– Hallasz, Attila? – szólt bele a mikrofonba Szubotáj. – Attila, jelentkezz!
Néma csönd volt a válasz, mire a Golub fedélzetén némi aggodalom támadt.
– Na tessék! – csattant fel Oleszja. – Nem megmondtam, hogy rám kellett volna bízni ezt a feladatot? Nekem kéne most ott állnom a kormányzó mellett. Én legalább tudom, hogyan kell használni egy távközlési eszközt.
– Nyugodt lehetsz, galambocskám, Attila is tudja – próbálta megvédeni barátját a tatár, aztán megismételte a felhívást: – Attila, jelentkezz!
Megint semmi válasz.
– Hahó, te bohém magyar! – Szubotáj most már üvöltött. – A Világügyelő Férfiú áldjon meg, hát ne szabotáld már a tervünket! Erősen fogy az időnk! Attila, jelentkezz!
– Itt vagyok már, nyugi – hallatszott nagy sokára a hangszórókból.
– Na, remek! – örvendezett Szubotáj. – Eddig hol bujkáltál?
– Túl sok ember volt körülöttem. Keresnem kellett egy olyan helyet, ahol egyedül lehetek. Mostanra sikerült.
– Mit érdekel téged, hogy hányan vannak körülötted? Nem úgy áll a helyzet, hogy mi Osmosisban az egy igaz Isten evilági küldöttei vagyunk?
– A fene se akar ilyen pózban tetszelegni. Ez a legnehezebb szerep, amit valaha el kellett játszanom.
– Már meg ne haragudj a kérdésért, de mi ez a kedélyes hanghordozás? Netán ittál?
– Persze, hogy ittam, különben kiszáradtam volna ebben a nagy melegben.
– Úgy értem, a vízen kívül ittál-e valamit…
– A vizet teljesen kihagyhatjuk a képletből, mert azt pont nem ittam – magyarázta Attila. – A délelőtt nagy részét a Félvérrel töltöttem egy lebujban. Nagyon érdekes dolgokat mondott. Majd ha túl leszünk az aktuális fellépésen, mindent elmesélek.
– Aha. Ez mindent megmagyaráz – dünnyögte Szubotáj. – Azért remélem, képes leszel végrehajtani a feladatot!
– Már hogyne lennék képes? – méltatlankodott a magyar. – Ezt az egészet csak azért meséltem el, mert volt alkalmam tesztelni a dolgokat. Ugyanis éppen a Félvér ült velem szemben, amikor először kerestél. Mit ne mondjak, elég nagy szemeket meresztett. Az előbb nem volt kedvem újra kipróbálni, hogy mit szólnak mások az ilyesmihez. Nem tudom, Osmosisban létezik-e elmegyógyintézet, de abban biztos vagyok, hogy itt sem nézik jó szemmel az olyan figurákat, akik magukban beszélnek, ráadásul ismeretlen nyelven.
A gyakorlatias Oleszja ezen a ponton unta meg a kedélyes eszmecserét, és átvette az irányítást:
– Na jó, hagyjuk a baráti évődést, nem ez most a dolgunk… Mikor lépsz be a porondra, Attila?
– Porondra? Hát cirkusz is lesz? – nevetett fel a magyar.
– Reméljük, hogy lesz – hagyta rá a szőke lány. – Szóval, mikorra várható a jelenésed?
– Ó, ez a szó már nagyon is ismerősen cseng! – örvendezett a színész. – Hamarosan én következem. Kormányzó urunk most még Zangerija szüleinek kitüntetésével van elfoglalva.
– Ki a bánat az a Zangerija? – értetlenkedett Oleszja.
– Egy hősi halott testőr, aki a szurdokban megmentette a kormányzó életét. Pontosabban szólva a sajátját feláldozta, de Dariosz végül mégiscsak meghalt egy kicsit, és visszakerült a Földre, de szerencsére utána…
– Na jó, ez részletkérdés.
– Hát, neked lehet, hogy az, drága hölgyem, de mivel én ott voltam, és láttam az egészet, ezért bizton állíthatom, hogy…
– Kérlek, most ne állíts semmit, hanem inkább figyelj! Vészesen fogy az időnk! A hamufelhő iszonyúan felgyorsult, mivel viharos szelek tolják kelet felé! A Zvezda számításai szerint a légtömeget a felszín közelében divergens mozgások jellemzik, ebből következően…
– Na jó, inkább átveszem – intett Szubotáj, majd belenyúlt a plasztikus kijelzőbe, és kikapcsolta pilótatársa mikrofonját. Utána így szólt Attilához: – Szerinted hány perc múlva szólítanak be téged a küzdőtérre?
– Nagyjából háromra saccolom – jött a válasz. – Most viszik ki díszhintón Zangerija koporsóját, mögötte a két szülő, és az olimpiával ellentétben ez nem atlétikai sprintszám, úgyhogy lesz három perc is, mire kiérnek az északi kapun. Utána jövök én.
– Remek – nyugtázta a tatár. – Az első adandó lehetőségnél hívd fel Dariosz figyelmét, hogy fogja rövidre a vádbeszédet, mert a hamufelhő hamarabb fog odaérni, mint gondoltuk. Egy kurva nagy vihar jelentősen megtolta a seggét. Vetted az adást?
– Vettem. Nyugi, mindent értek. Ti amúgy hol vagytok most?
– Nagyjából a fejed fölött lebegünk, csak baromi magasan, úgy huszonöt kilométeres magasságban, ugyanis itt tudunk a legpontosabban rálátni a dolgokra, illetve sebességet mérni. De amint a hamufelhő eléri a sziget nyugati partjait, egyre lejjebb fogunk ereszkedni, és a végén már konkrétan az Aréna légterében leszünk, mert így tudjuk majd neked méterre pontosan megmondani, hogy mikor lesz látható a hamufelhő a közönség számára is. Ezeket a számokat kell majd továbbítanod Dariosz felé. Értetted?
– Persze, hogy értettem. Nem vagyok hülye – méltatlankodott Attila. – Minek kérdezel rá minden mondat után?
– Esetleg azért, mert az előbb még hiába hahóztam neked, csesztél bejelentkezni?
– Na jó, hagyjuk ezt, mindenkinek van múltja – röhögött fel a magyar egy olyan viccre utalva, amit csak ők ketten, az anagur törzsfők érthettek. Meg talán Stribek, de ő most szerencsére nem volt jelen az éterben. – Egyébként a kamuflázs be lesz kapcsolva?
– Ez még képlékeny, ahogy a helyzet megkívánja – válaszolta Szubotáj. – Ne ezzel törődj most, hanem a saját feladatoddal.
– Igazad van. Mennem kell. Hozzák a lovamat. Attila egyelőre kiszáll.
Ez nagyonnagy! Imádom!