Osmosis – 287. fejezet

Baskírnak nem kellett figyelmeztetnie az olasz fiút, hogy fáradjon le a villa elé. Olyannyira nem, hogy Mario ért ki hamarabb az épületből, és gyanakodva nézett a főút irányába. Már az emeleti lakosztályból észrevette a porfelhőt, és úgy vágtatott le a lépcsőn, mint nem sokkal korábban Emma. Csakhogy amíg a lány szíve annak idején a szerelme megérkezése fölötti boldogsággal volt tele, addig Marióé most csupa aggodalommal.

– Kik ezek? – kérdezte az öreg Tanítót, érzékelve, hogy az odaért mellé.

– Osmosis egyházának katonái – felelte Baskír.

– Akik téged is elhurcoltak néhány napja?

– Ha nem is pont ugyanazok a személyek, de a testület ugyanaz.

– Hát mekkora serege van ennek a nyomorult főpapnak? – háborgott rosszat sejtve Mario. – Testőrségnek ez talán kicsit túlzás, főleg egy köztiszteletnek örvendő egyházi vezető számára. Lehetnek vagy ötvenen, ha nem többen.

– Megnyugtatlak, összességében ennél sokkal többen vannak. Zsatarnak legalább kétszer ennyi katonája maradhatott a Monostorban, de nyilván úgy gondolta, hogy egy maréknyi gyerek, néhány szelíd felnőtt, na meg egy öregember lemészárlásához ez a létszám éppen elegendő.

– Na, most aztán tényleg jól megnyugtattál, Tanító – jegyezte meg keserűen az olasz fiú.

– Nem lesz semmi baj. Csak koncentrálj a képességeidre.

Mario nagyot nyelt, és szinte érezte, ahogy a félelem lassan felkúszik a lábikrájából egyenesen a szívéig. Most éppen utálta Baskír minden szavát.

– Ezt mintha már mondtad volna ma hajnalban. Mármint, hogy nem lesz semmi baj. Aztán tessék! – szólt szinte vádlón, de az öregember jottányit sem veszített az optimizmusából. Sőt!

– Na, most már világos, hogy miért értek ide jóval később, mint ahogy számítottam – morogta az orra alatt Baskír. – Nyilvánvaló, hogy a Szomjas Vándorhoz címzett fogadóban múlatták az időt. Nem bírták ki, hogy ne térjenek be. De még az is lehet, hogy egyenesen Zsatar főpap utasította így őket, mert azzal számolt, hogy részegen sokkal gátlástalanabbak és kegyetlenebbek lesznek.

Az öreg Tanítónak igaza volt. Ahogy az alakulat belovagolt az Orgil-villa kertjének előterébe, tisztán látszott, hogy igencsak borgőzös állapotban vannak.

Mario eközben különös átváltozást vett észre magán. Például mintha kezdett volna visszatérni a korábbi, pengeéles eszű énje.

– Szóval őket láttad közeledni az úton, azért mondtad, hogy hajtsam meg jobban a lovat? – kérdezte Baskírt.

– Maradjunk annyiban, hogy érzékeltem a közeledésüket – pontosított az öreg Tanító. – Mint ahogy most azt is érzékelem, hogy nem vagyunk egyedül.

Valóban, a Golub ekkor már javában közeledett a helyszínhez, és mivel Raudona egészen pontos koordinátákat küldött a vadászgép fedélzeti számítógépére, Szubotáj számára nem okozott gondot megtalálni az Orgil-birtokot.

– Hát ez a különítmény meg mi célból lovagol ilyen serényen pont ugyanoda, ahová mi a parancs szerint repülünk? – tekintett ki a Golubból a tatár, már jó ideje a digitális kamuflázs védelme alatt.

– Most tényleg nem érted, vagy csak megjátszod a műgügyét? – csóválta a fejét Oleszja. – Nyilván tőlük kell megvédelmeznünk olyanokat, akik erre önerejükből nem lennének képesek.

