A Kormányzói Hivatalban Nihuc jelentőségteljes szavakkal közölte:
– Ebben a pillanatban kaptam a jelentést Guzeltől, hogy a holnapi napon a következő lesz a felvonulási menet összetétele és elosztása: a mintegy ezerötszáz fős harcoló alakulat a szurdokon keresztül, azaz a legrövidebb úton közelíti meg a fővárost, mégpedig gyalogosan, a papság vezetői viszont a hegyet megkerülve, lóháton és kocsin szándékoznak megérkezni Osmosis főterére.
– Micsoda gyáva férgek… – morzsolt el egy káromkodást a fogai között Trin, mire a kormányzó átkarolta a vállát, és így biztatta:
– Ne tartsd magadban, drága, öreg titkárom! Hát végre kiderül, hogy ugyanazt gondoljuk ezekről az alakokról, nem igaz? Csak eddig nem mertünk erről beszélni, mert a vallás az tabu. Jól mondom?
Az idős hivatalnok arcán jól látszott, hogy tisztában van a helyzet komolyságával, ezzel együtt pedig – vagy talán éppen emiatt – olyan gátlások omlanak le benne, amelyek eddig megakadályozták, hogy akár csak érintőlegesen is szóba hozzon bizonyos témákat, például a kormányülések előkészítése során. Különösképpen a vallás volt efféle tabu, most azonban teljesen szabadon fakadt ki belőle a kérdés:
– Mi mást is lehetett várni Zsatartól?
– Úgy gondolod, hogy Osmosis főpapja egy gonosz ember? – kérdezte bennfentes vigyorral Dariosz, és bizonyára még eltartott volna ez a szelíd évődés a kormányzó és a titkára között, ekkor azonban Szubotáj ismét letette a névjegyét:
– Hát ezek teljesen megbuggyantak… A szurdokon keresztül akarnak Osmosis felé vonulni? Nem igazán mondható széleskörűnek a helyismeretem a szigeten, de talán nem tévedek, ha azt mondom, nincs az egész köztársaságnak olyan terepe, amelyik alkalmasabb lenne egy ilyen gyülevész had lemészárlására, mint éppen a szurdok.
Trin csodálattal hallgatta Szubotáj angol szavait, és nem azért, mintha bármit is megértett volna belőlük, hanem mert szent meggyőződése volt, hogy a különös arcú illető most az istenek nyelvén beszél. Dariosz odahajolt hűséges titkárához, és csöndesen lefordította neki az elhangzott mondatokat, sőt még azt is hozzátette:
– Tudod, ez a kutyafejű már a merényletem kapcsán is kifejtette, mennyire rossz véleménnyel van a szurdokról, mármint hadászati szempontból. Úgy látszik, nála nagyon beragadt ez a téma, szinte a rögeszméjévé vált.
Nihuc vezérezredes szúrós szemmel méregette a kormányzót. Nem nyerte el a tetszését, hogy Dariosz ebbe a furcsa, laza hangulatba került, de meg kellett alkudnia azzal a ténnyel, hogy most a legfontosabb feladat a sziget első emberének ébren tartása.
Mario felszólalását már sokkal nagyobb tetszéssel hallgatta. Az olasz fiú ugyanis megint magához ragadta a szót, és logikusan levezette a következtetéseit:
– Nincs ebben semmi különös. A lázadók a szurdokon keresztül jönnek. Hol is jöhetnének máshol? Nyilvánvalóan a legrövidebb utat választották. Nem akarják, hogy a csapatuk erőltetett menetben, teljesen kifáradva érje el a fővárost. Tehát nem várják el az ezerötszáz gyalogosuktól, hogy kerüljék meg a hegységet, amikor egyébként erre semmi okuk nincs. Ne feledjétek, ők abban a hiszemben tervezték meg a bevonulásukat, hogy egy olyan városba fognak megérkezni, amelyik az előző éjszakán leégett. Semmiféle ellenállásra nem számítanak, nemhogy csapdára vagy bármi ilyesmire. Ami pedig a vallási vezetőket illeti, ők nem gyalog, hanem lóháton és kocsikon közlekedve a lehető legkényelmesebben meg tudják kerülni a hegyes terepet. És nem mellesleg biztosítják a távolságtartásukat is az eseményektől. Elvégre nem ők fognak vonulni a menet előtt, nem ők fognak dirigálni a csapatnak, ők csak simán belovagolnak Osmosisba, és nem kockáztatnak semmit. Ha sikerül a lázítás, akkor az élére állnak, ha meg esetleg mégsem, hát akkor csak nézelődnek tovább, mint akik erről az egészről mit sem tudtak, és csak azért jöttek a fővárosba, hogy a tűzvész után segítsék az elesetteket.
