telt arccal, mint valami elátkozott, akarattalan bábok.

A tábornok ekkor mintha a magasból is zúgást hallott volna, de már nem tudta eldönteni, hogy honnan jön ez a hang. Azt sem tartotta kizártnak, hogy a saját fejéből. De a legijesztőbb az volt, hogy minden bizonnyal az evezősök is elkaphatták a titokzatos nyavalyát, mert a hajó egyre csak lassult, végül pedig olyan szelíden ringatózott a tengeren, mintha többé nem is akarna sehol kikötni.

– Most már fejezd be, galambocskám – kérte Oleszját Szubotáj a vadászgép fedélzetén. – A tokiói egyezmény értelmében a Szigma-11 hatást kizárólag addig szabad alkalmazni, amíg…

– Jaj, inkább te fejezd be! – csattant fel a lány. – Mit idézgeted folyton a tokiói egyezményt? Tán az a legkedvesebb olvasmányod? Másik kedvenc könyved nincs? Idézgess inkább a Háború és békéből, ha már mindenáron ez a témád. Kicsit régi, de tanulságos.

– Én most inkább a Bűn és bűnhődést ajánlanám a figyelmedbe. Az is régi, de talán még tanulságosabb – szólt csöndesen a tatár. – Kapcsold ki a Szigmát, már csak energiatakarékossági okból is. Nincs értelme tovább alkalmazni. Ha a vezérhajó megáll, úgyis megáll a többi is.

– Biztos vagy benne?

– Már csak azért is biztos lehetek benne, mert amíg ezt a magasröptű eszmecserét folytattuk, azalatt be is következett – mutatott rá Szubotáj.

Frommeldrup tábornok megkönnyebbülve észlelte, hogy a kínzó fejfájás és a bénító lemerevedés egyszer csak véget ért. Ám ezzel még nem volt vége a különös jelenségeknek, ugyanis hirtelen nappali fénybe borult a vezérhajó. A fedélzeten tartózkodók csodálkozva néztek fel az égre. Mi az istenek haragja történik itt? Talán feljött a Nap? Az éjszaka közepén???

Nos, akik meggondolatlanul az égre vetették a tekintetüket, a következő pillanatban sietve emelték szemük elé a tenyerüket, mert a fény elviselhetetlenül erős volt. A vezérhajó mögötti gályákon azonban kényelmesen meg lehetett figyelni a jelenséget. A többi hajóról tehát az volt látható, hogy az ég egy pontjáról erős fehér fénynyaláb világítja meg a Kardhalat. Csakhogy ez a fénykúp nem a Nap és a holdak körüli égi szférákból érkezett, hanem legfeljebb olyan magasságból, ahol a madarak szoktak repülni, amikor délre vagy északra vonulnak.

Viszont az a látvány meg a Kardhalról volt leginkább szemügyre vehető, amely a következő pillanatban bontakozott ki. Tudniillik a fehér mellett egy másik, bár jóval vékonyabb fénysugár is útjára indult. Ez a sárga fénynyaláb egyenesen a kikötő felé irányulva végül egy aprócska hajón állapodott meg. A kétpárevezősbe éppen akkor szállt be egy ősz öregember.

Frommeldrup tábornok a szemöldökét összevonva szemlélte, ahogy a kis hajó elindul egyenesen feléjük, miközben a sárga fény követi az útját, hogy minden pillanatban jól látható legyen.

– Mi ez, valami békeküldöttség? – kérdezte egy borízű hang a háta mögül.

Bójer alvezér volt a tippelő, Frommeldrup egyik helyettese, akit a tábornok egyébiránt szívből gyűlölt, mert régóta meggyőződése volt, hogy a tengerésztiszt az ő pozíciójára hajt, és alig várja, hogy bármi áron, de átvehesse.

– Most tényleg az érdekel, hogy miféle küldöttség közeledik azon a lélekvesztőn? – csattant fel Frommeldrup. – Az előzményekhez nincs egy szavad sem? Itt állunk az éjszaka közepén egy olyan hajón, amelyiken éppen nappal van, ám ehhez semmi hozzáfűzni valód sincs.

– Most mit mondhatnék? – tárta szét a karját az alvezér. – Még az imént is úgy csengett a fülem, hogy azt hittem, menten megbolondulok! Különben is, nem értek én ezekhez a vallási dolgokhoz, a tábori páter meg, ha jól tudom, hat hajóval hátrébb utazik. Talán tőle kellene megkérdezni, miféle rontás lehet ez.

– Szóval szerinted ez rontás? – kapott a szón a tábornok. – És mi van, ha dicsfény? Nem te hangoztattad induláskor, hogy az istenek is velünk vannak, Bójer? Akkor meg most mit rombolod itt a harci morált?

Ez utóbbi kitétel eléggé nevetségesen hangzott, hiszen kettejük beszélgetését senki sem hallhatta. Mindenesetre amíg a Fejedelemség két katonai vezetője egymással civódott, lassan a kétpárevezős is odaért a Kardhal orrához, majd továbbhaladt a hajó oldalán, míg el nem érte a kötélhágcsót, amin az öregember felkapaszkodhatott a fedélzetre. Addigra a tábornok és az alvezér is odasétált, és kíváncsian várták a fejleményeket.

