Osmosis – 200. fejezet

A kormányzó igen hosszú hatásszünetet tartott. Nihuc részletes iránymutatása alapján pontosan tudta, hogy most mi a teendője. Beszüntette a szónoklatot, és várta a hatást, ehhez pedig idő kellett. Közben ő is érzékelte, hogy némi zavarodottság lett úrrá a lázadók menetoszlopában, viszont azt is konstatálta, hogy Mario ott helyezkedik mögötte, és szinte süt róla az izgalom és a tettvágy.

Dariosz megfordította a lovát, lassan odaléptetett az olasz fiúhoz, és határozottan így szólt hozzá:
– Keresd meg az anagur törzsfőket, és maradj velük.

Majd látva, hogy Mario értetlenül pislog rá, halkan, de igen erélyesen hozzátette:
– Ez parancs, nem ajánlás!

Azzal faképnél hagyta a becsvágyó fiatalt, és újra elfoglalta a helyét, legkedvesebb harci lovát a sziklaperem széléhez vezérelve. Mario pedig csalódottan és kedvetlenül rántotta meg hátasa kantárját, hogy az utasításnak megfelelően nyugat felé vegye az irányt, és felléptessen a szurdok másik vége felé vezető ösvényen.

Dariosz úgy érezte, elég volt a hatásszünetből, így hát újra elkiáltotta magát:
– Még egyszer és utoljára megismétlem! A Törvénykönyv értelmében, aki Osmosis Köztársaságra felfegyverkezve támad, az többé nem tekinthető Osmosis alattvalójának! Legyen akár polgár, paraszt vagy rabszolga, a támadás pillanatától úgy tekintünk reá, mint hontalan betolakodóra! Nem lesz kegyelem, mindenkit felkoncolunk, aki ellenáll! Osmosis Köztársaság kormányzója, Dariosz beszélt hozzátok!

Odalenn az orzó parancsnokok próbálták feltüzelni az embereiket, főleg a látványosan elbizonytalanodókat. Efféle szózatok röpködtek a sorok között:
– Ne hallgassatok rá! Ez már csak kétségbeesett vergődés! Képzeljétek el, mekkora baj lehet a városban, ha elénk jött ez a nyomorult a maradék csapatával, és meg akarja akadályozni, hogy bejuthassunk Osmosisba! Az is lehet, hogy a főváros népe már csak minket vár, hogy leverhesse végre ennek az álnok kurafinak az uralmát!

A szoros keleti végében ekkor valami elképesztően színpompás jelenet volt kibontakozóban. Feltűnt Nerid király az emberei élén a szurdok bejáratánál, és a felkelő Nap fénye úgy vetült rá hátulról, mintha valamiféle istenség szállt volna le az égből Evilágra. Az uralkodó lassan, méltóságteljesen léptetett lova hátán, magasba emelve a hosszú nyelű királyi jogart, amelynek égbe nyúló végén Neridea címere tündöklött, semmivel össze nem téveszthető módon.

A szurdok mélyén, a lázadók menetében újabb moraj támadt:
– Látjátok? Megjött a Neridea Ezred! Ők is mellettünk vannak! A kormányzónak befellegzett! A köztársaságnak vége! Irány Osmosis! Verjük le végre ezt a torz hatalmat! Vesszen Dariosz! – Efféle kiáltások szaladtak végig a lázadók soraiban.

Időközben Mario megérkezett az anagur törzsfők leshelyéhez, leszállt a lováról, és odakúszott a kíváncsian szemlélődő földi társaihoz a kőtömb takarásába.

–Nocsak, te itt? – csodálkozott el Attila, majd nem bírva kulturális jellegű kíváncsiságával, igen halk, de céltudatos érdeklődésbe fogott: – Te fiú! Ugyebár te jól beszéled a norling nyelvet, és talán otthon vagy a déli szlengben is. Áruld már el nekem, mit jelent az a szó, hogy pecs, amit ez a büdös népség odalenn percenként ejt ki a száján!

Mario talán ekkor mosolyodott el először a nap folyamán:
– Pecs?… Hát, ez igazán nem bonyolult. A pecs annyit jelent a norling nyelvben, hogy fasz.

– Ne már! – hüledezett a magyar. – Azt akarod mondani, hogy ez az orzó csürhe egyfolytában sérteget boldog-boldogtalant? Hát ezek mást se harsognak egymás arcába, mint pecs, pecs, pecs!

– Nem vagyok nyelvész, mit tudhatom én ezt? – vonogatta a vállát Mario. – Csak annyit tudok, hogy ezek az orzók egy furcsa, keverék nyelvet beszélnek, amely meori és norling szavakra alapul. Ha egyszer a faszt a norlingoktól vették át, akkor nincs mit tenni, mert az bizony a pecs.

