Osmosis – 209. fejezet

Guzel a szekéren ülve megszemlélte a spanyol főszakács sebeit. Nem lehetett tudni, hogy miképpen értékeli a látványt, vagy mit diagnosztizált, mert egyetlen szóval, az arcizmainak egyetlen rándulásával sem árult el semmit. De ez a némasága szerencsére nem tartott sokáig. Pont abban a percben szólalt meg, amint kiértek a faluból:

– Elárulod, hogy miért csináltad ezt? – indított Guzel egy olyan kérdéssel, amelyre bár tudta a megfejtést, szerette volna, ha a delikvens a saját szavaival válaszol.

– Micsodát? – kérdezett vissza Esteban. – Azt, hogy beléjük kötöttem?

– Azt.

– Még kérded, főnök? Hát te érzékeltetted velem, hogy olyan sebeket kell szereznem, amelyeknek a birtokában Rőtvárban majd elhiszik a mesémet!

– Adtam utasítást ilyesmire?

– Nem, főnök, de hát…

– Elsősorban ne szólíts főnöknek – vágott közbe Guzel. – Másodsorban igazad van addig a pontig, hogy olyan külsérelmi nyomokat kell felmutatnod, amelyek hitelessé teszik a mesédet Rőtvárban. De ezek most ilyenek? – mutatott felvont szemöldökkel Esteban arcára. – Ezek mind friss sebek, nem pedig egy hosszú kvinták óta fogolyként tartott ember sebei!

Esteban csalódottan hajtotta le a fejét:
– Kezdek már rohadtul nem érteni semmit…

– Gondolkodj egy kicsit – biztatta Guzel. – Milyen sebei keletkeznek egy olyan szakácsnak, akit hosszú időn keresztül tartanak fogva egy vár konyháján? Talán naponta háromszor verik cipóra az arcát, hogy az orra vére minduntalan belefolyjon a levesbe meg a szószba?

– Nem hiszem – ismerte el Esteban. – Inkább olyan sebek, mint amikor mondjuk sokáig bilincs volt a lábán, vagy a kezén. – Azzal felhúzta a nadrágszárát, és megmutatta a bokáját, majd a csuklóját is, és nagy bőszen reklamált: – De hát én amúgy is tele vagyok ilyen sebekkel! Hosszú kvintákon át gályaraboskodtam a félszemű kapitány hajóján! Elfelejtetted talán?

– Ne aggódj, én nem az a típus vagyok, aki könnyedén elfelejt dolgokat – nyugtatta meg Guzel, aztán újra csak kérdezett: – Láttad már Gunne-várat?

– Láttam – bólintott a spanyol. – Vásároztam arrafelé is tavaly.

– Remek. És milyen az a Gunne-vár? Mi a legszembetűnőbb jellegzetessége?

– Benőtte a falát a repkény, a borostyán, meg más ilyen szarságok.

– Helyes. Mennyire ismered például a repkényt?

– Hogy mi van?

– Úgy értem, szerinted előfordulhat-e, hogy amikor mondjuk egy szökevény leereszkedik a vár falán, akkor a repkény fogja magát, és hirtelen felindulásból bevisz a delikvensnek egy hatalmas balhorgot a füle tövére, vagy egy jobbegyenest pont az arca közepébe?

Esteban kezdte megérteni:
– Nem hinném – csóválta meg a fejét. – Inkább jól összekarmolássza az embert, meg eltépi a ruháját.

– Na, akkor remélem, most már világos a szituáció – jegyezte meg bizakodva a Tanító. – Nézd, én értékelem, ha valakinek gyorsan vág az esze, kellő önfeláldozással rendelkezik, és önállóan is képes cselekedni. Te mindezekről igen komoly tanúbizonyságot tettél a fogadóban. Pont ezek azok a tulajdonságaid, amelyek miatt kiválasztást nyertél erre a feladatra. Csakhogy…

– Akkor hol rontottam el? – vágott közbe a spanyol.

Guzel mélyen a szemébe nézett, és csöndesen így szólt:

– Pont ugyanott, ahol most is. Nem hagytad, hogy végigmondjam, amit akarok. A fogadóban sem hagytad. Odajött a tulajdonos, és te impulzív módon nekiestél, pedig ha ezt nem teszed, akkor én így folytattam volna a mondandómat, amikor újra ketten maradunk: Kedves Esteban! A csuklódon és a bokádon már rendelkezésre állnak azok a sebek, amelyek igazolják, hogy téged hosszú ideig fogva tartottak. De elkelne néhány új seb, például azok a karmolások, amelyek akkor keletkeztek, amikor megszöktél Gunne-várból, és leereszkedtél a repkénnyel és borostyánnal benőtt várfalon.

A Tanító nem folytatta. Mit ért volna el vele, ha megérteti Estebannal, hogy néhány véraláfutást minden fájdalom nélkül, a puszta érintésével létre tudott volna hozni a szeme alatt? Minek fájdítsa a szívét? És miért vegye el az önbizalmát? Ha egy ügynök nem rendelkezik kellő önbizalommal, annak csakis lebukás lehet a vége.

A szekéren uralkodó átmeneti csöndnek a spanyol vetett véget:
– Már csak egyet árulj el nekem. Miért pont ebben a fogadóban beszéltél meg velem találkozót, ha nem az volt a terv, hogy én itt beszerezzem a szükséges sebeket?

– Ember vagy, nem? – kérdezett vissza Guzel. – Szoktál enni, inni. Gondoltam, mire ideérsz, megéhezel, megszomjazol. Hol kellett volna kijelölnöm a találkozási pontot? Egy rét közepén? Ha azt mondtam volna, hogy az X-02508 és Y-30145 koordinátáknál találkozzunk, akkor odataláltál volna?

Esteban nem tudta eldönteni, hogy a „főnök” most viccel, és csak a feszültséget akarja oldani, vagy tényleg léteznek ilyen koordináták egy bizonyos rét közepén. Jobbnak látta, ha inkább hízeleg egy kicsit, azzal nem nyúlhat mellé:

– Még meg sem köszöntem, hogy miattad nem lett komolyabb bajom. Nem volt semmi, amit azzal a bazi nagy asztallal műveltél! Megmondom őszintén, a testalkatod alapján marhára nem néztem volna ki belőled. De hát, ugyebár, ne ítélj elsőre! Te aztán rohadtul ki lehetsz gyúrva az alatt a vászoning alatt!

Guzel arcán látszott, hogy a világon semmiféle módon nem hat rá ez a szöveg. Inkább annyit kérdezett:
– A tanulságot sikerült levonnod?

– Igen! Mindenképpen! – bólogatott szolgálatkészen a főszakács. – Ezután mindig megvárom, amíg befejezed a mondandódat. És csak azután cselekszem.

– Jó válasz – mosolyodott el a Tanító. – Most pedig, kérlek, dőlj hanyatt a szalmára, helyezkedj el kényelmesen, hunyd le a szemedet, és csak hallgasd, amit mesélek. Hamarosan úgy fogod magad előtt látni a Gunne-vár belsejét, mintha ott cseperedtél volna fel…