Amikor Dariosz elmesélte az anagur törzsfőknek a tervét, egyöntetű támogatást kapott. Attila még a kezét is dörzsölgette, mondván, hogy ez egy olyan jelenetre emlékezteti, amelyet fiatal korában játszott el, már csak azért is, mert pályakezdő színészként csupán egyetlen mondat volt a szövege abban a darabban, és ez feltehetően most is így lesz.
Mint kiderült, Szubotájt más természetű dolgok foglalkoztatták:
– Hej, de sok dolgunk lesz még itt! És most még csak egyetlen földrészről beszélünk… Ki tudja, mennyi feladatunk lesz a többin?
A kormányzó erősen meghökkent:
– Mire célzol, tatár barátom?
– Hát erre, ami körülvesz minket – mutatott körbe háromszázhatvan fokban a pilóta. – Az Északi-földrészre, a Déli-földrészre és a közöttük elterülő Szigetvilágra. Én ezt igazából egy egységnek tekintem, mint otthon, a Földön mondjuk Amerikát. Na jó, rendben, itt nem ér össze az Északi- és a Déli-földrész, de ha szigorúan vesszük, akkor a Panama-csatorna megépítése óta Amerika északi és déli fele sem ér össze, nem igaz?
– Ne Amerikáról hadoválj már nekem! – türelmetlenkedett Dariosz. – Tehát egész Evilágot egyetlen földrésznek tekinted, vagy legalábbis egyetlen egységként kezeled, eddig értem. De mire céloztál az iménti felsóhajtásoddal?
Most a tatáron volt a sor, hogy meghökkenjen:
– Kormányzó! Te tényleg azt hiszed, hogy ezen a bolygón csak azok a földrészek léteznek, amelyeket a Kormányzói Hivatalban látni a térképeken?
Dariosz visszaroskadt a padra:
– A fene essen beléd, te tatár – jajdult fel csöndesen. – Bárcsak sejtenéd, mennyire utállak ebben a percben! Az ember már azt hiszi, hogy elérkezett valami nyugvópont ebben a zűrzavaros, hülye kalandban, meghatároztunk végre egy célt, egy rövid távú tervet, és akkor jössz, és mindent felborítasz egyetlen megjegyzéseddel, az ember meg újra csak kezdhet rettegni, hogy mi a búbánatról nem tud még… Arról nem is beszélve, hogy egyfolytában azt pofázom, szinte könyörgök érte, hogy osszuk már meg egymással, amit tudunk, de úgy tűnik, hogy rendre süket fülekre talál ez a kérésem.
– Már bocsánatot kérek, de azt hittem, hogy amiről beszéltem, az számodra is nyilvánvaló – tárta szét a karját a pilóta.
A kormányzó felpattant a padról, odaállt a két anagur törzsfő elé, és szinte parancsoló hangon szólalt meg:
– Na, meséljetek! Mit láttatok annak az átkozott űrsiklónak az ablakából, amikor landoltatok? Gyerünk, ne kíméljetek! Essünk túl rajta végre!
– Rám hiába nézel – mentegetőzött Attila. – Én aztán semmi olyasmit nem láttam, amiről Szubotáj beszél. Igazából nekem is újdonság ez az egész téma, amit most felhozott.
– Rendben, akkor legyünk egészen precízek – vette át a szót Szubotáj. – Már csak azért is, hogy többé ne lehessen ebből félreértés. Tehát: van az Északi-földrész, amelynek nagy részét a norling népek lakják, kivéve az észak-keleti pusztaságokat, ahol mi élünk. Eddig stimmel?
– Stimmel – bólintott a mellkasa előtt összefont karral Dariosz.
– Aztán van a Szigetvilág, ezt neked nem kell különösebben bemutatni, hiszen magának a központi szigetnek vagy a kormányzója. Stimmel?
– Igen.
– És van a Déli-földrész, amelynek csak az északi partvonala lakott, hiszen csupán ott vannak meg az élethez szükséges feltételek. Ahogy délre haladunk, egyre sivatagosabb, kietlenebb a vidék, és van egy igen vaskos sáv, amely olyan száraz, mint a Földön a Szahara. Még mindig stimmel?
– Még mindig.
– Aztán a Déli-földrész déli partvonalán van egy szintén vékony sáv, amelyik leginkább a földi szavannákra emlékeztet, de annyi vadállat népesíti be, hogy emiatt az ember számára szintén lakhatatlan. Legfeljebb nagyon vakmerő hajósok merészkednek arra néhanapján, hogy foglyul ejtsenek egy-egy oroszlánt, vagy hasonló egzotikus vadállatot, amelyet jó pénzért el tudnak adni cirkuszi játékok szervezőinek. Stimmel?
– Stimmel – bólintott Dariosz. – Valóban csak a legvakmerőbbek merészkednek arra, mert húsz hajóból jó, ha egy visszatér. Sok a vihar, sok a zátony, a tengeri áramlatok kiismerhetetlenek, ha pedig mégis sikerül kikötni, hát az a partszakasz aztán tényleg tele van minden elképzelhető veszéllyel. Vérengző vadállatok, mindenféle betegségeket terjesztő rovarok, mérgező növények, és felsorolni is lehetetlen, mi minden még. De most már áruld el nekem, hogy te mindezt honnan tudod, mert erősen kétlem, hogy a Térképek Termében szedted össze ezeket az információkat.
– A Térképek Termében nem én nézelődtem a minap, hanem Attila – mutatott a társára a tatár, és aztán felé is fordult, majd sokatmondóan megjegyezte: – Bár az a gyanúm, hogy ő ott nem a térképeket bámulta, sokkal inkább Raudona fenekét és egyéb domborulatait.
