Dariosz már nem bírta tovább a feszültséget, és kiment a Kormányzói Hivatal erkélyére. Szeretett volna némi friss levegőt szippantani, no meg legalább pár percig egyedül lenni. Ennek a tervnek azonban rögtön keresztbe tett Attila, aki utánasietett, ráadásul beszélni is kezdett:
– Nem vagy valami jó színben, kormányzó. Ha úgy gondolod, hogy segíthetek valamiben, állok rendelkezésedre.
Dariosz megvonta a vállát, és meglehetősen fakó hangon válaszolt:
– Lehet itt még bármin segíteni?
Attila odakönyökölt az erkély korlátjára, és immár ketten bámulták az alant elterülő, végtelenül csöndes várost.
– Miért gondolod, hogy már nem tehetünk semmit? – firtatta a magyar.
– Még kérdezed? – csattant fel a kormányzó. – A valaha volt legnagyobb szövetségi hadsereg állt össze Osmosis elpusztítására. Hamarosan itt lehetnek, és megkezdhetik az ostromot. Erre pont felszívódik az összes szájbavert android, aki segíteni tudna. De nemcsak ők, hanem még az a két földi pilóta is, akik valamiféle erőt tudnának felmutatni ezzel a szörnyű ellenséggel szemben, és a csudás gépezeteik egyszer csak huss, eltűnnek! Nekem pedig pont nincs kéznél a hadügyi országnagyom, mivel a derék Tardilliszről kiderült, hogy királypárti áruló, és sajnos kivégzés általi halált szenvedve éppen kiiratkozott ebből a megkapó történetből!
– Jó, hát ezt a fajta dramaturgiát felvázolva nekem is megremegnének a…
Nem lehetett megtudni, hogy a magyarnak mije remegne meg.
– Könyörgök, hagyd már abba! – jajdult fel Dariosz, majd az arcát a korláton nyugvó két tenyerébe temetve sírbakolt: – Hát nem érted, hogy ez most pont nem az a perc, amikor a színházi hasonlataidra vagyok kíváncsi?
Aztán fölegyenesedett, és jobb kezét Attila vállára helyezve így folytatta:
– Ne haragudj, amiért kibuktam. Nehogy azt hidd, hogy bármi bajom van veled. Nekem már kezdettől fogva szimpatikus voltál, te magyar. Ezzel a hülye küldetéssel van bajom, meg a permanens idegbajjal és alváshiánnyal, amit ez az idióta játék okoz. És fogalmam sincs, kik játszanak velünk, és miért. De hogy elképesztően perverz alakok lehetnek, az számomra többé nem kétséges.
A földi emberek csoportja ekkor háromfősre bővült, mert Mario is megunta odabenn a tétlen várakozást, és csatlakozott az erkélyen beszélgetőkhöz. Felnézett az égre, és csöndesen megjegyezte:
– Nemsoká hajnalodik.
Ez a közlemény, ha lehet, még keservesebb letargiába taszította Darioszt:
– Valóban. Alig pár óránk maradt arra, hogy valami épkézláb megoldást találjunk. Csakhogy nekem nem jut eszembe semmi. Vessetek meg érte, de olyan üresnek érzem magam, mint akinek már minden mindegy. Lövésem sincs, mit akar most tőlünk az a hülye Központ.
– Nem hiszem, hogy Osmosis bukását akarnák – vélekedett az olasz fiú.
– Aláírom, hogy logikus, amit mondasz – fordult felé a kormányzó –, de ha ez így van, akkor miért nem adnak valami jelet, hogy mit kéne most tennünk? Miért nincs semmiféle iránymutatás, intelem, vagy bármi?
– Igaza van a fiúnak – karolta át Mario vállát Attila. – Gondold csak végig a történteket, kormányzó. Rövid időn belül mind idegyűltünk Osmosisba. Földi emberek és androidok is. Azóta sikerült megakadályoznunk a város felgyújtását, meg egy sor végzetes dolgot. Szerintem most is meg fogjuk találni a megoldást, és visszük tovább ezt a furcsa küldetést, amire kiválogattak minket.
