A Kormányzói Hivatalban a hangfelvétel meglehetősen sajátságos lejátszása után komor csönd ült. Dariosz az ökleit a halántékának támasztva könyökölt az asztalon, Attila a borostáit simogatta, Szubotáj néha nagyokat fújtatott, Mario pedig úgy bámult maga elé, mint aki most szeretne valahol máshol lenni.
Végül a kormányzó törte meg a csendet:
– Holnap tehát vége a pályafutásomnak Evilágon – jelentette ki rezignáltan, és hirtelen nem lehetett eldönteni, fél-e ettől a pillanattól, vagy egyenesen kívánja.
– Épp ellenkezőleg – mosolyodott el Nihuc. – A pályafutásod igazából csak holnap fog elkezdődni.
Dariosz már egyáltalán nem volt vevő a vezérezredes kincstári optimizmusára.
– Jaj, hagyd már abba ezeknek a pátoszos lózungoknak a folytonos pufogtatását! – csattant fel ingerülten, aztán szinte kirúgta maga alól a széket, és fel-alá kezdett járkálni, miközben nekihevülten szónokolt:
– Nem is olyan régen még azt hittem, én vagyok Evilág legnépszerűbb uralkodója, akit még az ellenségei is respektálnak. Ehhez képest most arra kell ráébrednem, hogy ellenem fenekedik a környék összes szigete, országa, fejedelemsége, még a legutolsó kis őrgrófságok is. Komolyan mondom, már az sem lepne meg, ha kiderülne, hogy a Déli-földrészen, az ágyékkötőben szaladgáló ős-meorik is annyira gyűlölnek, hogy amikor esténként befejezik a fűszermalmaik tekergetését, akkor a vudubabámat szurkálják és köpőcsövezik!
– Kérlek, kormányzó… – próbálkozott a testőrparancsnok, ám Dariosz még nem fejezte be:
– Ellenem fenekedik az egyház, szövetkezve a főnemességgel, az államigazgatás tele van besúgókkal, egymásnak adják a hivatalom kilincsét az ellenséges hatalmak ügynökei, és már a saját népem is ezres bandákba verődve várja a pillanatot, hogy eltakaríthasson a kormányzói posztról! Egyáltalán létezik itt bármilyen apró kis csoport, amelyik nem a bukásomat akarja?
Mario is felemelkedett a székéből, bár sokkal lassabban és kevésbé látványosan, mint ahogy azt a sziget első embere tette korábban.
– Mi itt mindannyian abba a csoportba tartozunk – jelentette ki elszántan. – Bármi is történjen ma, vagy holnap, vagy a későbbiekben, én a neked tett eskümhöz hű leszek.
Dariosz panaszáradata látványosan megtört, és maga a kormányzó is lecövekelt a helyiség egy pontján, befejezve végre az ideges fel-alá járkálást. Szinte atyai szeretettel nézett az olasz fiúra, aztán lassan végigjáratta a tekintetét a többiek arcán is.
Ekkor Attila is szólásra emelkedett:
– Megértem az érzéseidet, kormányzó. Magam is úgy gondolom, hogy az elmúlt napokban kezd már túl sok lenni a jóból, és bárkik is szervezik ezt a furcsa küldetést, most igen erősen rátekertek a töménységet szabályozó gombra. Színházi emberként én aztán igazán tudom értékelni a nagymonológot, amit itt előadtál, és osztom minden félelmedet, a bizonytalanságról már nem is beszélve. De fiatal olasz barátunkhoz csatlakozva hadd mondjak el annyit, mégiscsak emberek vagyunk, földi emberek, és ez a faji kötelék minket tűzön-vízen át összeköt. Bármit is terveznek velünk, bármilyen sorsot is szánnak itt nekünk, össze kell tartanunk a végsőkig, mert ennél magasabb rendű parancs nincs, a becsület erre kötelez minket.
Szubotáj jelentőségteljesen hunyorgott – bár ezt egy mongol arc esetében viszonylag nehéz elképzelni –, és először csak annyit jegyzett meg huncut mosollyal:
– Na, most már lehet némi fogalmatok arról, hogy miért Attila a törzsünk szakrális vezetője.
Aztán – bár ő nem állt fel a székéről, mint törzsfő kollégája – igen elszántan hozzátette:
– Csak egyszer kaphassam vissza az én Golub madárkámat teli tankkal! Úgy odapörkölök az ellenségeidnek, Dariosz, hogy azt a napot Evilág minden krónikása vérvörös betűkkel fogja felvésni a kalendáriumába!
