Pindzsuja és az ifjabb Kalrund egyedül maradtak a lakosztályban. Mívesen faragott bútorok, pazar falidíszek és a legfinomabb anyagokból készített függönyök alkották a berendezést. Mindketten a szájukat tátva forgolódtak a helyiségben, aztán a lovag lelkesen odalépett az ablakhoz, de kissé lelombozódva vette tudomásul, hogy az egy szűk és néptelen belső udvarra néz.
Sebaj, hátat fordított az ablaknak, és mint valami pajkos kölyök, nekifutásból rászaladt a széles ágyra, virtuóz bukfenccel érkezve meg a párnákkal és gyönyörű kelmékkel gazdagon ellátott felületre, ahol is úgy kiterült, mint aki máris aludni akar. De persze rögtön felült, és kérdően nézett a trónörökösre.
– Mi az, te nem is értékeled, hogy hova kerültünk, kis felség? – szólt oda csodálkozva a helyiség közepén bávatagon álldogáló ifjabb Kalrundnak.
– Oty manyaty a nyinyam – jelentette be szomorúan a legényke.
Pindzsuja annyira lelkes hangulatban volt, hogy eszébe sem jutott rászólni, hagyja már abba ezt a hülye nyammogást. Már csak azért sem, mert ezúttal elsőre sikerült megfejtenie, mi a bánatról makog a trónörökös. Kikecmergett a párnák közül, odament a fiúhoz, átkarolta a vállát, aztán leültette az ágyra maga mellé.
– Ne foglalkozz most a nyiladdal, kis felség – biztatta atyai módon. – Ha ott maradt, hát ott maradt. Úgysem lesz rá szükséged, hiszen nem kell részt venned az olimpiai versenyen. Ennek vége. Most már biztonságban vagyunk.
A trónörökös leereszkedett vállai és riadt szemei arról árulkodtak, hogy nincs igazán kibékülve ezzel az új helyzettel, ezért Pindzsuja szükségét érezte, hogy újra belevésse az elméjébe:
– Kis felség! Eddig halálos veszedelemben voltál. Téged atyád elárult. Ideküldött az olimpiára, pedig tudta, hogy itt számodra dicsőség nem teremhet, de neki az volt a legfontosabb, hogy felgyújtsd az Arénát. Ugye, megérted ezt? Hiszen már elmondtam kétszer is, miközben elsétáltunk ide, a Kormányzói Palotába. Téged az atyád elárult. A halálodat akarta. Azt kérte tőlem, hogy adjalak át az ellenségnek a gyújtogatás után. Olvastad a levelét, nem igaz? Tudod, hogy nem hazudok neked. Ott állt a levélben fehéren-feketén az igazság. Azt nem lehet félremagyarázni. Ugye, azt azért sejted, hogy mi lett volna a sorsod, ha sikerül az atyád terve? Téged itt kivégeztek volna. És ha vissza akarnál menni Rőtvárba, ott sem várna más rád, mint a halál. Mert atyád a halálodat akarja.
Az ifjabb Kalrund arcán apró könnycsepp gördült végig, és ettől Pindzsuja egészen elérzékenyült.
– No, nincsen semmi baj, most már biztonságban vagyunk, itt nem bánthat senki – ölelte magához a fiút. – Ez a kormányzó egészen rendes embernek látszik, nem igaz? Tudom, hogy nem értettél semmit abból, amit mondott, de csak nézz körül, hogy milyen jó kis szállást adott nekünk. Hát még Rőtvárban sem volt ilyen fejedelmi lakosztályod, kis felség!
– De hol vany anyunyám?! – fakadt ki a trónörökösből a sírás, és a nyammogás ellenére Pindzsuja tökéletesen értette, hogy a fiúban most született meg a felismerés, hogy az anyját sem láthatja többé, vagy legalábbis jó darabig.
– Na, idefigyelj csak, kis felség! – próbált lelkesedést erőltetni magára a lovag. – Most szépen lemegyünk innen a városba, és eszünk valami finomat. Nem is olyan messze van egy tér, ahol mindenféle halakat árulnak, de olyan sokféle elkészítési móddal, hogy te azt el sem tudod képzelni. Végigkóstolunk mindent, amíg csak bírja a gyomrunk! Meglátod, tetszeni fog!
Azzal felpattant az ágy széléről, magával rántotta a megszeppent trónörököst, és olyan eltökélten vezette ki a lakosztályból, mintha csak valami győzedelmes csata utáni diadalmenetre igyekeznének.
A folyosón aztán elfogyott a lendülete. Nem kevesebb mint hat fegyveres torlaszolta el a továbbhaladás útját, mégpedig oly módon, hogy legelöl állt egy jól megtermett katona, mögötte ketten, a harmadik sorban pedig hárman sorakoztak fel, egymásnak vállat vetve.
– Csak enni mennénk – próbálkozott Pindzsuja, mire az elöl álló hústorony szikáran kijelentette:
– Bármilyen ételt hozathatsz magatoknak. Csak mondd, és én intézkedem.
– Ez nagyon kedves figyelmesség, és a kiszolgálásnak igencsak magas foka – ismerte el udvariasan a lovag –, de mi azért mégiscsak személyesen mártóznánk meg Osmosis semmivel össze nem hasonlítható hangulatában, és aztán majd visszatérünk ide, a szállásunkra. A kormányzó úr azt mondta, hogy…
– Ismétlem, bármilyen ételt hozathattok – szögezte le a hatalmas termetű őr, de olyan szigorúan, hogy közben villámokat szórt a tekintete: – Most pedig vissza a lakosztályba. Különben megtudjátok, hogy nekem mit mondott a kormányzó úr.
Pindzsuja később már erősen fogta a fejét az ágy szélén ülve, ahogy a térdein könyökölt. Kicsit sem értette magát. Mi a fene történt itt vele Osmosisban? Hiszen esett már fogságba nem egyszer, láncra is fűzték, verembe dobták, vérdíjat is tűzött ki a fejére az ellenség, és mindig pontosan tudta, hogy hol van, mi történik vele, és miért. Mégis, honnan a fenéből gondolta, hogy most elég lesz egy feltört pecséttel ellátott levelet felmutatnia, és onnantól kezdve a keblére öleli őt az egész Osmosis Köztársaság?
– Figyelj rám, kis felség! – sóhajtott fel a végképp megszeppent ifjabb Kalrundot magához ölelve. – Megígérem neked, hogy egyszer még diadalmasan térünk vissza a fejedelemségbe, és ott majd a fejedre teszik a koronát.