Ha a magyar színész azt hitte, hogy ezzel a rövid monológgal sikerült meggyőznie a sziget első emberét, akkor bizony tévedett. Merthogy Dariosz ekkor mélyen az olasz fiú szemébe nézett, és olyan modorban kezdte faggatni, mint ahogy hajdanán mindenféle gyanús alakokkal tehette Melbourne-ben:
– Ugyebár azt mesélted nekem a megismerkedésünk idején, hogy a földi életedben igen sok időt töltöttél el különböző számítógépes játékokkal. Jól emlékszem?
– Jól – nyugtázta Mario.
– Aztán miféle játékok voltak azok?
– Hát, lényegében mindenféle akadt közöttük, de leginkább a stratégiai, meg a háborús, meg a lövöldözős játékokat szerettem, amelyekkel…
– Ne hidd, hogy a jelentős korkülönbségünk miatt nem érthetem, hogy miről van szó – szakította félbe Dariosz. – Szerepeltek ezekben a játékokban bizonyos küldetések?
– Persze – bólintott Mario, de már rosszat sejtve.
– És olyan előfordult-e, hogy nem tudtál teljesíteni egy küldetést, mert teszem azt elfogyott a lőszered, vagy a csapatod, vagy az életed?
– Igen – ismerte el az olasz fiú.
– Na, erről van szó – nyugtázta Dariosz, majd újra lekönyökölt az erkély korlátjára, és immár csöndesebben folytatta: – Az a bajom veletek, hogy túlságosan idealisták vagytok. Azt hiszitek, ez itt egy olyan küldetés, amelynek során mi mindig is a nyertes oldalon fogunk állni, és vagy így, vagy úgy, de a végén ki fogjuk pipálni az összes feladatot. Ez súlyos tévedés. Mert ha sokkal kevesebb katonád és csapatod van, mint az ellenségnek, akkor a vége nem lehet más, csakis bukás. Game over.
– Inkább a kishitűséged az, ami… – próbálkozott a magyar, ám Dariosz hamar letorkolta:
– Kishitűség? Szó sincs róla! Színtiszta logika. Mert ugyan igaz, amit az imént elmondtál, valóban sikerült megakadályoznunk a főváros felgyújtását, és egyéb rémségeket, de jusson eszedbe, hogy kiknek és miknek a segítségével! Minden egyes alkalommal vagy androidok, vagy űrjárművek segítségével, nem igaz? És hol vannak most ezek a csodálatos lények és eszközök? Hol van a Golub, és hol van az Orel? Hol van a vörös démon, hol vannak a tanítók, és főleg hol van Nihuc vezérezredes?
Nos, Nihuc vezérezredes e percben Osmosis kikötőjének egyik külső dokkjánál tartózkodott, és pattogó vezényszavakkal irányította tíz legmegbízhatóbb emberét, akiket kiválasztott a küldetésre. A csapat éppen felmasírozott egy kisebb hajó fedélzetére, nem sokkal később pedig a gálya kihajózott a Belső-tengerre, meg sem várva a hajnalt.
Nihuc a hajó orrában állt, és a horizontot kémlelte a sötétségben. Metamorfként nem okozott neki semmiféle nehézséget ez a művelet. Egészen másféle számítások okoztak most zavart az áramköreiben.
Ha a vezérezredes ember lett volna, akkor kétségtelenül illene rá a leírás, miszerint baljós előérzet kínozta. Vagy az, hogy rosszat sejtett. Így azonban csak annyi állítható róla hitelesen, miszerint a nemrég birtokába került információk feldolgozása során olyan anomáliákba ütközött, amelyek kapcsán szükségét érezte, hogy mihamarabb a végére járjon a dolognak.
Szemlélődő állapotából a gyümölcskereskedő szavai zökkentették ki, aki egyben a hajó tulajdonosa és kapitánya is volt:
– Megbocsáss, nagyuram, de jelentenem kell valamit.
– Mi az? – mordult oda bosszúsan a vezérezredes.