– Ez aztán kiváló összefoglalás, magam sem vezethettem volna le jobban – ismerte el Nihuc vezérezredes –, de most már nincs több időnk ennek kivesézésére, indulnunk kell az Arénába. – Azzal felemelkedett az asztal mellől, és megindult az ajtó felé, a többiek pedig szótlanul követték.
Nem sokkal később Dariosz már egy hintóban ülve hajtatott az Aréna felé. Régi emlékek rohanták meg, mialatt végighaladtak a fővároson. Eszébe jutott az első nap, amikor itt találta magát, ebben a különös világban. Nézte az integető, zászlókat lobogtató embereket a hintó ablakán át, és felidézte azokat a napokat, amikor sorra aratta a győzelmeket a régi arénában.
Aztán Sztavrila alakja kelt életre az elméjében, és egyszerre rohanta meg minden emlék. A nő illata, a puha szájának íze, a testének minden domborulata, amelyeket ő gátlások nélkül fedezhetett fel simogató kezével, és aztán az a semmivel össze nem hasonlítható élmény, amikor először beléhatolt… Szinte még most is látta maga előtt az imádott nő arcát, miközben ez történt, és pontosan fel tudta idézni, hogy azokban a pillanatokban úgy érezte, övé a világ…
A merengéséből Nihuc vezérezredes zökkentette ki:
– Képes leszel elmondani a nyitóbeszédet az Arénában, kormányzó?
Bár csak ketten tartózkodtak a jármű utasterében, Dariosz furcsa módon zavarba jött. Maga sem tudta hirtelen, hogy ez mitől lehet. Talán a vezérezredes hanghordozása lenne az oka? Mintha kissé lekezelően szólt volna hozzá… Vagy attól lehet tartani, hogy a metamorf bebelát az elméjébe, és pontosan ugyanazokat a jeleneteket látta az imént, amiket ő visszaidézett magában?
„Na jó, akkor tegyünk egy próbát” – gondolta Dariosz, és újra elmerült a Sztavrilával való szeretkezés minden apró részletében.
Eközben persze egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy mivel tartozik a népének. A lelkesen integető és zászlókat lobogtató lakosság viszont nem is sejthette, hogy miközben ők a kormányzójukat éltetik, a mosolygó államférfi éppen élete legnagyobb jelentőségű szeretkezését idézi fel magában. Na de Nihuc vajon képes-e ugyanazt látni?
– Hahó! Kormányzó! Itt vagy még? – harsant fel a vezérezredes számonkérő hangja, és Dariosz egy idegen kéz kemény fogását érezte a jobb térdén.
Befordult a hintó ablakából, mélyen Nihuc szemébe nézett – legalábbis ő így érezte –, és határozottan kijelentette:
– Ha nem mondod meg, mit láttál az előbb az agyamban, akkor itt van a vége az együttműködésnek. De figyelmeztetlek, ne merj nekem hazudni! Gondold csak végig, én a kormányzó vagyok, te meg a testőrparancsnok. Melyikünk végeztetheti ki a másikat?
Nihuc nagyjából úgy sóhajtott fel, mint egy olyan ember, akinek egy különösen nehéz felfogású másik emberrel van dolga, és szuggesztív modorban így szólt:
– Nem látok az agyadba olyan módon, ahogy azt te hiszed, próbáld már végre megérteni. Hányszor kell még elmondanom? És ahányszor elmondom, miért teszel mindig úgy, mintha megértetted volna? És ha tényleg megértetted, akkor miért kérdezel rá a következő alkalommal?
– Szóval akkor fogalmad sincs, mire gondoltam az előbb?
– Ezt nem mondanám. Nyilván valami olyasmire, amit szégyellsz előttem. Vagy valamilyen intim emléket idéztél fel. De ez csak egyszerű logikai következtetés, amelyet a reakcióid, a viselkedésed alapján végeztem el. Ehhez nem kell metamorfnak lenni, de még csak androidnak sem, hasonló helyzetben bármelyik ember képes lenne rá, akinek szorult némi logika az agytekervényei közé.
Dariosz végiggondolta a vezérezredes szavait, és belátta, hogy észszerűek az érvei. Megenyhülve így szólt:
– Van még abból a csodalötyiből? Kortyolnék még egyet.
– Szó sem lehet róla – szögezte le határozottan Nihuc. – Kezdesz agresszív lenni tőle. Nincs egy perce, hogy konkrétan a kivégeztetésemre céloztál, emlékszel még?
– Most akkor mit csináljak? – kérdezte csalódottan Dariosz, egy elárvult kisgyerek bánatával a hangjában.
– Az Arénában hozass magadnak jeges tömlőket a szolgákkal. Kellően meleg van, hogy ne tűnjön fel senkinek a kérésed.
Dariosz visszafordult az ablakhoz, és újra integetni kezdett a népének. Már nem Sztavrila járt a gondolataiban.
