6. kötet – Légi támogatás
A kvinta utolsó napján, bornap délutánján ragyogó napsütés borult az Arénára. Zsúfolásig megteltek a lelátók, mint eddig minden egyes alkalommal. A nézők lelkesen énekelve, zászlókat lobogtatva, önfeledten szurkolva tekintették meg a döntőket, elismerően megtapsolva minden győztest, lett légyen bármelyik ország fia vagy leánya is.
Az érmek kiosztása után az olimpia záróünnepsége következett. A táncosok és egyéb mutatványosok már fel is vonultak a küzdőtérre, de amint hozzákezdtek a produkciójukhoz, egészen különös dolog történt. Valami szokatlan, eleddig ismeretlen hang támadt a magasból…
Hogy megértsük, mi is zajlott le ezekben a pillanatokban az Arénában, vissza kell mennünk néhány órát az időben.
Amikor reggel összegyűltek a földi emberek és az androidok a Kormányzói Hivatalban, a vezérezredes szikár hangon tájékoztatta őket:
– Megszületett a döntés a Központban. Az már eddig is biztosra vehető volt, hogy a Golub lesz az a jármű, amelyik teljesíti a mai napra megszabott küldetést, de most a személyzet is kijelölést nyert. Így aztán elmondhatom, hogy a pilóta Szubotáj lesz, az utas pedig Guzel, a Tanító. Most pedig ismertetem a feladatokat, személyekre lebontva…
Mindenki tudomásul vette az elhangzottakat, és annak megfelelően cselekedett. Így történhetett meg például, hogy Guzel és Szubotáj a délután megfelelő időpontjában, a régi Arénában beült a Golubba, és a vadászgép csakhamar felemelkedett a homokról.
– Most elrepülök tizenegy óra irányába… aztán teszek egy nagy kört… – ismételte a tatár pilóta a Guzeltől érkező parancsokat, és még a nyelvét is kidugta kissé eközben. – Felemelkedem ötszáz méteres magasságba…, majd bedöntöm a gépet, megkeresem az új Aréna körvonalait, szépen becélzom az objektumot…, és fölé érve megkezdem a függőleges ereszkedést.
Guzel elégedetten nyugtázta, hogy a tatár által elmondottak tökéletes szinkronban vannak a tényleges történésekkel. Megállapította, hogy Szubotáj tényleg az egyik legkiválóbb pilóta, aki valaha efféle űrjárművet irányított, és annyira együtt mozog, együtt él, valósággal együtt rezeg a hőn szeretett Golub madárkájával, hogy a botkormány szinte a meghosszabbított karjának tekinthető.
Ám még a legkiválóbb pilóták is követnek el apróbb hibákat, elvégre emberek. Így aztán az Aréna díszpáholyában ülő Nihuc vezérezredes aggodalmasan kémlelt a magasba, és máris utasítást továbbított Guzelnek:
– Szóljál már ennek a derék tatárnak, hogy kapcsolja ki a digitális kamuflázst!
Guzel azonnal rászólt a tatárra:
– Most már nem álcázott üzemmód! Azt szeretnénk, ha mindenki látna minket.
– Pardon – nyomta bele az ujját a vezérlőpanel megfelelő pontjába Szubotáj, aztán pedig, a szégyenét leplezendő, gyorsan rákérdezett: – Mikor indulhat a zene?
– Majd szólok – vágta rá Guzel.
És amikor Guzel szólt, a tatár fényes madárkája irtózatos hangerővel kezdte harsogni Beethoven ötödik szimfóniáját.
Az űrjármű ekkor már pontosan az Aréna fölött lebegett. A nézőközönség elámulva és megbűvölve bámulta a furcsa égi járművet, amely addig még soha nem hallott zenét, teljesen ismeretlen harmóniákat sugározva ereszkedett alá a küzdőtér homokjára, ahonnan pánikszerűen rohantak ki a táncosok és a mutatványosok.
De akadt egyvalaki, aki éppenséggel az események gyújtópontja felé igyekezett. Dariosz kormányzó volt az, aki a nézőközönség teljes döbbenetére átvetette magát a mellvéden, leugrott a küzdőtérre, és határozott léptekkel, egyenes tartással, egy igazi államférfi pózában indult meg a homok fölött lebegő űrjármű felé.
A díszpáholyban ülők többsége is leesett állal és teljesen elképedve szemlélte a fejleményeket, kivéve talán Attilát és Oleszját, de például Nerid király még a szakálla simogatásába is belemerevedett a látvány hatására, és ezekben a pillanatokban úgy fogta marokra őszülő arcszőrzetét, mintha csurkába akarná szorítani a hosszúra nőtt nemes férfidíszt.
A kormányzó közben odaért a Golubhoz, bár kissé elbizonytalanodva:
– Most akkor mi is jön? – kérdezte Szubotájt.
