Osmosis – 26. fejezet

Sztavrila egykedvűen meredt maga elé az ágyon ülve, a kormányzói palota számára biztosított lakosztályában. Vagy legalábbis látszólag egykedvűen. Kedélyállapotának különös kiegyenlítődését az adta, hogy az egyik pillanatban legszívesebben visszarohant volna Darioszhoz, aztán pedig vadul győzködte magát odabent, miszerint a lehető legokosabban cselekedett.

Amikor már a könnye is kicsordult a belső vívódás folyományaként, hirtelen fogta magát, és kiment a teraszra. A korlátra támaszkodva kitekintett Osmosis-sziget ébredező kormányzati negyedének épületeire, és megpróbált semmi másra nem gondolni, csakis erre a csodára. Lenyűgöző látvány, távolban a tengerrel, az ég alján előbukkanó Nappal, az aranysugarakkal, amelyek ezeket az építészeti remekműveket egyre varázslatosabb fénnyel vonják be… de közben, bármennyire is szerette volna elhessegetni magától a friss emléket, csak az a szó járta át az elméjét, hogy „szívem”.

Újra és újra hallotta ezt a szót, és csak nagyon lassan ébredt rá, hogy már nem a friss emlék játszik vele, már nemcsak a képzeletében harsan fel ez a szó, hanem a valóságban is.

Megfordult, és a terasz ajtajában ott látta Darioszt, aki ki tudja, mióta szólongatta.

– Ne haragudj, szívem, hogy csak így betörtem hozzád, de nem feleltél a kopogtatásomra – mondta a kormányzó olyan halkan és olyan ártatlan arccal, amennyire csak lehetséges volt. Aztán kinyújtotta a jobbját, és így szólt: – Kérlek, gyere be a teraszról, mert amit mondani szeretnék, az egyelőre nem nyilvános.

Sztavrila engedelmeskedett, bár a kezét nem adta oda. Semmilyen formában nem szeretett volna újra érintkezni ezzel a férfival, mert úgy érezte, hogy akkor elvész minden törekvése, elgyengül, és többé nem tudja megvalósítani azt az elhatározást, amit a napfelkelte óta oly logikusan kiérlelt magában.

Dariosz megértette a jelzést, a keze lehanyatlott, és ugyan sóvárgó pillantást vetett a mellette elhaladó asszonyra, az illatát is igyekezett beszívni, de aztán megadóan helyet foglalt a lakosztály egyik karosszékében, és hozzáfogott kifejteni mondandóját:

– Azt hiszem, támadt egy rendkívüli ötletem. Sőt, nem is csak hiszem, teljesen biztos vagyok benne, hogy korszakalkotó ötletem támadt. Rendezni fogok egy olimpiát!

Sztavrila, aki a kormányzótól biztonságos távolságban foglalt helyet, a fésülködőtükre előtt, egyelőre hidegen fogadta a bejelentést:
– Nem egészen értelek…

– Pedig szerintem pofonegyszerű – lelkesedett fel egyre jobban Dariosz. –Gondold csak végig! Meghirdetjük az olimpiai játékokat. Az északi földrészen éppúgy, mint a délin, és persze a Szigetvilágban is. Az általunk ismert vidékek minden szegletébe szétküldöm a különítményeimet. Hatalmas zászlókon, jól felismerhető latin betűkkel ott fog virítani a felirat: OLIMPIA, fölötte pedig öt karika fog szerepelni. Ha van még rajtunk kívül bárki ezen a világon, aki a Földről származik, az biztosan jelentkezni fog. Éljen bárhol és bármilyen rangban, de szerét fogja ejteni annak, hogy eljöhessen, és megnézhesse magának azokat, akik ezt az eseményt szervezik.

– Nem tagadom, kicsit zavar, hogy többesszámban fogalmazol – közölte hidegen Sztavrila. – Miféle szerepem lenne nekem ebben? Ezt magad is meg tudod valósítani.

Dariosz kissé magába roskadt. Nem számított arra, hogy ilyen közönyös fogadtatásban részesül. Sőt, leginkább azt vélelmezte, hogy a nő pont ugyanolyan lelkes lesz, mint ő maga, és igyekszik majd részt venni ennek a nagyívű tervnek a megvalósításában.
– Nem hittem volna, hogy pont egy görög nő fog ilyen hidegen viszonyulni az evilági olimpia ötletéhez – motyogta maga elé.

Sztavrila is érezte, hogy talán túlságosan is átlátszó lesz a magára erőltetett közöny, hiszen elvileg neki most kitörő örömmel kellene fogadnia a remek tervet, így hát igyekezett érdeklődést mutatni:
– Egyébként milyen versenyszámokra gondolsz?

– Ez már részletkérdés. De persze maradjunk a hagyományoknál. Futás, birkózás, dárdahajítás, kocsiverseny és hasonlók.

– Elismerem, nem rossz az ötlet, de megfeledkezel néhány fontos körülményről.

– Mégpedig?

– Az ókori olimpiákon csak szabad férfiak vehettek részt.

– Na és?

– Ha a földi ókort akarod idevarázsolni, egy teljesen más bolygóra, annak teljesen más társadalmaira, az nem sok sikerrel kecsegtet.

Dariosz lelkéből most már kitört az eddig elfojtott összes indulat:
– Mondd, miért lettél ilyen tartózkodó velem szemben? Sőt, továbbmegyek, miért vagy ilyen ellenséges? – Majd felpattant ülőhelyéről, de egy lépéssel sem ment közelebb a görög nőhöz. – Megbántottalak? Rosszul szerettelek? Valami rossz emléket idéztem fel benned? Miért büntetsz? Miért büntetsz olyasmiért, amit el sem követtem?

– Kérlek, most már távozz…

– Nem érted, hogy mi a jelentősége a találkozásunknak? Hosszú éveket éltünk le evilágban, és reményünk sem volt rá, hogy egyszer olyan földi halandóra bukkanunk, aki a testvérünk! Aki onnan származik, ahonnan mi is jöttünk! Tényleg nem érted ezt?

– Na jó, most már tényleg menj innen! – pattant fel Sztavrila is. – Azt sem engedted meg, hogy kimenjek a teraszodra! A saját néped előtt, akiknek te vagy az evilági kisisten, még előttük is szégyelltél volna engem! Bezzeg a szajháid nem számítottak, azoknak szabad volt a teraszodon sütkérezni, ugye? És még te papolsz a találkozásunk nagyszerűségéről!?

Dariosz megütközve nézett a nőre. Mi a fenét hord itt össze ez az önérzetes fehérszemély? Milyen terasz, miféle sütkérezés? Hát tőle aztán akkor és ott sütkérezhet, ahol és amikor kedve tartja!

– Nem tudom, miről beszélsz – mondta, higgadtságot magára erőltetve –, de ha akarod, a sziget bármely pontjára építtetek neked egy teraszt, ahová senki más nem teheti be a lábát. Mindenesetre igazad van, tényleg jobb lesz, ha most elmegyek. Miközben én a legnagyobb szabású tervet ismertetem, amely valaha is megfogant az agyamban, te valamiféle teraszokról meg sütkérezésről, illetve általam ismeretlen szajhákról beszélsz. Úgy érzem, nagyot tévedtem a személyeddel kapcsolatban. – Azzal határozott léptekkel az ajtó felé indult, majd visszanézett, de mivel nem tapasztalt semmiféle reakciót, kilépett rajta.