Osmosis – 296. fejezet

Újra eljött egy olyan éjszaka, amikor izgatott várakozás jellemezte a Kormányzói Hivatal sokat látott helyiségét. Az ovális asztalnál Dariosz, Attila és Baskír foglaltak helyet. Közülük egyelőre az öreg Tanító vitte a szót, de igen érdekes módon. Éppen Szubotáj közleményét ismertette, de úgy, hogy konkrétan a tatár hangján szólalt meg:

– A Golub 2 jelentkezik. A fejedelemségi hajóhad érkezése éjfél után tíz-tizenöt perccel várható, azaz nagyjából hetven-hetvenöt perc múlva.

Dariosz megborzongott, aztán átnyúlt az asztalon, és megszorította Baskír karját:
– Kérlek, ezt ne csináld.

– Micsodát?

– Azt, hogy Szubotáj hangján szólalsz meg. Tudod, én egy huszonegyedik századi ember vagyok – fejtette ki a kormányzó –, annak a századnak is az első harmadából. Számomra ez nagyon ijesztő és viszolyogtató. Hogy plasztikus legyek, hangot ugyanúgy nem cserélünk mással, mint mondjuk alsónadrágot.

– Na, te meg ezt ne csináld, kormányzó! – hördült fel Attila is. – Nekem meg a legjobb barátom Szubotáj, kicsit sem szeretnék az ő vonatkozásában mindenféle alsóneműk cseréjére gondolni.

– Jól van, nyugalom – emelte fel a két tenyerét Baskír. – Megígérem, hogy ha csak nincs különösebb oka, akkor többé nem fogok ilyen módon üzenetet továbbítani.

– Szerintem lassan induljunk el a kikötőbe – javasolta Dariosz. – Inkább előbb legyünk ott, mint hogy elkéssünk.

A kormányzói hintó előállt, a fent nevezett három illető pedig útnak indult a szigetország egyetlen nagy kikötője felé. Az úti céljuk a Vámház épülete volt, amelyet még a királyság idején építettek, természetesen a folyótorkolathoz, hiszen egy olyan adottságokkal rendelkező országban, mint Osmosis, hol másutt lehetne a legpraktikusabb helye a Vámház épületének, mint ahol a sziget legnagyobb folyója a tengerbe ömlik?

Mindenesetre Dariosz és társai fejében, ahogy átkocsiztak a fővároson, korántsem vámügyek jártak. A kormányzó például némileg szorongva nézett az éjszaka elébe, hiszen járt már a Vámház legfelső emeletén, és tudta, milyen remek kilátás nyílik az épület pazar sarokteraszáról mind a tenger, mind a kikötő felé. Ám amikor azt képzelte maga elé, ahogy az éj leple alatt a folyótorkolat megtelik idegen hadihajókkal, hát akkor valami jeges rémület szorította össze a gyomrát, és pont annyira nem akarta elképzelni ezt a látványt, mint ahogy azt sem szívelte, amikor Baskír angol szavakat formál az ajkaival, és közben Szubotáj hangja hallatszik a torkából.

Attila eközben a Félvérrel folytatott beszélgetését elemezte magában, és olyasféle lidérces gondolatok foglalkoztatták, hogy vajon milyen fajta bűnök lapulhatnak még Osmosis külvárosi sikátoraiban, amelyektől minden felvilágosult, normális és ép erkölcsi érzékű embernek felfordul a gyomra.

Hogy Baskír mire gondolt a kocsikázás közben, azt elképzelni sem lehet, legalábbis egy földi ember nehezen tudta volna kitalálni, miféle elektronikus kalandok játszódhatnak le az android újjáélesztett áramköreiben.

Miután megérkeztek a Vámházhoz, minden sokkal egyszerűbb lett. Szép komótosan felgyalogoltak a lépcsőkön az épület tetejére, a nyolcadik szintre, ahol már várták őket. Az őrség tagjai közül kilépve Trin fogta karon Osmosis első emberét, és kivezette a teraszra.

– Minden úgy van, ahogy kérted, uram – bizonygatta. – Itt fogjuk bevárni az ellenséges támadást. Vagyis csak a kísérletét, hiszen megsegít minket az egy igaz Isten. Jól mondom, kormányzó? – kérdezte az apró emberke, s mintha közben megremegett volna a szája széle.

Dariosz váratlan dolgot tett. Odafordult Baskírhoz, és továbbította a kérdést:
– Jól mondja?

– Jól bizony! – bólintott mosolyogva az öreg Tanító, és a hangjában volt valami végtelenül megnyugtató. De a biztonság kedvéért még hozzátette: – Az egy igaz Isten az ő vigyázó tekintetét ma éjjel is Osmosison fogja tartani.

Dariosz végignézett a pompás teraszon. Néhány évvel korábbról sok furcsa emlék tolult fel benne, amikor is ezt a teraszt még sokkal több apró szobor és asztal borította, az adószedők pedig önfeledten ünnepelték az adóév végét. Mintha beszédet is mondott volna nekik egy ilyen alkalommal, de erre már nem emlékezett pontosan.

Most csak egyetlen asztal állt a terasz közepén, körülötte pedig öt üres szék árválkodott.

A kormányzó előrement a korlátig, a két öklét letámasztotta rá, és hosszan belebámult a sötét éjszakába. Hangosan nem akarta, de magában azért elmormolt egy imát: „Istenem, ma éjjel tényleg vesd vigyázó szemedet az országunkra, mert nélküled elveszünk mind egy szálig”.

