Osmosis – 197. fejezet

Már majdnem éjfél volt, amikor Nihuc vezérezredes megérkezett az egyik nemesi házhoz. Az ajtónállók jó ismerősként bocsátották be, ő pedig a jobb kezében egy palack bort lengetve haladt fel az emeleten lévő nagyterembe.

– Na, mi az? Máris hozzáfogtatok a vacsorához, meg sem vártatok? – kérdezte sértődöttséget mímelve, pedig a Pépes Arcú adatállományának kiértékelése után tisztában lehetett vele, hogy kivétel nélkül mindig ő érkezett késve az efféle összejövetelekre. De azzal is tisztában volt, hogy mindig méltatlankodnia kell, ez a bevett szokás.

– Ráadásul ma este már másodjára vacsorázunk, tehát duplán elkéstél – felelte tudálékosan egy hosszú fejű, nyúlarcú arisztokrata. – De nem várhattunk meg, záros határidőn belül végeznünk kell az étkezéssel, mert mindjárt következik az éjszaka fénypontja.

– Szó szerint fénypontja! – vicceskedett a házigazda, mire az asztal körül helyet foglaló mintegy két tucatnyi vacsoravendég szervilis kacagásba kezdett.

– Ehhez a nem mindennapi eseményhez hoztam ezt a varázslatos italt – mutatta fel a bort Nihuc.

– Mekkora toprongy vagy! – jegyezte meg incselkedve a házigazda felesége. – Egy üveg bort hoztál az egész társaságnak?

– Hidd el, úrnőm, ez az ital van annyira hatásos, hogy elég lesz mindannyiótoknak – negédeskedett Nihuc. – Arról nem is beszélve, hogy az ára olyan módon ostromolja az egeket, hogy még ezt az egy palackot is igen nehezen tudtam kigazdálkodni. Ja, kérem, én csak egy szegény állami alkalmazottja vagyok a köztársaságnak, nem úgy, mint ti. De úgy gondoltam, ez az este megéri ezt a befektetést.

– Hogy rohadnál meg, te képmutató szarláda! – kedveskedett vihogva a nyúlarcú nemes a testőrparancsnoknak. – Pontosan tudod, hogy mi leszel a csillagváltás után, csak játszod itt az agyadat nekünk.

– Azt még meg is kell érni, nagyuram, ma meg még csak ma van – mosolygott szerényen Nihuc.

– Mindenesetre a köztársaság szót ne ejtsd ki még egyszer a szádon ma este, mert még az is előfordulhat, hogy beleültetünk a boros palackodba, aztán veled bontjuk fel – játszotta a kemény fiút egy fiatalabb nemes, de azért a poharát máris felemelte: – Na, tölts abból a jóból! Hadd ízleljük meg, mit hoztál ma nekünk!

Nihuc szolgálatkészen járta körül az asztalsort, és minden vendégnek töltött néhány kortynyit a borból. Közben egyfolytában arról áradozott, hogy ilyet még soha, egyikük sem kóstolhatott, és életük végéig sem fogják elfelejteni ezt a rendkívül figyelemreméltó italt.

– A visszaállított ősi királyságra! – emelte fel végül a poharát színpadiasan, és megelégedve tekintett végig a nemes urakon és hölgyeken, ahogy mindannyian élvetegen ízlelik meg és nyelik le a kétségkívül sajátságos nedűt.

A vacsora végeztével a házigazda indítványozta, hogy fáradjanak ki a teraszra, onnan szemléljék meg a várható látványt.

– Ami igaz, az igaz – bólogatott a nyúlarcú nemes –, ez az élmény úgy lesz teljes, ha finom italokkal és kényelmes karszékekben ejtőzve nézhetjük végig.

A folyó felől hűs szellő támadt, néha megborzolva a kitűnő hölgyek frizuráját.

– Ugye, szívem, a folyó megvéd minket a bajtól? – hajolt rá a férje mellkasára az egyik ilyen, kissé butácska úrnő, mire élete párja gyorsan megnyugtatta:
– Hát persze, hogy megvéd, kis csillagom! Csak nem gondolod tán, hogy az úri negyedet is veszélybe akartuk sodorni?

– Azért milyen remek, hogy a folyó éppen itt alkot egy gyönyörű kanyarulatot! – kezdett filozofálgatásba a nyúlarcú férfiú. – Az istenek is úgy akarták Osmosist létrehozni, hogy a köznép soha ne keveredhessen a kiválasztott társadalmi réteggel. Ha ez nem sorsszerű, akkor semmi sem az.

– Ma éjjel eltűnik a város minden mocska – dőlt hátra a nyugágyában egy építési vállalkozó. – Az enyészeté lesz minden, ami már eddig is csak a salakja volt ennek a városnak. A túlságosan szűk sikátorok, az utcán zabáló pór bugrisok összes kedvenc kifőzdéje, a kurvák és szerencsejátékosok vigalmi negyede, a szánalmas lakótelepek, egyáltalán az az egész rohadt tetűfészek, amelyiknek a belsejében annak idején elburjánzott a köztársaság eszménye.

– És persze az Aréna! – emelte fel a mutatóujját egy másik építési vállalkozó.

– Igen, az Aréna is, ennek a rohadék kormányzónak a megalomán emlékműve a semmirevaló olimpiájával együtt, amivel idecsődítette a söpredéket Evilág minden sarkából – bólogatott az előbbi, aztán kajánul hozzátette: – De sebaj, holnaptól jó pénzért mindent újjáépítünk, nem igaz?

És nagy vidoran egymás tenyerébe csaptak a kollégával.

Aztán valahogy nem akartak felszökkenni azok a lángok. Viszont az első kishölgy látványosan kidőlt. Aztán szép sorban a többiek is összegörnyedtek, és a gyomrukhoz kaptak, az egyik vendég pedig már sugárban hányta a vért.

– Megmondtam én, hogy ilyet még soha, egyikőtök sem kóstolhatott – vigyorgott a terasz korlátjának támaszkodva Nihuc. – És abban is igazat szóltam, hogy életetek végéig sem fogjátok elfelejteni ezt a rendkívül figyelemreméltó italt. Amiben viszont ti hisztek, az mind csupa hazugság. Nem fog felgyulladni a város, nem ég le az Aréna sem, a köztársaság pedig még sokáig élni és virágozni fog.

A nyúlarcú nemes megpróbált odakúszni a vezérezredeshez, és már a bokáját szorongatta görcsösen, miközben azt hörögte:
– A főtéri országzászló rúdja lesz a karóba húzásod helyszíne, te mocskos áruló!

Nihuc nagy kegyesen lehajolt hozzá, és csak annyit mondott:
– Azt még meg is kell érni, nagyuram, ma meg még csak ma van.