A tatár azonban csöppet sem volt bizonytalan:
– Most az jön, hogy felteszed szépen ezt az okos kis készséget, így az egész Aréna hallani fogja, amit mondasz, és még csak kiabálnod sem kell, mint ahogy eddig tetted a dísztribünön, minden áldott olimpiai napon. Ugyanis az én kis madárkám fogja felhangosítani a szavaidat.
Azzal átnyújtott Dariosznak egy vékony kis pántot, és nyomban segített is volna a rögzítésében, de a meglehetősen izgatott kormányzó megelőzte, és a különös alkotmányt úgy akarta felvenni, mint valami fejhallgatót. Mint kiderült, éppen fordítva gondolkodott a szerkezet mibenlétét illetően, de hát ezt nem lehetett zokon venni egy 21. századi embertől.
Szubotáj nem is vette zokon, de azért nehezére esett elnyomni egy gunyoros félmosolyt:
– Mit csinálsz? Ez nem egy hajráf, baszod! Nem a fejed tetejére kell tenni, hanem az állad aljára… Na várj – hajolt ki a pilótafülkéből – majd én segítek… Lefelé fordítod, és mintha egy kisgyerek szakállkája lenne, szépen be kell illeszteni az állad alá, aztán pedig a két végét fel kell tolni a füledig.
– Na jó, de akkor mi fogja rögzíteni? – akadékoskodott Dariosz. – Egyet lépek, és úgy esik le a fejemről, mintha…
Osmosis kormányzója nem véletlenül hallgatott el. Ebben a pillanatban ugyanis azt érezte, hogy a furcsa pánt hézagmentesen veszi fel a nyaka alakját, és úgy simul a fejére, mintha csak mindig is a testéhez tartozott volna. Innentől fogva nemhogy zavaró nem volt számára a különös készség jelenléte, de már nem is érzékelte a nyakára fonódó és a fülei mögött véget érő „hajráfot”.
– És ha most lenne itt egy tükör – kajánkodott a tatár pilóta –, akkor azt is felfedezhetnéd, hogy még a bőröd színét is felvette, tehát gyakorlatilag láthatatlan.
Időközben Guzel kiszállt az űrjárműből a Golub másik oldalán, és előrejött, hogy a kormányzó mellett megállva, egyetlen pillantással érzékeltesse, hogy eljött az idő, most már hozzá kell látni az előre megbeszélt feladatok végrehajtásához.
Dariosz értett a pillantásból, és csupán egy utolsó kérdése maradt:
– Honnan fogom tudni, hogy abból, amit beszélek, mit hangosítasz ki, és mit nem?
– Ragyogó kérdés – ismerte el Szubotáj, a mutatóujját előrenyújtva, magabiztosan mosolyogva. Aztán részletesen elmagyarázta: – Amikor felemeled a jobb karodat, jelezvén, hogy beszédet kívánsz intézni a néphez, már megy is a hangosítás. Utána pedig csak rajtad múlik, hogy mennyire lesz hosszú ez a beszéd. Természetesen nem kell végig felemelt karral állnod, szó sincs ilyesféle megpróbáltatásról. Csak beszélj, és mondj el mindent, amit fontosnak tartasz, meg persze amit a Központban meghatároztak. És amikor úgy érzed, hogy a végére fogsz érni, újra emeld fel a karodat, és én tudni fogom, hogy készülnöm kell, mert hamarosan itt a vége. Mármint a beszédednek.
Guzelnek végtelenül igaza volt abban, hogy hozzá kellene már kezdeni az előzetesen megbeszélt ceremóniához, mert folyamatosan eljutottak hozzá Nihuc vezérezredes jelentései a lelátóról, ahol leginkább kétféleképpen viselkedtek az emberek.
Az első csoportba tartozók tátott szájjal, földbe gyökerezett lábbal bámulták a küzdőtéren kibontakozó jelenetet. A második csoport tagjai viszont el akartak menekülni, és félő volt, hogy perceken belül ők lesznek többségben, a pánikreakciójuk pedig mindenkit magával fog sodorni.
Így aztán szinte csillapító jelleggel hatott a nagyközönségre, amikor Dariosz – odaérvén a küzdőtér közepére – a jobb karját a magasba emelve elbődült:
– Osmosis népe, és ti mind, nagyra becsült vendégeink! Halljátok szavamat, és csendesüljetek el! Fontos üzenetet kell átadnom nektek!
„Halljátok szavamat?” – hökkent meg maga a kormányzó is a saját dörgedelmes beszédét visszahallván, hiszen a Golub rendszere olyan iszonytató módon visszhangozta be az Arénát, hogy abba még a beszélő dobhártyája is beleremegett.
Az imént még a menekülési útvonalat kereső nézők is megmerevedtek, és érdeklődve fordították tekintetüket a küzdőtér közepe felé, ahol Dariosz sztentori hangon, nagyon magabiztosan és meggyőzően kijelentette:
– Üzenetet hoztam nektek Istentől!
