Esteban maga is elcsodálkozott a trónuson ülvén, hogy olyan gyorsan jár az agya, mint azelőtt talán még soha. De hirtelen meg is haragudott ezért a gondolatért saját magára, elvégre amikor a földi életére emlékezett, számtalan helyzet jutott eszébe, amikor felszarvazott férjek eszén kellett túljárnia, vagy éppenséggel a párhuzamosan futó nőügyei alanyainak gyanakvását kellett eloszlatnia mindenféle hazugságokkal. Önmaga lebecsülése tehát nem indokolt, igenis eszes és találékony fiú volt ő mindig is!
Száguldozó gondolatainak Kalrund parancsolt megálljt, amikor is elbődült:
– Most mit bámulsz szertendő széjjel? Nem azért találtam ki ezt a játékot, hogy csak mélázz a trónomon, mint valami bamba bornyú! Halljam, mit tennél most a helyemben?!
A spanyol megpróbált némi időt nyerni, ezért így szólt:
– Először is összegezzük, hogy milyen feltevések mentén kell megterveznünk a ránk váró teendőket… Nos, minden jel arra mutat, hogy a Hercegség főemberei megpróbálják kijátszani az egyezséget, amelyet a Kalrund Fejedelemséggel kötöttek. Jól mondom?
– Jól – hagyta jóvá a részeg uralkodó.
– Továbbá élnünk kell a gyanúperrel, hogy át akarják venni a hatalmat a Fejedelemség fölött, mert a küszöbön álló nagy háború befejeztével nem a sor végén akarnak kullogni a hadizsákmány elosztásakor. Sokkal inkább a Belső-tenger északi partvidékének immár legjelentősebb uralkodóiként ülnének ott a tárgyalóasztalnál. Igazam van?
– A legteljesebb mértékben – bólintott Kalrund, bár ez a mozdulat arra is hasonlított, mint amikor valaki egyszerűen leejti a fejét, mert már nehezére esik tartani.
– Azzal a céllal érkeznek tehát ide a mai születésnapi ünnepélyre, hogy ürügyet teremtsenek a céljaik eléréséhez. Ennek legfontosabb eleme, hogy előzőleg eltüntették magát az ünnepeltet, mert ennél egyértelműbb botrányt egy születésnapi összejövetelen keresve sem lehet találni. Továbbá elrabolták a fejedelem asszonyt, hogy ezzel…
– Elég lesz már a nyilvánvaló dolgok felsorolásából! – csattant fel mérgesen Kalrund. – A megoldás felé vedd az irányt, különben lenyakaztatlak!
Esteban még csak össze sem rezzent a dühös felhorgadás nyomán, mert eddigre sikerült összerendeznie a gondolatait, és immár magabiztosan kijelentette:
– Első teendő: leváltani a palota őrszemélyzetét. Természetesen még az ünnepség megkezdése előtt.
– Hát ezt meg hogy érted? – hökkent meg Kalrund.
– Ha én lennék az uralkodó – fejtette ki Esteban –, és arra gyanakodnék, hogy a Hercegség nemcsak kémeket küldött a palotámba, hanem akár hadra fogható embereinek egész sorát is beépíthette az elmúlt időszakban, akkor gondoskodnék róla, hogy ezek a személyek még csak véletlenül se lehessenek jelen a vacsora folyamán. Úgyhogy leváltanám az őrszemélyzetet, mégpedig olyan módon, hogy csakis azok maradhatnak szolgálatban, akik már legalább tíz esztendeje tagjai a palotaőrségnek.
– Mondasz valamit – ismerte el Kalrund, immár jóval halkabban, a szakállát vakargatva.
– A megoldás nem bonyolult – folytatta a főszakács. – Bornap van, én azt tudom. De a megbízható, legalább tíz éve szolgáló, ám most a szabadnapjukat töltő emberekért futárokat kell küldeni, és azonnali hatállyal behívatni őket. Még korai az idő, nyilván nem kezdtek el iszogatni, de ha mégis, hát majd estig kijózanodnak. Aki meg nem, az legalább kellő elszántsággal fog részt venni a csetepatéban, ha netán ilyesmire kerülne sor. De még egy italtól feltüzelt őr is jobb, mint egy szerepet játszó, álszent idegen, aki aljas módon letette ugyan a hűségesküt a fejedelem színe előtt, ám titokban mindvégig a Hercegséget szolgálta.
– Helyes! – rikkantotta Kalrund, és a tekintélye védelmében egyelőre úgy tett, mintha ez az egész procedúra csak afféle vizsgáztatás lenne, pedig elgondolkodtatóan új volt számára ez az intézkedési javaslat.
– Ez az eljárás egyébiránt bizonyos szűrőként is szolgálna, mert ha a Hercegség beépített emberei valóban készülnek valamire a mai napon, akkor a hirtelen történő leváltásukat nem fogják jó néven venni. Aki pedig annyira meggondolatlan, hogy ágál is ez ellen, az máris lebuktatta magát. Elvégre egy katona nyilvánvalóan örülni szokott, amikor váratlanul azt közlik vele, hogy hazamehet, leadhatja a szolgálatot, nem pedig csalódottan akadékoskodni. Aki mindenáron ott akar lenni a vacsoránál, arról biztosan tudható, hogy az ellenség beépített embere.
– Tovább! – intett türelmetlenül Kalrund, és végre abbahagyta a szakálla vakargatását.
