A tatárt persze nem hagyta nyugodni a dolog. Hiszen hogyan is hagyhatta volna? Öt hosszú év után újra látni véli halottnak hitt bajtársát ebben az idegen világban, és akkor csak vonja meg a vállát, és mesélje be magának, hogy pusztán egy néhány pillanatig tartó, különös látomás volt? Az elméjének és emlékeinek játéka? Ugyan ki volna képes ilyesmire?
Szubotáj mindenesetre nem volt. Hamarosan felállt a helyéről, elnézést kért az előkelőségektől, és sietve elhagyta a dísztribünt. Attila persze azonnal a nyomába szegődött. Ez nem volt egyszerű, mert a tatár kettesével-hármasával szedte az Aréna lépcsőit, és már csak fenn, a kakasülőnél állt meg. A magyar kissé lihegett is, amikor utolérte.
– Bevallom, először attól tartottam, hogy berohansz a küzdőtérre, és közbotrányt okozol – szuszogta Attila.
– Egészen más a tervem – matatott az oldalán fityegő tarsolya környékén a tatár, de aztán elbizonytalanodott, megállította a kezét, és a társára nézett: – Szerinted nagyon feltűnő lenne, ha felvenném az ODM-et?
– Ugyan, dehogy! – legyintett gúnyosan Attila. – Ebben a világban, ahol még a szemüveget sem ismerik? Kizárt dolog. És végül is kinek tűnhet fel itt, ahol mindössze néhány ezer ember láthat?
Szubotájt e percben rendkívül idegesítette a szakrális törzsfő pikírt megjegyzése, ami sok mindennek volt nevezhető, csak éppen fennköltnek nem. De aztán döntött. Kit érdekel, hogy ki mit gondol? Hiszen ő egy anagur törzsfő! Nincs is talán egész Evilágnak olyan népe, amelyik távolabb élne Osmosis szigetétől. Honnan tudhatnák ezek az emberek, hogy amit mindjárt a fejére illeszt, az nem az anagur törzsek szent viselete?
Aztán persze belátta, hogy marhaságokkal próbálja meg nyugtatni magát. Voltaképpen nincs egyetlen olyan motívuma sem az ODM-nek, sem anyagában, sem formavilágában, amelyikről bármelyik osmosisi ember elhinné, hogy ez a tárgy az anagur harcosok öltözékének vagy felszerelésének szokásos tartozéka.
De már nem volt mit tenni. Szubotáj egész testében remegett a vágytól, hogy megbizonyosodhasson róla, valóban Oleszját látta-e az imént, és mire újra végiggondolhatta volna, mit cselekszik, a keze már önálló életre kelt, mint amikor Attila combját szorongatta, és elővette a derékszíján fityegő tarsolyból az ODM-et. A tatár katona gyorsan beállította, hogy sem az éjjellátás, sem más, nagy energiaigényű funkciók nem kellenek, csakis a távcső üzemmód, majd a fejére illesztette az eszközt, de néhány pillanattal később csalódottan le is vette.
– A rohadt életbe – sziszegte bosszúsan a fogai között –, lemerült ez a szar.
– Nahát, milyen meglepő! – folytatta a gúnyolódást Attila. – Mikor is vetted elő utoljára? Három hónapja? Vagy négy? Esetleg öt? A tarsolyodba nem süt ám be a Nap, nem tudtad?
– Felhagynál végre ezzel a pikírt stílussal? – nézett rá a tatár villámló tekintettel a társára. – Valahogy több együttérzést vártam volna tőled. Elvégre színész lennél, vagy mifene. Nem az a legfőbb jellemzője a mesterségednek, hogy játszva bele tudsz helyezkedni mások lelkiállapotába?
Mi tagadás, Attila egészen elszégyellte magát. Most érezte csak át – jókora késéssel –, hogy mit jelenthetne valójában Oleszja megtalálása Szubotájnak. Végiggondolta a saját szemszögéből, hogy micsoda felfokozott öröm lenne az ő számára is, teszem azt, a régi játszótársakkal újra találkozni, és ha nem is volna rá sok remény, hogy megint egy színpadon alkothassanak valami maradandót, ennek ellenére már csak a régi emlékek, a barátság, a közös élmények felidézése miatt is sok mindent megadna érte, hogy átölelhessen valakit a régi életéből.
Szerencsére az érzelmei tökéletesen kiültek az arcára, így hát Szubotáj is megenyhült. De ez nem akadályozta meg a tatárt abban, hogy átmenetileg búcsút intsen a társának:
– Én most körülszaladom a felső karéjt, és odamegyek, ahonnan a legjobban láthatom ezt a lánycsapatot. Ott van köztük Oleszja is, azt hiszem. De az is lehet, hogy nincs. Mindenesetre a saját szememmel kell meggyőződnöm róla, hogy csak egy látomás volt, netán csak nagyon hasonlít rá az egyik szőke hajadon, vagy tényleg itt van ő.
Attila már nem szólt semmit. Pedig szívesen megkérdezte volna a társától: aztán geometriát tanultál-e? De inkább csendben maradt, és csak némán intett a tatárnak, hogy hajrá, menjen, sok szerencsét.
Szubotájnak persze nem vette el az eszét a régi emlékek dömpingszerű feltolulása. Hamar rájött, hogy mivel a küzdőtéri csapatok csak simán megtesznek egy kört az Arénában, és aztán levonulnak ugyanúgy, ahogy jöttek, nincs esélye utolérni a hajadonokat, főleg nem a kakasülőn. Elvégre ők egy sokkal kisebb sugarú kört tesznek meg odalenn, ráadásul akadályok nélkül, neki pedig egy jóval nagyobb sugarú kör mentén kéne átverekedni magát, mindenféle akadályokkal terhelve.