– Az embereim félnek. És nem csak az evezősökre gondolok. Elvégre azokkal a rabszolgákkal könnyedén elbánok a korbácsom segítségével. De a legénység is tart tőle, hogy balul sül el ez az utazás. Nem említetted, nagyuram, hogy pirkadat előtt, sötétben kell útnak indulnunk. Ilyenkor ugyebár nagy a veszélye, hogy zátonyra futunk, vagy sziklának ütközünk, esetleg egy másik hajónak, és…
– Úgy gondolod talán, hogy nem fizettem eleget? – ragadta meg a picsogó kapitány grabancát Nihuc. – Takarodj vissza az embereid közé, és mondd meg nekik, hogy aki ki akar szállni, azt a Kormányzói Testőrség parancsnoka személyesen fogja a tengerbe hajítani! Amíg én állok itt, a hajó orrában, addig nem történhet baj, világos?
A kapitány elhordta az irháját, és ez az egész kérdéskör hamarosan nyugvópontra jutott, amikor a felkelő Nap első sugarai bearanyozták a tenger hullámait. Onnantól az út nyugodtan telt, estefelé pedig feltűnt a horizonton Brindea szigetének partvonala.
A vezérezredes ekkor hátrament a hajó tatjára, ahol az emberei üldögéltek, és kiadta a parancsot:
– Ruhacsere indul!
A tíz katona villámgyorsan és egyetlen szó nélkül szabadult meg katonai öltözékének minden darabjától, és mindannyian egyszerű gúnyát öltöttek.
– Tőröket a bocskorszárba, rövid kardot a ruházat alá! – pattogtak Nihuc vezényszavai, és megelégedve szemlélte, ahogy a válogatott különítmény pillanatok alatt átvedlik egyszerű rakodómunkások csapatává.
A kikötés után a testőrparancsnok szükségét érezte, hogy megértesse a hajótulajdonossal:
– Ha visszatérünk, és esetleg nem talállak itt a koszlott bárkáddal meg a legénységeddel együtt, akkor ne maradj Osmosisban. Ha megtalállak, olyan kínhalálban lesz részed, amilyet nem látott még az Aréna népe.
– Hogy is gondolhatsz erre, nagyuram? – pislogott rémülten a kapitány. – Hiszen megállapodtunk, és te már kifizetted nekem a viteldíj felét.
– Na, azért – nyugtázta a vezérezredes, aztán elengedte a fickó nyakát, és kiszállást vezényelt a különítményének.
A kikötőváros egyik közeli negyedébe tartott a csapat, szétszakadozva és kettesével, nehogy magukra tereljék a figyelmet. Elöl persze Nihuc haladt, aki valamilyen érthetetlen okból már nagyon türelmetlen volt. Aztán egy villa előtt megállt, és hátrafordult.
– Ide megyünk be, fiaim – közölte a katonákkal, akik időközben szépen felzárkóztak a nyomába. – Ti egyelőre kinn maradtok a kertben. Ha szükségem lesz bármilyen segítségre, majd kiáltok. Biztosak lehettek benne, hogy meg fogjátok hallani, és meg is fogjátok ismerni a kiáltásomat.
Azzal hátat fordított a tíz legjobb emberének, és a villa vaskapuját olyan könnyed mozdulattal emelte ki, mintha az csak szalmaszálakból összeillesztett tákolmány lett volna.
A katonák összenéztek, amikor a parancsnokuk megindult a kerti ösvényen a villa épülete felé. Egyikük sem hitte volna, hogy a kövérkés vezérezredes efféle mutatványokra képes.
Nihuc a vártnál is könnyebben jutott be az épületbe, és ott szinte rögtön megtalálta, akit keresett. A villa tulajdonosa meglehetősen pikáns helyzetben hevert a kanapéján, két meztelen nő társaságában, akik egészen félreérthetetlenül munkálkodtak azon, hogy a jeles férfiút evilági örömökben részesítsék.
