Osmosis –194. fejezet

A két anagur törzsfő azonnal a lovához futott, és nyeregbe pattant, de a kormányzó utánuk kiáltott:
– Várjatok! Azt sem tudjátok, merre keressétek a helyszínt! Ki tudja, mikorra találnátok oda? Majd én mutatom az utat!

Közben odaintett Mariónak, hogy kövesse, aztán a hintó mögött várakozó testőreihez sietett, és lefoglalt tőlük két lovat.

Az olasz fiút nem kellett sokáig kapacitálni, hogy tartson vele, így hát a négy földi ember hamarosan irtózatos vágtába kezdett, mert az elöl haladó Dariosz észveszejtő tempót diktált. Erre meg is volt a lehetősége, mert a Vértanúk dombjáról leereszkedve először szépen gondozott közparkokon vágtak át, minden különösebb skrupulus nélkül, aztán nyílegyenes utakon nyargaltak végig, és a kormányzó már csak akkor csökkentette a sebességet, amikor erre amúgy is rákényszerült, mert mindenféle girbegurba utcákon is át kellett haladniuk.

De végre ott voltak a helyszínen, és Szubotáj elismerően jegyezte meg:
– Ez igen! Szerintem nem volt tíz perce, hogy még a domb tetején nézelődtünk. Ez a Dariosz alkalomadtán még anagur harcosnak is beválna.

Attila egyetértően kurjantott egy rövidet, miközben ledobta magát a nyeregből, de ezt lényegében senki sem hallhatta meg, akkora volt a lárma a környéken.

Mint csakhamar kiderült, az a szerény egyemeletes ház, amelyik lángokban állt, egészen mostanáig egy pékség volt. A földszintjén üzemelt a sütöde, az emeleten pedig a pék lakott, egy harminc év körüli férfi, akinek nem volt családja. És most már otthona és üzlete sem, mert az teljesen nyilvánvalónak látszott, hogy az épület menthetetlen. A környékbeli emberek, akik a katonaság segítségével az oltást végezték, jószerével már nem is a pékséghez hordták a vizet, hanem a szomszédos épületeket locsolták, nehogy továbbterjedjenek a lángok.

Vödrökkel, kannákkal szaladgált mindenki, aki csak hadra fogható volt. Katonák, szomszédok, a távolabbi utcákban fellármázott emberek. Férfiak és nők, fiatalok és idősebbek egyaránt. És tényleg mindenhonnan hozták a vizet. Esővizes hordókból, ciszternákból, belső udvari csobogókból, de még a csatornából is. Nem mindennapi látvány volt.

Dariosz félrehívta földi társait, és így szólt hozzájuk:
– Idefigyeljetek! Én már annyira kialvatlan, szétesett és kifacsart vagyok, hogy egyszerűen nem tudom rendszerezni a gondolataimat – vallotta be, miközben olthatatlan vágyakozással gondolt Nihuc varázsteájára. – Sehogy sem áll nekem össze a kép, ezért arra kérlek titeket, ha van bármilyen információtok, amit ilyen-olyan okokból még nem osztottatok meg velem, tegyétek meg most! Segítsetek nekem, az ég szerelmére!

– Mire gondolsz konkrétan, kormányzó? – kérdezte gyanakodva Szubotáj. – Mert én csak azt látom, hogy a kövérkés vezérezredes nagy terve csődöt mondott. Nem sikerült felderíteni az összes potenciális elkövetőt, nem sikerült lenyomozni az összes szálat, emiatt állunk most itt, ahelyett, hogy még mindig a dombtetőn beszélgetnénk a denevérekről és Mario barátunk füleiről, és várnánk az eseménytelen hajnalt.

– Ha már megemlítettél – vette át a szót az olasz fiú –, azt azért ismerjük el, hogy Nihuc kiválóan megszervezte ezt az éjszakai ügyeleti rendszert. Elismerem, nekem nincs itt semmiféle helyismeretem, a városnak ezen a részén például még soha nem jártam, de ahogy elnézem, ez nagyon távol van az előkelőbb negyedektől, inkább valami lepukkant környéknek tűnik, mármint Osmosis többi részéhez képest. És mégis, ezen a nem túl fontos helyen is itt vannak a katonák, és igen komolyan kiveszik a részüket az oltással kapcsolatos feladatokból.

– Hát éppen ez az! – ragadta meg Mario vállát a kormányzó. – Emlékezzetek vissza, mit mondott a vezérezredes az utolsó megbeszéléseink egyikén. A nemesség velem ellenséges tagjai az elit negyedből szándékoznak végignézni a város porrá égését. A királypárti arisztokrácia biztonságos helyről, a folyón túlról fog élvezkedni azon a látványon, ahogy Osmosis nagy része a tűz martalékává lesz.

– Na és? Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Attila.

– Te nem vagy kompetens a kérdésben, mert szerintem azt sem tudod, hol van az Örököshegy – jelentette ki Dariosz, de nem bántó hangsúllyal, csupán tényszerűen, majd visszafordult az olasz fiúhoz: – Látod innen az Örököshegyet? Te azért már tudod, hol van az. És ilyen távolságból is felismernéd a sziluettjét, még gyenge holdfényben is.

– Ez igaz – motyogta bizonytalanul Mario, és elkezdett körbeforogni –, de nem nagyon vélem felfedezni sehol.

– Remek! – vágta rá Dariosz. – És mi következik ebből?

– Ha nem látom innen az Örököshegyet, akkor Örököshegyről sem lehet idelátni?

– Ne kérdezd, Mario, hanem jelentsd ki a legnagyobb határozottsággal! – biztatta a kormányzó. – Ugyanis ez a megfejtés!

