Hajnalodott Osmosis szigete fölött. A kormányzói lakosztály ablakain át behatoltak az első napsugarak. Sztavrila kinyitotta a szemét, de épp csak egy pillanatra. Épp csak annyira, hogy meggyőződjön róla, amellett a férfi mellett fekszik, akit tegnap este oly vágyakozva próbált megszerezni, és végül sikerült. Nem álom volt.
Aztán újra behunyta a szemét, és kissé el is mosolyodott… Álom? Hát hiszen soha, egyetlen egyszer sem álmodott, amióta Osmosis szigetén él. Különben is, ami történt, minden álomnál varázslatosabb. Olyan élményben volt része, amilyenben még a Földön sem, pedig fiatalkorában nagykanállal habzsolta az életet. De még csak a közelébe sem jutott soha annak az élvezetnek, amelyet ez a férfi nyújtott neki.
Azt már korábban is tapasztalta, hogy ebben a furcsa világban – sok minden más mellett – a szex is élvezetesebb. Legalábbis számára az evilági férje, Hampus nagyúr sokszor bizonyította, hogy Osmosis szigetén az éjszakák is meseszépek tudnak lenni. Hálás volt ezért, és abban is biztos volt, hogy mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy el tudja fogadni, többé már nem térhet vissza a földi életébe.
Na de az, amit Dariosz mellett érzett, semmihez nem volt hasonlítható. Az előző délutánon még csak az volt a célja, hogy elcsábítsa ezt a pompás alkatú államférfiút, a bajnokot, a hírességet. Hogy megérinthesse, láthassa meztelenül, átélhesse a hódítás örömét Osmosis első embere fölött. Most pedig kénytelen volt bevallani magának, hogy szerelmes. Reménytelenül szerelmes.
Mert hiszen miféle remények is éltethetnék? Dariosz egyszer már visszatért a földi életébe. És ez nyilván legközelebb is így lesz. Csakis annyi a kérdés, hogy mikor lesz az a legközelebb. Amikor pedig ez bekövetkezik, akkor ő talán örökre elveszíti a lehetőséget, hogy valaha is újra találkozzon a férfival.
Szükségtelen tehát érzelmi kötődést kialakítani, sőt! Mindenáron meg kell gátolni, hogy olyan kötődés jöjjön létre, amelynek elvesztése végül nem lesz kibírható. Mert hogy ebből a világból hova lehet még költözni a jobb sors reményében, az jelenleg megválaszolhatatlan kérdés, hovatovább kilátástalan.
Mi marad tehát? A testi örömök hajszolása, a pillanat élvezete, a jelen minél intenzívebb megélése. Máskülönben sírás lesz a vége, nagyon-nagyon hosszan tartó sírás, amire nem érkezhet soha, sehonnan, semmiféle vigasz.
Sztavrila hirtelen nagyot sóhajtott, aztán belecsókolt Dariosz nyakába, közben pedig átfonta a combjával, és igyekezett még jobban hozzábújni. Forró ölét a férfi csípőjének nyomva érzékeltetni próbálta, hogy jelenleg nincs hőbb vágya, mint hogy újra eggyé váljon a testük, és közben ne kelljen semmi másra gondolni, csak arra, hogy ha ez volt a létezés végső célja, ha ez lehet az igazi összetartozás-érzés, ha ilyen az emberi egyesülés legmagasztosabb élménye, akkor megérte.