A vezérezredes letelepedett egy szófára, és várta, hogy észrevegyék, de mivel ez nem következett be, kénytelen volt megszólalni:
– Nahát, Agdil, hogy neked milyen remek életed van itt, Brindea szigetén!
A hatás leírhatatlan volt. A két meztelen nő úgy rebbent fel, mint megzavart pillangók a virágról. Kétségbeesve keresgélték a szőnyegen a korábban levetett kelméiket, és amikor megtaláltak egynémely darabot, testüket ügyefogyottan takargatva szaladtak ki a helyiségből.
– Légy üdvözölve, jeles vendég – nyögte ki kényszeredetten a pamlagon magára hagyott villatulajdonos. – Mi járatban vagy itt, drága barátom, ilyen váratlanul és bejelentés nélkül?
– Gondolom, becses nejed valahol délen tartózkodik most, a szülei házában – tippelt lazán Nihuc. – És meg van róla győződve, hogy te itt, ennek a gyönyörű villának a falai között üzleti könyvek fölé görnyedsz, és számoszlopokat elemzel.
Agdil a neje említésére láthatóan felfortyant:
– Hogy az én feleségem milyen kötelezettségének tesz eleget, az nem tartozik rád! És a számoszlopokra vonatkozóan…
– Megtennéd, hogy a saját oszlopodra borítasz valamiféle fátylat? – szólt közbe cinikusan fanyalogva Nihuc. – Nem nagyon szeretek úgy tárgyalni férfiemberrel, hogy pucéron hever előttem, és az oszlopa az égnek meredez.
A villatulajdonos oldalra kapkodott, hátha talál valamiféle takarót, kelmét, vagy legalább egy párnát, de közben nem maradt abba Nihuc szónoklata:
– Kedves Agdil barátom, én ugyebár azt kértem tőled, hogy ha úgy alakul a helyzet, akkor a feleségemet és a kislányomat helyezd biztonságba. Tehát: hol vannak most ők?
A megszólítottnak egyelőre nem akaródzott válaszolni, még mindig kutatott a kezeivel a széles pamlagon, hogy vajon mivel takarhatná el magát, de hamarosan már nem kellett ezen morfondíroznia, mert a vezérezredes felállt a szófáról, odalépdelt elé, aztán nemes egyszerűséggel ráült, mintha valamelyik pucér szépséget akarná helyettesíteni.
– Újból megkérdezem, Agdil. Hol van a feleségem és a kislányom? – firtatta a vezérezredes. – Ajánlom, hogy gyors és részletes legyen a válaszod, akkor akár még sérülések nélkül is megúszhatod ezt a találkozót.
A pamlagon heverő villatulajdonos már nem azért verdesett a kezeivel, hogy takarót találjon a testére, hanem hogy valamiféle önvédelmi fegyvert. Bármit, ami a kezébe akadva jó szolgálatot tehet a pohos, de érezhetően bikaerős vezérezredessel szemben.
– Most mondom el először és utoljára, Agdil barátom, hogy amennyiben nem árulod el azonnal, hol van a feleségem és a lányom, akkor kitépem a bal szemedet – informálta foglyát a vezérezredes.
A villatulajdonos hisztérikus rohamot kapott:
– Értsd meg, én azt hittem, hogy bukott ember vagy! A hadseregünk holnap megindul Osmosis felé! Nektek végetek!
– Látom, még mindig nem érted a kérdést, drága barátom – dünnyögte csalódottan Nihuc, aztán belenyúlt a meztelen ember bal szemüregébe, és a szó legszorosabb értelmében kitépte a szemét. Teátrálisan megnézegette egy kicsit, aztán hátradobta a tágas helyiség legtávolabbi sarkába.
– Hajlandó vagy-e már válaszolni, vagy a másik szemeddel is meg szeretnéd tekinteni, hogy a takarítóid rendes munkát végeznek-e a sarkokban? – érdeklődött a vezérezredes.
– Kegyelmezz, Nihuc! Könyörgök, kegyelmezz! – rimánkodott a villatulajdonos, aztán kinyögte: – Eladtam őket…