– Köszöntelek benneteket, uraim! – hajtotta meg a fejét a jövevény. – Szép jó estét kívánok!… Vagy inkább jó napot?… Az ember teljesen megzavarodik ebben a furcsa időjárásban – kedélyeskedett az öregember. – A nevem Baskír, a kegyelmes Dariosz kormányzó úr követe vagyok. Osmosis első embere az imént felhatalmazott, hogy meghívjam eme hadi különítmény vezetőjét egy rövid tárgyalásra.

– Én volnék az – lépett előre a fejedelemségi hadak főparancsnoka. – A nevem Frommeldrup tábornok. Ő pedig itt a helyettesem, Bójer tengerésztiszt.

Baskír innentől kezdve csakis a tábornok szemébe nézett, az alvezérére ügyet sem vetett, és ez Bójert kellőképpen bosszantotta.

– Tábornok úr, kérlek, szállj be velem a kecses kis hajóba, és hamarosan olyan tényeket ismerhetsz meg, amelyektől, ezt bízvást állíthatom, le fog esni az állad – közölte igen szuggesztíven az öregember.

– No, csak lassan a testtel! – szólt szigorúan Frommeldrup. – Ha nem volna világos, nem azért jöttem, hogy megigyak egy korsó jó mézsört a kormányzóddal. Nem tűnt fel neked, hogy egy támadó hajóhad áll mögöttem?

Baskír már a hajó korlátjánál állt, a kötélhágcsó legfelső csomóján nyugtatva a kezét, de most visszafordult, és barátságosan mosolyogva megjegyezte:
– Ugyan, ugyan! Frommeldrup tábornok talán csak nem fél egy gyönge öregemberrel beszállni Osmosis Köztársaság legkisebb hajójába?

Mivel ekkorra már a legénység is odaszállingózott, a Fejedelemség fővezére kissé kínosnak érezte a kérést, ezért nagy hangon kijelentette:
– Ha azt gondolod, hogy önként fogom hurokba dugni a fejem, hát alaposan tévedsz, öregember!

Baskír elnéző mosollyal válaszolt:
– Aztán mire mennénk azzal, ha elveszejtenénk a fejedelmi seregek fővezérét? Szerinted mi azt gondoljuk, hogyha kitűzzük a fejedet a kikötő bejáratánál, attól majd eme roppant hadak megrémülnek, és visszamenekülnek a Belső-tenger északi partjára? Lásd be, nagyuram, ennek nincs semmilyen valószínűsége.

Ezt Frommeldrup is logikusnak értékelte, de azért még próbált keménykedni:
– Mondd csak! Miért nem a kormányzód jön ide, ha akar tőlem valamit? Nem lehetséges, hogy talán ő az, aki retteg?

– A magyarázat egyszerűbb, mint gondolnád, nagyuram – közölte nyájasan Baskír. – A bemutató, amit számodra szerveztünk, a kikötő vámházának legfelső teraszáról megtekintve lesz a leghatásosabb. Ennyi az egész… De ha félsz, hát ne gyere velem. Én azt is megértem – tette hozzá együttérzően, és még utoljára alaposan belenézett a tábornok szemébe.

Frommeldrup odasétált a hajó korlátjához, és elgondolkodva tekintett alá. A kétpárevezősben még csak nem is katonák ültek, hanem két taknyos siheder, akik a ruházatuk alapján leginkább pályakezdő dokkmunkásoknak néztek ki.

A tábornok gondolt egy merészet:
– Veled megyek, öregember, de magammal viszem a helyettesemet is – mutatott az alvezérre. – Ha igaz a mondás, miszerint több szem többet lát, akkor több fül is többet hall.

– Nincs ellenemre, hogy ő is velünk jöjjön – közölte engedékenyen Baskír.

Bójer tengerésztiszt – bár igyekezett nem mutatni – rendkívül csalódott volt. Már éppen beleélte magát abba a vonzó ábrándba, hogy ezek az ütődött szigetországiak lemészárolják Frommeldrupot a kikötőben, mire ő átveszi a parancsnokságot, támadást vezényel, holnap pedig már a lábai előtt hever Osmosis főváros, és hamarosan a legnagyobb dicsőségtől övezve vonulhat be Rőtvárba.

Ezzel szemben Frommeldrup úgy volt vele, hogy ha ez tényleg valamiféle csapda, akkor nehogy már egyedül kelljen elvesznie, pusztuljon Bójer is. Nem tudta volna elviselni a tudatot, hogy ez a törtető szerencselovag, ez a képességtelen senki áll az ő hadseregének élére, pusztán azért, mert ahányszor berúgott Kalrund fejedelemmel, az mind egy-egy újabb ugrást jelentett neki a ranglétrán.

A kétpárevezős tehát hamarosan megindult Osmosis kikötője felé, öt emberrel a fedélzetén. A különös égi ragyogás viszont egyszer csak kialudt, a fehér és a sárga egyaránt, és immár csak a világítótornyok fénye csillogott a tenger habjain. A sápadt Ezüsthold és a hasonlóan fakó Bronzhold pedig kíváncsian figyelte, vajon mi fog ebből az egészből kisülni.