– Még nem válaszoltál a kérdésemre – türelmetlenkedett Dariosz.
– Kormányzó, mi nomádok vagyunk ugyan, de nem hülyék – felelte önérzetesen a pilóta. – Mondtam már neked, hogy felénk is rendszeresen járnak kereskedők, és tőlük sok mindent meg lehet tudni Evilágról, ha az ember kellő érdeklődést mutat az elbeszéléseik iránt.
– Jó, hagyjuk most a Térképek Termét, a kereskedőket, meg minden effélét! – legyintett idegesen az ausztrál. – Azt meséld el végre, milyen földrészeket láttál a Golub ablakából! Mekkorák, merre fekszenek, milyen távolságban lehetnek?
– Lehet, hogy most csalódást fogok neked okozni, de én semmiféle fölrészeket nem láttam a Golub ablakából – vonta meg a vállát Szubotáj. – Szerintem neked erről a dologról is meglehetősen fals elképzeléseid vannak. A személyzetet eleve már csak akkor ébreszti fel az automatika a hibernációból, amikor a Zvezda pályára állt a bolygó körül. Tehát nem az van, hogy már jókora távolságból az ablakokra tapadva bámuljuk a megközelítendő bolygót, ezáltal a felszínének felénk eső felét beláthatjuk. Már feltéve, hogy ott éppen nappal van, ugyebár.
– A lényegre, ha kérhetnélek…
– De hát pont a lényeget mondom! Még akkor sem láthatsz sokat az aktuális bolygó felszínéből, ha téged a normál ütemterv szerint a bolygó körüli pályára állás után térít magadhoz a hibernációs kamrád. A mi esetünkre pedig aztán végképp nem az ablakokon való méla kibámulás volt a jellemző, ezt nyilván megérted. Aztán jött a kiürítési parancs, mi Attilával beültünk a Golubba, és megkezdtük a landolást. Ez annyit tesz, hogy egyre inkább a Kármán-vonal alá ereszkedve fokról-fokra kevesebbet láthattunk be a felszínből.
– Mi az a Kármán-vonal? – szólt közbe Dariosz.
– A légkör és a világűr képzeletbeli határa – felelte a pilóta.
– Kármán Tódor egy magyar tudós volt, róla nevezték el ezeket a határvonalakat, csak jelzem – tette hozzá nem minden büszkeség nélkül Attila.
A kormányzó idegesen simította végig a haját:
– Azt áruld már el végre, te megátalkodott tatár, hogy ha nem láttál semmiféle más földrészt, akkor mi a bánatért kelted itt a feszültséget ilyen hülye bemondásokkal, meg aggodalmas sóhajokkal? Szerinted nincs elég bajunk enélkül is?
– Egyszerű logika – tárta szét a karját Szubotáj. – Nézd, ez a bolygó igen sokban hasonlít a Földre, például a méreteit tekintve is. Na már most, az úgynevezett Evilág, amit az előbb vettünk leltárba, nagyjából a tíz százalékát fedheti le a bolygó felszínének, és akkor lehet, hogy még sokat is mondtam. Gondolkozz egy kicsit, kormányzó! Ha a felszín tíz százaléka szárazföld, a többi meg víz, akkor itt kétnaponta kellene esnie az esőnek! De nem öt percig, hanem órákig! És nem cseperegne az eső, hanem zuhogna! Mégpedig azért, mert az a kilencven százaléknyi vízfelület állandóan párologna, folytonosan felhőket hozva létre, amelyeknek valahol ki kellene csapódniuk!
Attila szelíden bólogatva állt a barátja pártjára:
– Mondjuk ez tényleg logikus. Ebbe még én sem gondoltam bele, de valljuk be, ez a Szubotáj nem egy buta fickó.
Dariosz egyszeriben megpróbálta elhessegetni magától ezt a témát. Nagyon megkönnyebbült, amikor világossá vált számára, hogy csupán egy elméleti fejtegetésről van szó, és még csak véletlenül sem arról, hogy a tatár konkrétan a saját szemével látott mindenféle eleddig ismeretlen földrészeket, amelyek felől újabb veszélyek leselkedhetnének rájuk. Így aztán sokkal prózaibb dolgok irányába kezdett tapogatózni, és megkérdezte Attilától:
– Tényleg ráhajtottál a vörös csajra a Térképek Termében?
– Tényleg – ismerte be a magyar.
– Ez még akár jól is elsülhetne – vakargatta meg az állát a kormányzó –, talán nem ártana, ha a következő alkalommal folytatnád ezt a nyomulást. Micsoda fegyvertény lenne, ha általad titkos információkat tudnánk megszerezni attól a némbertől! Mit gondolsz, ha kellően kitartó vagy, akkor sikerülhetne?
Válasz helyett Attila akkorát köpött, hogy még egy teve is zavartan pislogott volna a produkció láttán.
– Hogy én üzekedjek egy géppel? – háborgott a magyar. – Majd akkor hozd ezt szóba újra, ha előtte fotókkal bizonyítod előttem, hogy otthon nemi életet éltél egy botmixerrel.
Dariosz belátta, hogy ezt a témát is el kell engednie. Ez annál is könnyebben ment neki, mivel érezte, hogy ideje lesz indulni.
– Lóra, uraim! – harsant fel az utasítása. – Visszavágtatunk Osmosisba, én hagyok egy üzenetet Nihuc vezérezredesnek, aztán irány a Neridea Ezred laktanyája!
