Eközben a Kormányzói Hivatalban is zajlottak az események. Ezek sorában az első az volt, hogy Oleszja is befutott a megbeszélésre. Többen izgatottan tudakolni kezdték tőle, hol hagyta Szubotájt, de az orosz nő erre meglehetősen értetlenül reagált:
– Miért kellett volna bárhol is hagynom?
– Csak azért gondoltuk, hogy együtt lehettek, mert a körünkből egyszer csak eltűnt – magyarázta Attila. – Én is azt hittem, hogy veled van valamiféle titkos találkozója, elvégre mégiscsak pilótatársak vagytok.
Oleszja arcáról az volt leolvasható, hogy még nem igazán tisztázta magában a Szubotájhoz fűződő viszonyát, ráadásul ennek megfejtéséhez nem is most jött el a kedvező időpont, ekkor ugyanis újabb fejlemény borzolta a kedélyeket. Nihuc vezérezredes egyszerűen felpattant, és kiviharzott a helyiségből.
– Mi a fene folyik itt? – morogta gyanakodva a kormányzó. – Mi ez az új módi, hogy sorra távoznak a delikvensek? Talán valakiknek nem tetszik, hogy összegyűltünk, és egyesével akarnak minket levadászni?
A többi ember is idegesen feszengett a székén, de Oleszja ezenfelül kissé mérges és csalódott is volt. Hát mi ez, hogy a kormányzó csak a távozókat veszi észre, az ő megérkezésének pedig semmiféle jelentőséget nem tulajdonít? Miért nézi őt levegőnek?
– Csak nyugalom – intette le a társaságot Guzel. – Most kaptuk az értesítést a Központtól, hogy Szubotáj elindult a Golubbal Rőtvárból, és a régi Arénában fog landolni. Magával hozza a spanyol főszakácsot is, így hamarosan sokkal többet fogunk tudni a fejedelemségben uralkodó állapotokról, mint eddig. Nihucnak nem volt vesztegetni való ideje, ezért viharzott el köszönés nélkül. A főszakácsot ugyanis legkésőbb pirkadatig vissza kell szállítani Rőtvárba, tehát minden perc számít.
Dariosz, Attila és Mario csak kapkodták a fejüket az információk hallatán, nem is beszélve Oleszjáról, akinek arról sem volt fogalma, ki a bánat az a spanyol főszakács.
– Kezdek megint nem érteni semmit – tapogatta meg két oldalról a halántékát Dariosz, majd Guzelre nézett: – Azt mondod, még csak most indult Szubotáj Rőtvárból. Akkor meg miért rohant el Nihuc?
– Tatár barátunk és Esteban nem gyalog jönnek, de még csak nem is szekéren – mutatott rá a Tanító. – A Golub fedélzetén utaznak. Az is lehet, hogy hamarabb landolnak a régi Arénában, mint ahogy a vezérezredes hintója odaérne.
Attila elgondolkodva jegyezte meg:
– Engem jobban érdekelne, hogy odafelé kivel utazott Szubotáj. Mert hogy nem egyedül indult el Rőtvár felé, abban biztos vagyok.
– Ezen nincs mit töprengeni, teljesen egyértelmű a képlet – segítette ki Oleszja. – Raudona lesz a megfejtés.
– Igazad van! – csapott le az orosz nő szavaira Dariosz. – Elvégre hárman tudtatok volna segíteni a tatárnak, hogy megtalálja és beüzemelje a vadászgépét. Az öreg Baskír nem jöhet szóba, hiszen a Monostor kétes vendégszeretetét élvezi. Te pedig itt ülsz a körünkben. Kizárásos alapon Raudona maradt. És így már kezd összeállni a kép.
Oleszját különös melegség öntötte el, tapasztalván, hogy a kormányzó végre észrevette őt, és most mindvégig hozzá beszélt. Mélyen belenézett a férfi acélkék szemeibe, és nehezen tudta volna titkolni, hogy ez a szemkontaktus milyen jólesik neki.
Az idillikus pillanatokat Mario hamar megzavarta:
– Örülök, hogy nálad már kezd összeállni a kép, kormányzó – szólt közbe az olasz fiú. – Miért nem lehetséges az, hogy Szubotáj egyedül repült el Rőtvárig? Nem értem, mi szüksége lett volna rá, hogy feltétlenül üljön mellette valaki.
Az orosz nő legbelül haragudott Marióra, amiért az akadékoskodó közbevetésével belepancsolt az eddigi legígéretesebb pillanatba, amit ő a kormányzóval titkon átélhetett, de azért kötelességtudóan megválaszolta a kérdését:
– A központi űrállomásunk rendszerei annak idején leálltak, a Golubnak jelenleg majdnem teljesen üres a navigációs adatbázisa. Automatikusan legfeljebb ahhoz a tóhoz tudna visszatalálni, amelyiknek a fenekén öt éven át pihent. Szubotájnak tehát nyilvánvalóan szüksége volt valakire, aki elirányítja Rőtvárig, ellenkező esetben talán még most is a fejedelemség légterében bóklászna. Gondolom, nem kell elmagyaráznom, hogy ez mind az idő, mind az üzemanyag-felhasználás szempontjából miért volna haszontalan megoldás.
Mario intett, hogy érti, és megpróbált hálás mosolyt is megereszteni az orosz nő felé, de az asztal túloldalán nem mutatkozott erre fogadókészség. Oleszja újra csak Darioszra emelte a tekintetét, és nem is hiába, mert a kormányzó most megint hozzá beszélt, csakis hozzá:
– Azért az nagy megnyugvással tölt el, hogy a jelek szerint előzetesen te sem értesültél arról, hogy mire készül ma Raudona – árulta el az ausztrál.
Ezúttal Attila szólt közbe:
– Már megbocsáss, de ez miért tölt el téged megnyugvással? Nem igazán értem.
Az orosz pilótanő legszívesebben beleállította volna az asztal közepén álló kancsót az anagur törzsfőnök fejébe. Hát nem igaz, hogy bármikor is ránéz ez a gyönyörű férfi, mindig akad valaki, aki elkezd akadékoskodni! Tessék! Dariosz immár megint nem őrá néz, hanem a magyar fickó felé fordulva magyaráz:
– Eddig nem voltam benne biztos, hogy a többségünk itt egy csapatban játszik. Tudhatod, hogy ez számomra milyen fontos. Gyanakodtam Nihucra is épp eleget, és egyéb sem hiányzott, mint a vörös hajú metamorfnak a felbukkanása. Bevallom, akkor nagyon elbizonytalanodtam. De most már egyre tisztább a kép. Azt gondolom, hogy mi tulajdonképpen egy csapat vagyunk, de valamilyen okból ez a Raudona szeretné kiemelni magát közülünk, és a titokzatoskodás is erősen jelen van a habitusában. Legalábbis számomra az a tény is erre utal, hogy a legbelső bizalmasát, Oleszját sem avatta be a mai nap terveibe.
Darioszt – bár egyelőre magának sem merte bevallani – egyre jobban érdekelte ez a szőke szépség. Eddig nem foglalkozott a társai megjegyzéseivel, amelyek arra utaltak, hogy Oleszja láthatóan erősen vonzódik hozzá, mert túlságosan elfoglalta a Sztavrila megátalkodottsága és árulása fölötti belső önmarcangolás, de most már ő is egyre többször felejtette rajta a tekintetét az orosz nő arcán, amelyet – tárgyilagosan bevallotta magának – végtelenül elbűvölőnek értékelt.