Az emelkedett hangulatot Nihuc törte meg, aki tárgyilagosan közölte:
– Baskír egész biztosan nem ér ide holnap reggelig a Golubbal.
– Hiába is érne ide, harci cselekményre úgyse tudnánk használni az én kis madárkámat – legyintett sajnálkozva a tatár.
Dariosz nem egészen értette a dolgot:
– Rosszul emlékszem, hogy a Golub egy vadászgép, te pedig egy vadászpilóta vagy? – firtatta Szubotájra nézve.
– Jól emlékszel – bólintott a tatár.
– Akkor meg mi ez a zagyvaság? Nincs egy perce, hogy azt mondtad, ha egyszer visszakapod a Golub madárkádat, úgy odapörkölsz az ellensé…
– Kihagytál egy fontos momentumot, Dariosz – vágott közbe a pilóta. – Azt is mondtam: teli tankkal.
– Most már végképp nem értek semmit – rogyott vissza a székébe elcsigázottan a kormányzó.
– Elmagyarázom – intett Szubotáj. – A Golubnak három fő funkciója van, az egyik természetesen maga a repülés, a másik a víz alatti közlekedés, a harmadik pedig a hadászati alkalmazás. Az utóbbi nagyságrendekkel több energiát igényel, mint a helyváltoztatás. Na már most, amikor az fordul elő, hogy egy pilóta kiszárítja a Golub tankját, azaz hagyja, hogy kifogyjon belőle az üzemanyag, akkor a protokoll letiltja az összes hadászati funkciót.
– De hát miért csinálja ezt? – csodálkozott Dariosz.
A tatár erősen vakargatni kezdte a fejét, és látszott rajta, hogy olyan megfogalmazás után kutat az elméjében, amelyet még egy 21. századi ember is meg tud érteni. Végül így szólt:
– Nézd, laikus nyelven úgy tudnám tolmácsolni a fedélzeti számítógép protokolljának üzenetét, miszerint ha annyira hülye vagy, hogy meghaladja a képességeidet az üzemanyag mennyiségének megfelelő beosztása, akkor a hadászati funkciók alkalmazására nem vagy jogosult mindaddig, amíg újra fel nem töltöd a gépedet, de fullra! Érted már? Mert a legfontosabb parancs, hogy a vadászgépet épségben vissza kell tudni vezetni a támaszpontra, vagy az éppen aktuális leszállóhelyre. Mivel az öt évvel ezelőtti érkezésünkkor, a bolygóra való landolás közben kifogyott az üzemanyag a Golubból, a protokoll letiltotta a hadászati funkcióit. Ez nem is áll vissza addig, amíg a madárkát újra fel nem töltik a maximumig. És nincs sem ember, sem android, aki ezt felül tudja írni.
– Ne haragudj, talán a kialvatlanságom az oka, de még mindig nem értek valamit – akadékoskodott Dariosz. – Az első találkozásunk napján úgy mesélted, hogy miután kifogyott az üzemanyag, te simán letetted a gépet vitorlázó repüléssel…
– Nem simán. Ha sima ügy lett volna, akkor nem egy tó közepén landolok…
– De akkor minek ez a szigorú protokoll az üzemanyag kifogyására? Hát ha vitorlázó repü…
– Ennek a bolygónak van légköre – mutatott rá Szubotáj. – Most képzelj el egy olyan bolygót, amelyiknek nincs. Ott aztán baszhatod a deltaszárnyat meg az összes manőverező tudásodat, úgy fogsz lezuhanni, mint egy darab kő, mégpedig abban a pillanatban, amikor elfogyott az üzemanyag, mert onnantól már csak egyetlen protokoll létezik, a gravitáció. Attól fogva az a körülmény, hogy te magad is megsemmisültél, senkit nem érdekel, de a vadászgép elvesztése sok milliárdos kár a hazád hadseregének.
Dariosz elgondolkodva meredt maga elé, de kisvártatva újabb kérdéssel állt elő:
– Azért azt elmondanád, hogy mit tudna a vadászgéped, ha Baskírnak sikerülne fullra feltöltenie?
– Hagyjuk – legyintett Szubotáj –, egy kis bőrzacskónyi ridezittel akkor sem lehetne fullra tölteni, ha az az anyag száz százalékos tisztaságú lenne.
– Na de mégis…
– Hát jó, legyen – adta meg magát a tatár, bár úgy tűnt, szinte fizikai fájdalmat okoz neki ilyen dolgokról beszélni. – Képes például arra, hogy…
– Uraim! – harsant fel igen szigorúan Nihuc vezérezredes hangja. – Nem lenne itt az ideje, hogy a holnapi nap feladataival foglalkozzunk?