Most Szubotájon volt a meglepődés sora. Egy másodperc erejéig oldalra pillantott, hogy szemrevételezhesse a szőke lány arcát, aztán már ő is méltatlankodott:
– Létezne, hogy az elmúlt öt évben totál idegen lett neked a stílusom? Már nem tudod, hogy mikor beszélek komolyan, és mikor kedélyeskedek? Hát, mit mondjak, jól befeszültél, amióta mocsárvidéki leányzó lettél. Na de mit is várhatnék attól, aki még a Star Wars-os poénjaimat sem értette? – legyintett a tatár, és jóízűen felnevetett.

Nem sokkal később azonban ő is jóval komorabb lett, ugyanis felharsant az éterből Raudona rövid tájékoztatója:
– Az Orgil-villa nevű célobjektumban gyerekek tartózkodnak, illetve egyéb, fegyveres támadás esetén önvédelemre képtelen felnőtt személyek. Foglaljatok lebegő pozíciót az épület fölött. Magasság: harminc méter. Támadó arzenál készenlétbe, de hangsúlyozom: csak készenlétbe! Első számú célpont a lovas különítmény vezetője. További legitim célpontok: a különítmény minden egyéb tagja. Újabb utasításig várakozás. Semmilyen harci cselekmény nem engedélyezett az újabb parancsig!

– Értettem! – nyugtázta Szubotáj, és hamarosan úgy fordította be a vadászgépet a villa fölé, mint amikor egy szupermarket üres parkolójába farol be lazán egy autóversenyző.

Odalenn csakhamar lekászálódott a lova nyergéből az egyházi testőrség fővezére, és kivont karddal vonult Mario és Baskír elé. A kéttagú fogadóbizottság előtt jó háromlépésnyi távolságra megállt, a kardját leszúrta maga elé a földbe, aztán előhúzott az oldalán fityegő bőrtáskájából egy papírhengert, nagy nehezen kitekerte, és rekedtes hangon közvetítette az ítéletet:

– Én, Zsatar főpap, aki vagyok Osmosis egyházának legkegyelmesebb ura, aki vagyok minden istenek első embere Evilágon, Osmosis törvényének megsértése okán, az egyházinak hazudott iskolátok működtetése miatt mindannyiótokat halálra ítéllek. Azért, hogy a további jogsértéstől, a törvényekkel való visszaéléstől minden evilági halandót elrettentsek, és ezáltal megóvjam Osmosis Köztársaság és az egyház törvényes rendjét, az ítéletet haladéktalanul végrehajtandónak minősítem.

A fővezér összesodorta a papírtekercset, visszahelyezte a bőrtáskájába, majd megragadta a kardját, és kissé borízű hangon elkurjantotta magát:
– Megértettétek az ítéletet?

Mario később sem tudott választ adni magának arra, hogy vajon mi jöhetett rá ekkor. Bár az tény, hogy számtalan impulzus érte, gyakorlatilag másodperceken belül, és ezek mind összeadódtak.

Azt tudta, hogyha mind az ötven katona belemártaná a kardját a testébe, azt ő egész biztosan nem élné túl. De most már valahogy mégsem félt. Nem utolsósorban azért, mert nemcsak azt hallotta, amit a hátsó sorokban beszéltek egymás között a katonák, hanem azt a különös zúgást is, amelyik már ismerős volt neki korábbi események alkalmából. És egy szemvillanás alatt világos lett számára, hogy mik ezek a jelek, és miről beszélt eddig az öreg Tanító, és egyáltalán…

– Most tényleg idejöttetek gyerekek meg öregemberek ellen harcolni? – támadt neki gúnyosan a fővezérnek, nagyjából abban pökhendi modorban, ahogy italtól elborult agyú emberek szoktak kocsmai verekedéseket kezdeményezni. Csakhogy itt ő volt a józan, és az ellenfél volt a megrészegült.

– Vigyázz, hogy mit pofázol, öcskös! – csattant fel nyomban a különítmény vezére. – Most már nem biztos, hogy egyszerű halálod lesz!

Mario kicsit sem ijedt meg a fenyegetőzéstől, sőt rögtön ki is javította magát:
– Jaj, bocsánat! Hát ti nem harcolni jöttetek, hanem védteleneket lemészárolni, mert nem harcosok vagytok, akik az egyenlő esélyeket és a nemes küzdelmet kedvelitek! Ti gyáva gyilkosok vagytok, utolsó senkiházi szardarabok, akiknek a húsát még egy kóbor kutya is undorodva köpné ki!

