A kormányzó hivatalában felpezsdült az élet. Miután a két norling jövevény távozott, Dariosz odaült Mario mellé, és el akarta mesélni neki, mi volt az előző percek párbeszédének lényege, mert kíváncsi lett volna a véleményére és frissen szerzett benyomásaira, de az olasz fiú csak intett:
– Köszönöm, ne fáradj, tökéletesen értettem mindent.
A kormányzó viszont kicsit sem értette. Honnan a fenéből tudja Mario, hogy ő miről beszélgetett az imént meori nyelven ezzel a lovaggal? Mi a búbánat történik itt?
Közben Nihuc intézkedett, hogy a két anagur törzsfőt bocsássák be, és ahogy azok bevonultak a helyiségbe, Attila nyomban panaszkodni kezdett:
– Egy hónappal ezelőtt arról sem volt fogalmam, hogy létezik a Kormányzói Hivatal helyisége, most meg szinte kínkeserves volt kívül várakozni, miközben tudtam, hogy nagy dolgok történnek idebenn. Nagyjából olyan volt, mintha a takarásból kellett volna végignéznem egy színdarabot, a legcsekélyebb remény nélkül, hogy én is színpadra léphetek.
– Azért ez nem valami jó hasonlat – jegyezte meg Mario. – Elvégre a takarásból mindent láthatsz és hallhatsz, ami a színpadon történik, még ha nem is léphetsz be.
Ahogy kiejtette ezeket a szavakat, az olasz fiú újra csak megdöbbent saját magán, a mai napon már sokadszor. Honnan a fenéből jött ez a gondolata? Emlékei szerint a földi életében egyszer járt színházban, akkor sem élvezte különösebben a dolgot. Valami kötelező iskolai program volt… És honnan tudja, mi az a takarás? Mitől van az, hogy az egyre kínzóbb kialvatlansága ellenére ilyen penge módon vág az agya, még olyan témák kapcsán is, amelyek a lehető legtávolabb állnak az érdeklődési körétől?
Nem volt módja ezen sokáig elmélkedni, mert Nihuc vezérezredes parancsoló szavai szinte pattogtak a helyiség falai között, mint valami ötletszerűen elhajított gumilabda.
– Ha kérhetem, uraim, mindenki foglalja el a helyét, és koncentráljunk a legaktuálisabb problémákra! – szólt szigorúan a testőrparancsnok. – Szorít az idő, próbáljuk meg a lehető leghatékonyabban kihasználni.
Aztán saját maga is példát adott erről, mert igazán tömören összefoglalta az anagur törzsfők számára, hogy mi hangzott el a helyiségben, amíg ők kényszeredetten odakinn várakoztak.
Szubotáj elég hamar megfogalmazta a saját kérdését:
– Ha ez a lovag ilyen nagyon a szívén viseli a trónörökös sorsát, és már évek óta közel áll hozzá a kissrác, akkor vajon eszébe jutott volna Kalrund fejedelemnek, hogy pont őt jelölje ki a fiú mellé, mint kíséretet? Nem gondolt volna arra, hogy a kötődés miatt Pindzsuja úgysem lesz képes feladni? Nekem nem kerek ez a történet.
– Elgondolkodtató meglátás – ismerte el Dariosz. – Azt sem lehet kizárni, hogy egy dupla csavaros norling csellel állunk szemben, és Kalrund fejedelem éppen így tervezte az egészet, mától kezdve pedig repesve várja Pindzsuja kémjelentéseit a szigetünkről.
– Vizsgáljuk meg Kalrund szemszögéből a dolgokat – indítványozta Mario, és már bele is kezdett az elemzésbe: – Ha nem tudott előre a lovag magánakciójáról, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy a fejedelem el akarja veszejteni a fiát. Ráadásul nemcsak másokra bízná a piszkos munkát, jelesül Osmosis kormányzójára, de még hasznot is akar húzni belőle, mert nyilván ezt a történést úgy mutathatná fel a többi, velünk ellenséges uralkodónak, mint egy felülmúlhatatlan áldozatot. „Látjátok, én a legdrágábbat adtam a sikerünkért, egyszülött fiam életét!” Azoknak meg persze fogalmuk sem lenne, hogy Kalrund saját maga játszotta a kezünkre az Aréna felgyújtóját.
Dariosz egyre gyanúsabban pislogott az olasz fiúra, és korántsem azért, mintha nem értette volna a szavait. Sőt!
– A másik eset – folytatta Mario –, hogy Kalrund előre megírt színjátékához tartozik az a jelenet is, amit az előbb láthattunk a két jövevénytől. Ez a megoldás is többszörös haszonnal kecsegtet. Ha híre megy a dolognak, hogy Osmosisban lekapcsolták és foglyul ejtették a trónörököst, attól Kalrund még ugyanúgy trófeaként mutathatja fel a dolgot a szövetségesei előtt: „Lám, én a legdrágább kincsemet, egyszülött fiamat küldtem harcba az ügyünkért.” Közben pedig dörzsöli a markát, hogy sikerült a bizalmunkba férkőznie a leghűségesebb lovagjának, aki ezentúl majd jelent neki Osmosis Köztársaságból.
– Mindig ilyen penge az agyad, amikor átvirrasztasz egy-egy éjszakát? – érdeklődött a kormányzó. – Mert ha igen, akkor parancsba adom, hogy bármikor is válságos helyzetbe kerül Osmosis, neked tilos lesz aludnod.
– A legrosszabb eshetőséget még meg sem említettem – folytatta komoran Mario. – Mostantól ez az ifjabb Kalrund tökéletes casus bellivé lépett elő. Nem gyújtotta fel az Arénát, tehát nincs miért kivégeznünk. De tudjuk, hogy mit tervezett, tehát szabadon sem engedhetjük. És ugyan mi lenne komolyabb ok a háborúra egy norling fejedelemség számára, mint az, hogy a trónörökösét Osmosisban tartják fogva?
Darioszon kívül most már Nihuc is szúrós szemmel vizslatta az olasz fiú arcát, és közben jelentette a társainak, hogy Mario immár nemcsak a meori nyelv ismeretének és a hallás fókuszálása képességének birtokosa, de az agyműködése is számottevően felgyorsult. Azonban az androidok közötti adatforgalomnak jelenleg nem ez az információ volt a legfontosabb része, hanem valami egészen más. És hogy mi, arról a vezérezredes hamarosan számot is adott a többieknek, mégpedig elég különös módon.
– Figyeljetek ide, és hallgassátok meg azt a hangfelvételt, amelyet Guzel juttatott el hozzám a Monostorból most, ebben a percben – mondta a vezérezredes, majd elhallgatott, de az ajkait résnyire nyitva hagyta. A szájüregéből pedig hamarosan mintha Zsatar főpap szólt volna, és olyan lázító beszédet mondott a holnapi napra vonatkozóan, hogy Dariosz és Mario egyaránt beleborzongtak.