Ekkor új tervre váltott. Kinézett magának egy közeli lejárót, ahol elhagyhatja a nézőteret, és felkeresheti a csapatok szálláshelyeit, vagy ahol ilyenkor várakozni és készülődni szoktak, hiszen mindjárt megkezdődnek a valódi versenyek.
Mario közben szintén az Aréna különböző szintjein csámborgott, és nem állítható, hogy pontosan átlátta volna, mi történik most vele. Már amikor elindultak az olimpia színhelyére a Kormányzói Palotából, akkor sem értette, hogy mit keres ő az efféle – evilági értelemben vett – nagy emberek között, de Nihuc olyan szigorúan parancsolta be őt abba a kocsiba, amelyikben Trin is utazott, hogy eszébe sem jutott ellenszegülni.
Aztán nem is bánta meg, mert a nem túl hosszú kocsikázás során egészen jól elbeszélgetett az öreg titkárral, és rendkívül élvezte, hogy szinte percről percre jobban érti a meori nyelvet, és egyre kifinomultabban használja. Ugyan voltak felhős gondolatai arról, hogy ezt majd Emmának is meg kell valahogy magyaráznia, ha odakerül a sor, de egyelőre nem foglalkozott ezzel, és a vezérezredes egyik kedvenc szófordulatát vette kölcsön ilyenkor: ez nem ennek a napnak a problémája.
Trinről mindenesetre a lehető legjobb véleményt alakította ki magában. Rendkívül tiszteletreméltónak találta, hogy erről a kicsi emberről csak úgy sütött, életének minden percét a köztársaságnak szenteli. Ráadásul – ezt hamar meg lehetett állapítani – a kisöreg szerfölött éles eszű volt, olyan ember, aki a leginkább szerteágazó dolgokat is képes volt hamar felfogni és átlátni, aztán pedig szabályos direktívák szerint elrendezni magában.
Mondjuk az roppant mulatságos volt, ahogy a titkár néha az istenek akaratáról kérdezett, kicsit félénken, kicsit elfogódottan, de szerencsére Mariónak sikerült megnyugtató válaszokat kicsiholnia magából, ráadásul olyanokat, amelyekkel nem okozott semmiféle olyan bajt, amit később valaki másnak kellene megoldania. Legfőképpen igyekezett megnyugtatni a kisöreget, hogy bízza Osmosis sorsát az égi hatalomra, és higgye el, nem lesz semmi baj.
Most azonban úgy érezte, baj van. Az olasz fiú akárhogy keringett az Aréna körfolyosóin, sehol sem talált egy olyan katonát, amilyet Nihuc vezérezredes írt le neki. „Legyen aranyjelvénye három csillaggal.” Végül aztán a homlokára csapott, és gondolatban elhordta magát mindennek, amiért ilyen sok időbe került kitalálnia a megfejtést. Komoly arccal odalépett egy köztársasági testőrhöz, és így szólt:
– Vigyél azonnal egy olyan katona elé, akinek arany jelvénye van, három csillaggal!
– Tessék? – meresztgette a szemét mulyán a kiszemelt, de Mario nem tágított:
– Nihuc vezérezredes parancsát teljesítem, fiam! – torkolta le a nála jó tíz évvel idősebb katonát. – Akarsz netán kihallgatáson megjelenni előtte, hogy miért nem segítettél a megbízottjának?
A delikvens úgy vélte, legyen ez a gond a felettese gondja, majd ő megítéli a helyzetet, ezért hát elnyargalt, és hamarosan felvezetett egy tisztet a nagyszájú fiatalember elé, aztán visszaérve oldalt fordult, vigyázzba vágta magát, és feltűnésmentesen, közepes hangerővel kijelentette:
– Ő volna az, uram.
Mario igen rövid idő alatt értésére adta a parancsnoknak, hogy Nihuc vezérezredes egy biztosított helyiségben óhajt négyszemközt tárgyalni Nerid királlyal, majd a jól végzett munka örömével indult vissza a helyére, de még csak a közelébe sem ért annak a lejárónak, amelyik a dísztribünhöz vezetett, összeakadt a szomorú tekintetű Szubotájjal.
– De jó, hogy látlak! – kiáltott fel örömmel a tatár. – Már csak benned bízhatok, a segítségedre lenne szükségem… Idefigyelj! – fogta át a vállát az olasz fiúnak, és részletesen kifejtette, hogy mi történt.
Mario értetlenkedve hámozta ki magát az ölelésből, és Szubotájjal szembe fordulva megkérdezte:
– Tehát be akartál jutni a női traktusba, nulla nyelvtudással, pusztán mutogatás segítségével, és ez nem sikerült? Hű, de nagyon meglepő!
A tatár elméjében ebben a pillanatban a „honnan is ismerős nekem ez a hangnem?” kérdés fogalmazódott meg, de mivel megoldást akart, nem újabb konfliktust, ráhagyta, hogy igen.
– Kéne nekem valaki, aki beszéli a helyi nyelvet – magyarázta Szubotáj. – Én nem tudom, hogy tettél szert erre a tudásra, de pillanatnyilag nem is érdekel. Viszont nekem be kell oda jutnom, értsd meg! Tudnom kell, hogy itt van-e Oleszja, tényleg él-e, vagy csak a szemem káprázott! Lehet, hogy soha többé nem lesz esélyem ennek kiderítésére! Hát nem fogod fel?