Aztán visszafordult az épület felé, és odasétált az asztalhoz. Három szék ekkor már foglalt volt, Baskír, Trin és Attila ültek rajtuk. A kormányzó elfoglalta a helyét az asztalfőn, majd hosszasan vizslatni kezdte a szemközti üres széket.

– A fejedelemségi flotta kapitányát várjuk oda – szögezte le Trin.

Kissé esetlennek tűnt ez a megjegyzés. Kijelenteni a nyilvánvalót mindig sután hangzik, márpedig mindenki jól tudta az asztalnál, hogy kit várnak az ötödik székre. Baskír az öreg titkárra nézett, és detektálta, hogy a derék államférfi bizony a lelke mélyén nemhogy fél, hanem egyenesen retteg. Úgy vélte, illendő lenne végképp megnyugtatni, ezért először is megszólította:

– Tudom, hogy sok minden hihetetlennek hangzik mindabból, amit mondtam neked. De ez érthető.

– Én nem vagyok hitetlen, csak hát… – kezdett bele a szabadkozásba Trin, de ekkor Dariosz szólt rá:

– Ne mentegetőzz, derék titkárom. Tudjuk jól, hogy min mész most keresztül. Kicsiny gyerekkorod óta abban nevelkedtél, hogy sok istent kell tisztelni. Az egész életed ebben a hitben telt. Nyilvánvalóan nem várható el tőled, hogy egyik napról a másikra elfogadd azt a tényt, hogy csak egy igaz Isten létezik.

– A szívembe látsz, uram – ismerte el Trin.

– Talán nem lenne hiábavaló végigmenni azokon a dolgokon, amelyek nyomasztanak téged – vetette föl Baskír. – Bízz bennem, én is az egy igaz Isten szolgája vagyok, és felruházott engem az összes képességgel, amelyek segítségével hatalmamban áll eloszlatni minden kétségedet.

Az öreg titkár nagyot sóhajtott, de aztán megeredt a szava:

– Minden észszerűségnek ellentmond, hogy a hírek szerint hatalmas norling hajóhad indult meg a szigetünk ellen, de mi úgy ülünk itt négyen, mintha mi sem történt volna. Nem riadóztattuk a hadseregünket. Nem foganatosítottunk semmilyen óvintézkedést a kikötőben. Nem oltattuk ki a világítótornyok fényeit. Nem került sor a…

– Hadd szóljak közbe, titkár úr – emelte fel a kezét Baskír. – Elismerem, hogy mindezen óvintézkedések elmaradása akár nyugtalanságra is okot adhat, de ha most bemutatok egy példát, rögtön megérted, hogy nincs miért aggódnod… Kormányzó úr! Megteszed, hogy felszólítod az ajtónállókat a terasz elhagyására?

Dariosz már félig felemelte a kezét, hogy odaintsen a terasz ajtajában strázsáló katonáknak, de aztán meggondolta magát. Ugyan nem sejtette, mire készül az öreg Tanító, de volt egy különös megérzése.

– Nagy baj lenne, ha ez a két őr is tanúja lenne annak, amit be akarsz mutatni? – kérdezte Baskírt.

Az android egy pillanatra megmerevedett, de hamar döntésre jutott:
– Végül is hadd maradjanak.

A következő percben Baskír olyasmit művelt, hogy Attila kivételével az összes szemtanú a száját tátva bámulta, és még sokáig a hatása alatt maradtak. Az öreg Tanító az asztal közepére fókuszálta a tekintetét, és hamarosan különös fénynyaláb kelt útra a szeméből, egyenesen az asztal lapjáig, ahol lényegében megelevenedett egy teljesen élethű jelenet.

Először csak úgy festett, mintha valaki egy kancsó vizet borított volna a masszív bútor lapjára. Az asztal közepén lényegében valamiféle tenger hullámzott, varázslatos kék fénytől övezve, amely Baskír szeméből áradt. A tengeren aztán feltűntek mindenféle hajók, nem nagyobbak egy ember kisujjának körménél. Egy egész flotta.

Már ez is annyira valószerűtlen volt, hogy az öreg Trin kis híján hátraborult a székével. És mi tagadás, Darioszt is letaglózta a látvány. Ő ugyan a földi életében hallott már mindenféle holográfiával meg fényszínházzal kapcsolatos dolgokról, de ami az asztal lapján bontakozott ki előtte, az számára is csodaszámba ment.

Egyedül Attila nem mutatott semmiféle meglepődést. No persze, aki 2202-ből került át Evilágba, attól nem is volt elvárható, hogy székestől hanyatt essen. A magyar színész még azt is meg merte volna tippelni, hogy a Zvezda űrállomás által rögzített képsorokat látja viszont az asztal lapján.

És a bemutató folytatódott. Az aprócska hajóhad fölött, kissé hátramaradva megjelent a Golub, és a vadászgép hamarosan sárga fénynyalábokat szórt a gályákra, amiktől ezek a fából készült közlekedési alkalmatosságok úgy gyúltak lángra, mint a gyertya, és aztán fáklyaként világítva enyésztek el, így hát hamarosan csak üszkös fadarabok úszkáltak az asztal lapján hullámzó miniatűr tengeren.

– Nos, az egy igaz Isten így pusztította el az Osmosis ellen nyugatról megindult hajóhadat – foglalta össze röviden Baskír, miközben a mágikus, kék fénysugár olyan gyorsan húzódott vissza az asztallapról a szemébe, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Az öreg Trin még sokáig nézett maga elé, de aztán Baskírra emelte a tekintetét, és fakó hangon azt közölte:
– Mától Evilágon nincs az egy igaz Istennek odaadóbb híve nálam.