5. kötet – Versenynapok
Magasan járt már a nap, amikor Baskír odaért a Balinos folyó tölcsértorkolatához. Ez a hatalmas folyam volt az, amelyik kettészelte a kontinens észak-keleti részeit, elválasztva egymástól a norlingok által lakott területeket az anagur törzsek szálláshelyét adó füves pusztaságoktól.
Az öreg Tanító letelepedett a parton, és megpróbált erőt gyűjteni. Az előzmények ismeretében talán furcsának tűnhet, hogy egy android ilyesmire szorul, de Baskír pontosan érezte, hogy a piezo-elektromos rendszerének leállása után a napenergiát hasznosító egysége is kezd rendetlenkedni. Minden szokásos hibakereső protokollt lefuttatott, de nem sikerült azonosítania a probléma okát.
Üldögélt hát a parton, a kezét időnként belemártotta a vízbe, és megmosta a kézfejét, az alkarját, a nyakszirtjét, egyszóval minden olyan testfelületét, amelyik alkalmas volt a napsugárzás éltető erejének befogadására, hogy a bőrét ellepő por a legcsekélyebb mértékben se akadályozza az energiafelvételt. Legszívesebben meztelenre vetkőzött volna, de pontosan tudta, hogy ha a feltűnősködése netán valami galibához vezet, akkor akár az egész jelenlegi küldetése meghiúsulhat, és az még annál is rosszabb, mint a sebességvesztés vagy a sötétben látás képességének megszűnése. Márpedig abban biztos volt, hogy a jelenlegi energiaszintje alapján nehezen tudná megvédeni magát olyan illetőkkel szemben, akik kérdéseket tennének fel a meztelenségével kapcsolatban.
Különös gondolatok száguldoztak az agyi áramköreiben. Emlékezett rá, hányszor úszta már át ezt a folyamot az elmúlt esztendők során, vagy hányszor gyalogolt át a folyómeder alján. De most nem mert volna ilyesmire vállalkozni. Főleg az utóbbi kapcsán jelezte egyértelműen az intelligenciája, hogy a kockázat hatalmas. Mert mi van akkor, ha mondjuk pont félúton végképp elfogy az energiája, és leáll minden rendszere? Akkor aztán vége a pályafutásának, és ő is hullámsírba temetkezik, mint a Golub, amelyhez ebben a pillanatban is igyekeznie kellene.
Baskírnak most eszébe villant a vörös hajú lány, és újra lefuttatott mindenféle elemzést, ami a rendelkezésére álló adatok alapján lehetséges volt. Egyszer sem tudott más végkövetkeztetésre jutni, mint hogy a szépséges hajadon nem lehet evilági ember. De akkor meg kicsoda? Hiszen android sem lehet, elvégre egyetlen pillanat erejéig sem volt képes összekapcsolódni a vörös démon intelligenciájával…
Ha az öreg Tanító ember lett volna, akkor a következő pillanatban nem hitt volna a szemének, de mivel a nappali üzemmódú vizuális érzékelése még hibátlan volt, tárgyilagosan konstatálta, hogy nem más bukkan ki előtte a folyó vizéből, mint a vörös hajú szépség.
– Na, mi van, bácsika? Napozgatunk, napozgatunk? – szólalt meg a maga sajátos modorában a lány, miközben csípőre tett kézzel állt, térdig a folyóban, aztán csak lazán odaintett: – Na, kapja össze magát, aztán haladjunk! Majd én átviszem a folyón, ne búslakodjon itt ilyen fakó arccal, mert még nézni is rossz.