A fővezér türelmét vesztve emelte fel a kardját, hogy lesújtson vele a nagypofájú ifjoncra, de amaz kivédte a csapást, még ha nem is túl képzett és taktikus módon, ugyanis az akció nyomán szabadon maradt a törzse, amely felé a következő pillanatban már meg is nyílt a támadás lehetősége. A nekihevült egyházi testőr habozás nélkül bele is szúrta a fegyverét a siheder mellkasába, de különös módon a sebzés helyén vér nem serkent. Sem a csontok törése, sem a bőr és a hús felhasadásának semmi mással össze nem téveszthető hangja nem hallatszott.

A fővezér csak állt előregörnyedve, némán hápogva, miközben a kardja teljesen átszúrta a fiú testét, de az az átokfajzat ezzel nem törődve tovább szónokolt:

– Na látjátok! Az összes nyomorult és nem létező istenetek szart se ér! Engem viszont az egy igaz Isten megvéd ellenetek mindenkor, mert tudja és látja a magasból, hogy utolsó, szemét gazemberek vagytok, Osmosis legalja! És amikor majd odaálltok az egyetlen igaz Isten elé, meg fog ítélni benneteket.

Eközben a magasban, a Golub pilótafülkéjében Szubotáj torkaszakadtából üvöltött, követelve a parancsot, de Raudona tökéletesen szenvtelen hangon utasította:
– Csak nyugalom. Ha eljön az ideje, akkor majd jelzem.

Az egyházi különítmény parancsnoka ekkor nagy nehezen kirántotta a kardját Mario testéből, ám a lendülettől a földre esett. Az olasz fiú közben rendületlenül beszélt, és elsősorban az alakzat hátsó fertályát szólította meg:

– Ugye, hogy te is elbizonytalanodtál? Máskülönben miért kérdezted volna meg a melletted álló, szakállas katonatársadtól azt, hogy mi van, ha nem nekünk van igazunk?… És te? Másik nyomorult? Amikor láttad, hogy nem fog rajtam a parancsnokod kardja, ugyan miért mondtad azt a cimborádnak, hogy talán mégse kellene gyerekek ellen harcolni? Biztosan nem azért, mert elborította az agyadat a bor, ugye? Hanem azért, mert felfogtad végre, hogy egyszer majd az egy igaz Isten elé kell állnod, és neki kell számot adnod minden tettedért!

A fővezér ekkorra tápászkodott fel a földről.

– Ne hallgassátok tovább ezt a hazug szélhámost! – üvöltötte elborult aggyal. – Ne hagyjátok, hogy tovább gyalázza az isteneinket!

Majd a két kezével ráfogott a fegyvere markolatára, lassan a feje fölé emelte a kardját, és arra készült, hogy lesújtson Marióra.

Kicsit részeg is volt. Kicsit harcedzetlen is volt. Elvégre már tényleg jó régóta nem kellett komoly ellenféllel megküzdenie. Ráadásul még nagyon szeretett volna teátrális is lenni. Szóval, meglehetősen lassú is volt. Így bőven volt rá idő, hogy Baskír az olasz fiú mögé lépjen, és annyit súgjon neki:
– Mutasd fel a kardod, pont a fickó feje irányába.

Raudona ekkor adta ki a parancsot. Szubotáj pedig ráhelyezte a mutatóujját a megfelelő gombra.

A következő pillanatban az egyházi testőrség parancsnokának feje úgy durrant el, hogy a szétrepülő agyvelődarabokból és a temérdek vérből még a mögötte álló katonáinak arcára is jutott.

A tatár készen állt arra, hogy a különítmény tagjait vagy egyszerre vadássza le, vagy egyszerre tegye harcképtelenné, de ilyesmire már nem volt szükség. A csapat olyan elánnal menekült el a helyszínről, hogy ezt a megfutást még a Szomjas Vándorhoz címzett fogadó csaposa sem tudta volna elképzelni.