Végszóra, mintha csak illusztrációt akartak volna nyújtani az odalenn veszekedő lázadók, az egyik parancsnok nekiesett egy megszeppent atyafinak, aki éppen leejtette a kardját, és hátrálni kezdett a nyugati bejárat felé, hogy kimeneküljön a katlanból:
– Vedd fel a fegyveredet azonnal, te szánalmas pecs! Most akarsz urinko elo, amikor megérkezett a Neridea Ezred? Hogy a lópecs szaladjon végig a dreonol testedben, te gyáva pergola!

Kissé fentebb, a szikla mögött Attila elégedetten megjegyezte:
– Na, hát most már legalább egy százalékát megértettem a derék parancsnok mondanivalójának. Szerinte a kardját elejtő ember egy fasz.

Szubotáj elvigyorodott:
– Neked ehhez tényleg segítség kellett? Maga a jelenet nem árulta el számodra, hogy mi a szituáció?

Aztán hirtelen elhallgattak, mert a szurdok keleti végében Dariosz újra megszólalt, és bár a sziklafalak erősen visszhangozták a kormányzó szavait, a nyugati bejáró közelében azért már oda kellett figyelni, hogy meg is lehessen érteni az elmondottakat.

– Tudjuk, hogy honnan jöttetek! – dörögte a kormányzó. – Azt is tudjuk, mi a célotok! Orzók vagytok, és azért szivárogtatok be a mi békés szigetünkre, hogy lázadást szítsatok! Mivel nem lépett ki a soraitokból senki, hiába figyelmeztettelek titeket kétszer is, és nem tette le a fegyvert, immár a kegyelem lehetősége elveszett! Ettől a pillanattól fogva mind orzók vagytok, és kegyelmet már senkitől sem kérhettek!

Ha eddig csak bizonyos zavarok mutatkoztak a lázadók soraiban, hát most teljes lett a fejetlenség. Nem is volt ezen mit csodálni. Nagyon könnyű úgy beszivárogni egy szigetre, hogy az ember azt hiszi, teljes titok övezi a műveletet, amelyikben részt vesz, de egész más, ha szembesülnie kell azzal, hogy lelepleződött a terv. Nagyon könnyű belehelyezkedni abba a szerepbe, hogy te csak egy elégedetlen osmosisi polgár vagy, esetleg egy szökött rabszolga, de egész más, amikor lelepleződsz, és már mindenki tudja, hogy az orzók zsoldosai közé tartozol. Nagyon várja az egyszeri harcos a Neridea Ezred feltűnését, amikor azt hiszi, hogy azok a katonák mind vele vannak, de egész más érzés ráébredni, hogy azok a katonák pontosan tudják, te orzó vagy, és égnek a bosszúvágytól, hogy némi elégtételt vehessenek a hazájuk elfoglalásáért.

Nerid király megállította a lovát. A bal kezében tartott címeres jogar mellé most jobbjával előhúzta a kardját, magasba emelte, és vészjósló hangon elordította magát:
– Előre, fiaim!

És a Neridea Ezred megindult a lázadók felé, de mielőtt az összecsapás bekövetkezett volna, a szurdok két oldaláról irtózatos nyílzápor zúdult a völgyben tanácstalankodó gyülevész hadra a Fekete Ezred íjászainak köszönhetően.

Már nemcsak egy-egy harcos dobta el a kardját odalenn. Még olyanok is menekülésbe fogtak, akik nem is Osmosis Köztársaság alattvalói voltak, hanem orzók, de azt remélték, hogy kiadhatják magukat helyi polgároknak, hátha bízhatnak Dariosz kormányzó nagy hírében, aki az egész Szigetvilágban a legkegyelmesebb uralkodóként volt ismert, és megúszhatják ezt a balul sikerült kalandot.

A többiek számára viszont valóban nem volt irgalom. Dariosz a sziklaperemről figyelte, mikor lesz szükséges a saját csapatait segítségként küldeni a Neridea Ezred támogatására, de erre végül nem került sor. Nihuc kifejezetten azt kérte tőle, hogy csakis akkor adjon parancsot a Fekete Ezred bevetésére, ha úgy látja, hogy a nerideai katonák valamilyen módon hátrányba kerülnek a harctéren, de ez a kimenetel egyetlen pillanatig sem állt fenn. Mindvégig óriási fölényben, hatalmas elszántsággal, brutálisan kegyetlen módon mészárolták le az orzókat, vagy bárkit, akit annak hittek, és mire a Nap bevilágította az egész szurdokot, ott már nem láthatott mást, mint hullahegyeket és gazdagon patakzó vért.