Szubotáj idegesen fújtatott, aztán a rá jellemző nyíltsággal megfogalmazta:
– Tényleg rád férne már egy kiadós alvás, kormányzó. Mit kombinálsz itt össze mindenféle marhaságokat? Nem kell ezt a dolgot ilyen misztikus dimenziókba helyezni. Egyszerű, mint a faék. Nihuc megbukott hírszerzőként, és csődöt mondott elhárítóként is. Azt hitte, uralja az információs hadviselést, és pontosan tudja, kik, hol és mikor fognak gyújtogatni ma éjjel. Csakhogy a le nem nyomozott plusz egyedik elkövető nem értesült a tervük kiderüléséről, így hát vidáman felgyújtotta ezt a pékséget. És ki tudja? Lehet, hogy van plusz kettedik, plusz harmadik meg plusz negyedik is, akiknek a létezéséről Nihucnak halvány fogalma sincs.

– Hogy is mondtad? Kik, hol és mikor? – csatlakozott rá a tatár mondandójára Dariosz. – Fején találtad a szöget. Merthogy van egy kis baj ezzel a mikorral. Remélem, arra azért emlékeztek, hogy mit mondott erről Nihuc a megbeszéléseinken. A gyújtogatás valamivel éjfél után fog kezdődni. Ez volt az elkövetők terve. És ha végiggondoljátok ezt az ő szemszögükből, teljesen logikus is! Hát miért kezdenének bele az akcióba mindjárt sötétedés után? Marhaság, hiszen az emberek jó része még ébren van, elvégre ma volt az olimpia nyitónapja. Talán még a belvárosban is duhajkodnak kicsit a helyiek, karöltve a szigetre látogatókkal, és a külső kerületekben is összeülnek az emberek az udvarokon, kerti padokon, hogy megtárgyalják a nap eseményeit.

– Van igazság abban, amit Dariosz mond, kár volna tagadni – ismerte el Attila, és olyan pillantást vetett a társára, amelytől azt remélte, hogy a tatár végre elfogultságtól mentesen gondolja végig az elhangzottakat. – Elhiszem, hogy csalódott vagy amiatt, ami az Arénában történt, hogy nem sikerült kiderítened, ki volt az a szőke nő, akit a küzdőtéren láttál, vagy látni véltél, de ez nem kéne, hogy elhomályosítsa a tisztánlátásodat.

– Ha te lennél a gyújtogatás kitervelője – szegezte neki a kérdést a kormányzó Szubotájnak, meg sem hallva, mire célozgat egyik anagur törzsfő a másiknak –, akkor mit szorgalmaznál, mi legyen az időpont? Nem sokkal sötétedés után, amikor még nagyon sokan vannak ébren, és így azonnal részt vehetnek az oltásban? Vagy legyen inkább éjfél után, amikor a város már elcsendesül, mindenki alszik, és az őrkatonák figyelme is lankad? Csak azért kérdezem, mert igen messze még az éjfél. Akkor ment le a Nap, amikor mi Marióval megérkeztünk a Vértanúk dombjára, és ti nemsokára követtetek minket.

Soha nem derült ki, mit válaszolt volna erre a tatár, mert ekkor nagy robajjal végleg összedőlt a pékház, és ráadásul ez a jelenség a lángok felbuzdulását is okozta. Olyan volt az egész, mintha valami láthatatlan óriások ültek volna a pékség jelentette tábortűz körül, és az egyik most megpiszkálta volna a parazsat, hogy felcsiholja a tüzet.

Immár nem volt kérdés, hogy a lángoktól nem lehet megvédeni a szomszédos házakat. Hiába serénykedtek a vízhordók, hiába pattogtak az utasítások, az utca népe keserves sivalkodásba kezdett, mert mindenki láthatta, hogy a tűz elharapózása gyakorlatilag megfékezhetetlen.

– Megint hallom – motyogta Mario.

– Micsodát? – kérdezte Attila.

– Azt a furcsa hangot – közölte tárgyilagosan az olasz fiú.

– Jaj, hagyd már abba a baromságaidat! – kiáltott rá szinte őrjöngő dühvel Dariosz, aki alig bírta levenni a tekintetét a tűzfészekről, amelyről e percben azt gondolta, hogy a főváros porig égésének gócpontja lesz.

– Pedig itt van megint az a nagy valami – hajtogatta állhatatosan Mario, egyfolytában az eget figyelve. – Én nem tudom, mi lehet ez, de kurvára nem denevér, és még csak nem is madár. Ez száz százalék.

Lehet, hogy más földi embertársaitól is bezsebelhetett volna mindenféle ledorongolásokat, csakhogy ekkor a többiek is meghallották a furcsa hangot. Szinte egyszerre. Ezt onnan lehetett a legbiztosabban tudni, hogy olyan összhangban fordították a fejüket az ég felé, mintha csak egy szinkronúszó csapat tagjai lettek volna.

– A rohadt életbe, tényleg igaza van a srácnak! – harsogta a kormányzó, és ellenállhatatlan kíváncsisággal bámulta az eget, mint valami újszülött, aki még sosem látott sem csillagot, sem holdat.

Néhány pillanattal később megnyíltak az ég csatornái, és sűrű eső záporozott az égő házakra, kitartó permetezéssel eloltva minden tüzet. A víz úgy ömlött az égből, mintha valaki eldöntötte volna odafönn, hogy éppen a pék házának környékén akar árvizet csinálni.

De a legfeltűnőbb az volt, hogy Szubotáj először minden ízében remegni kezdett, aztán széttárta a karjait, mintha repülni akarna. És mosolygott. Aztán leengedte a kezeit, odafordult Attilához, és leírhatatlan boldogsággal az arcán kijelentette:
– Most már biztosan tudom, hogy Oleszja itt van.