– Azonnal kideríteném, hogy mekkora kísérettel érkezik a Hercegség küldöttsége. Különleges futárokat menesztenék eléjük, csakis a legjobbak közül, akik természetesen úgy tennének, mintha kizárólag a nászuramék biztonsága lebegne a szemük előtt, de közben felmérnék, hogy milyen harcértéket képvisel a csapatuk. A megérkezésük után pedig ezt a katonai egységet azonnal elkülöníteném.
– Hogy képzeled el ezt? – érdeklődött a fejedelem, és mintha kezdett volna kiesni a vizsgáztatói szerepből.
– A Rőtvár gyűrűit képező kettes és hármas várfal közé terelném őket, persze egy jól hangzó ürüggyel, miszerint ökörsütéssel egybekötött vendéglátásban lesz részük. Ott amúgy is sűrűn rendeznek ilyesmit. A pékek, a hentesek és a sajtkészítők utcájában minden ünnepen utcabál van, tehát semennyire sem volna feltűnő. És a képlet itt is ugyanaz, mint az előzőekben. Ha a Gunnerud Hercegség katonái nem örülnek meg az efféle különleges elbánásnak, hanem elkezdenek keménykedni, hogy ők márpedig be akarnak vonulni a palotáig, akkor saját magukat buktatják le.
Kalrund kissé megtántorodott, és ez már nemcsak a részegségének volt köszönhető. Valahogy leimbolygott a trónszék emelvényéről, és az étkezőasztala sarkába kapaszkodván vakkantotta vissza:
– Folytasd!
– Az ünnepségnek azt a részét, amikor Gunnerud hercegnek is meg kell jelennie, mindenáron el kell húzni, amennyire csak lehet. Bármit ki lehet találni. Például azt, hogy az ifjú most valami csudás meglepetésre, vagy nagy bejelentésre készül, de mindjárt itt lesz. A lényeg az időnyerés. És közben meg kell figyelni mindent. Az anyja meg az apja vajon hogy viselkedik? Hova tekintget? Mire vár? Miféle módon teszi-veszi magát?… Ha én lennék az uralkodó, még valami játékot is kitalálnék, hogy eléjük állhassak, és az arcukba nézhessek. Csak hogy láthassam, amit a szemük mesél. Mert a szem soha nem hazudik, akárhogy is próbálja elrejteni bárki a tekintetét. Vagy ha elrejti, hát épp azzal buktatja le magát.
– Okos – intett jóváhagyólag a fejedelem, méltóságteljesnek szánva a mozdulatát, pedig ez a legyintés nagyjából egyenértékű volt azzal, mint amikor bármelyik paraszt legyet akar elhessenteni.
– A konyhai személyzetet is nagyon alaposan ellenőrizni kell – vélekedett Esteban. – Meg a zenészeket, a mutatványosokat, a bábszínházas bohóckodókat, egyáltalán mindenkit, aki ma be akar lépni az ünnepre feldíszített nagyterembe. Bármelyiküknél lehet fegyver.
Kalrund szinte összetörve álldogált az étkezőasztala mellett. Talán még soha nem kellett megbirkóznia ennyire kettős érzelmekkel. Legszívesebben odaszaladt volna Estebanhoz – már ha képes lett volna futkározni a jelenlegi állapotában –, és a keblére ölelte volna. Másrészt pedig mélyen sértette, hogy egy közember mondja meg neki, hogy mit kellene most tennie.
Ezt a trónt az atyjától örökölte, akinél tiszteletreméltóbb embert soha nem ismert. Aztán eszébe jutott a nagyapja, akit már csak abban az állapotában láthatott, amikor ősz szakállú, hajlott hátú öregemberként ült a szent székben, de a megjelenése mégis annyira félelmetes volt, hogy egyetlen ferde pillantása nyomán remegésben tört ki minden hitvány teremszolga…
Most meg odaül egy fiatal szakács, egy hússütögető pór bugris, és elmondja, hogy mit kell csinálni. Egy közember. Egy utolsó senki. Hát mi az istenek haragja történik ebben az elcseszett, nyomorult Evilágban?
Visszafordult a trón felé. Megpróbálta a tekintetét Esteban arcára fókuszálni. Sokáig próbálkozott, de aztán még tovább nézett olyan szúrós szemmel, ahogy csak egy teljhatalmú úr tud nézni. Végül pedig megkérdezte:
– És mi történik a vacsora, az időhúzás, a hazudozás meg a játékok végén?
Osmosis titkosügynöke szemrebbenés nélkül válaszolt:
– Foglyul kell ejteni minden hercegségi vendéget. Válogatás nélkül. Ha én lennék a fejedelem, ezt cselekedném. Mert ha valaki engem a meglepetés erejével akar legyőzni, akkor én leszek az, aki egy lépéssel hamarabb jár, és meglepetést fogok nekik okozni, mivel annyira magabiztosak, hogy erre biztosan nem számítanak.
– Ez egy jó terv – ismerte el Kalrund, és megpróbált fejedelmi pózban fellépdelni a trónszék emelvényére, de már a második lépcsőfoknál megbotlott, és oly módon esett bele a főszakácsa ölébe, mintha illetlen módon akarna közelíteni az ágyékához.
Ettől mindketten zavarba jöttek. Esteban úgy pattant fel a trónról, mint aki soha ott sem ült, Kalrund pedig hirtelen jött ötlettől vezérelve megpróbált felmászni a fejedelmi ülőbútorra.
Nagy nehezen sikerült. Az izzadt, büdös, szakállas, alkoholista uralkodó elterpeszkedett a trónszéken, és jobbjával előremutatva, a semminek intézve a szavait azt harsogta:
– Még ma kicsinálom ezt az ótvaros bagázst!
