A laktanyából visszaérvén Dariosz és Nihuc már egy ideje négyszemközt tárgyaltak a Kormányzói Hivatalban, amikor csatlakozott hozzájuk az olasz fiú és az öreg Baskír. Ez utóbbi nyomban átvett a vezérezredestől egy nem túl méretes bőrzacskót, és a tenyerében tartva méregetni kezdte.
– Mit mondjak, nem húzza le a karomat – jegyezte meg Baskír. – Milyen a tisztasága?
– Elég hitvány – ismerte el Nihuc, de rögtön hozzá is tette: – Egy kis röpködésre azért elég lesz.
– Ezek miről beszélnek? – bökte meg a kormányzó könyökét Mario.
– A ridezitről, vagy mi a nyavalyáról. Már nem emlékszel? Pedig alig pár órája beszéltünk róla pontosan ekörül az asztal körül – csóválta a fejét Dariosz. – Most már elhiszem, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtál az éjjel. Miért nem vonulsz el az egyik elit lakosztályba pihenni?
– Úgysem tudnék elaludni – legyintett az olasz fiú. – Annyi minden zsibong a fejemben, hogy talán még a szememet is képtelen lennék lehunyni.
– Ezt megértem. Magam is így vagyok vele – bólintott együttérzően a kormányzó, aztán odaszólt Nihucnak: – Vezérezredes! Nem adnál egy kortyot abból a borzalmas ízű teából a fiúnak, amivel engem kínáltál meg a helyőrség felé menet? Hátha őt is feldobná egy kissé.
A metamorf az ajtóban állva útjára bocsátotta az öreg Baskírt a zacskónyi ridezittel, aztán visszafordult, és különös arckifejezéssel így válaszolt:
– Nem sok értelme volna. Rá egyáltalán nem gyakorolna számottevő hatást.
– Aztán miért nem? – kérdezte csodálkozva Dariosz.
– Mert ő a Sebezhetetlen.
– Bevallom őszintén, nem igazán értem az összefüggést – pislogott a kormányzó. – Talán attól félsz, hogy miközben nyakalja, jól beledöfném a tőrömet a hasába, ezáltal kifolyna a testéből ez a viszolyogtató nedű?
– Nem most van itt az ideje, hogy ezt megbeszéljük – jelentette ki határozottan és még az előbbinél is furcsább arckifejezéssel Nihuc.
A jelenleg a helyiségben tartózkodó személyek közül kettőnek számtalan kérdése lett volna még a harmadikhoz, de hamarosan megváltozott a létszám, és ezzel együtt a hangulat is. Az ajtónálló ugyanis azt jelentette, hogy igen magas rangú személyek várnak bebocsáttatásra. Néhány pillanat múlva pedig belépett a hivatalba egy daliás termetű norling lovag és egy megszeppent kamaszfiú.
– Legyetek üdvözölve, uraim – hajolt meg a lovag. – Melyikőtökben tisztelhetem a kormányzó úr őfelségét?
– Jómagam volnék az – emelkedett fel az asztaltól Dariosz –, de figyelmeztetlek, ez itt az Osmosis Köztársaság, itt nem szokás őfelségének nevezni senkit, még a sziget első emberét sem.
– Bocsáss meg, nagyuram – szabadkozott a lovag, és újból meghajtotta magát, igaz, immár csak jelképes mozdulattal. – A nevem Pindzsuja, én vagyok A Kalrund Fejedelemség Hőse, A Korona Védelmezője.
– Ahhoz képest, hogy ilyen komoly vitéze vagy egy norling fejedelemségnek, meglehetősen jól beszéled a meori nyelvet – jegyezte meg Dariosz.
– Tízéves sem voltam, amikor már zsákokat és bálákat rakodtam Királyrév kikötőjében, kormányzó úr – mesélte Pindzsuja. – Szabadjon megjegyeznem, aki ott nem tanulja meg a meori nyelvet, az vagy süket, vagy gyengeelméjű.
– Láthatóan téged egyik jelzővel sem lehetne illetni – állapította meg Dariosz. –És ki ez a riadt kislegény az oldaladon?
Pindzsuja oldalra fordult, rátette a kezét a trónörökös vállára, és norling nyelven így biztatta:
– Mutatkozz be szépen, kis felség.
– Ény vanyok any ifnyabb Kalnyuny – motyogta elfogódottan az olimpikon.
Néhány pillanatra kínos csönd támadt a helyiségben.
– Ugye, nem tévedek, ha azt gondolom, hogy ez a fiúcska nem sok zsákot és bálát rakodhatott Királyrév kikötőjében? – tippelt Dariosz.
– Félreérted a helyzetet, kormányzó – szabadkozott Pindzsuja. – Nem meori nyelven akart megszólalni, hanem norlingul, mert az az anyanyelve, és más népek nyelvét nem beszéli.
Dariosz kérdően nézett Marióra, de az olasz fiú csak megvonta a vállát, hogy ő bizony hiába érti tökéletesen az Északi-földrész népének nyelvét, egy szót sem tudott megfejteni abból, amit ez a srác itt előadott.
Nem így Nihuc, ő aztán nem csak a vállát vonogatta:
– Már meg ne haragudj, ha megkérdezem – szólt oda az asztal túloldaláról a lovaghoz –, de ez a fiatalember rendelkezik szájpadlással?
Pindzsuját úgy elfutotta a méreg, hogy még a két orcája is kivörösödött. Legalább tízszer elmondta az ide vezető úton a kis felségnek, hogy eszébe ne jusson nyammogni, amikor a kormányzó elé állnak, erre pont azt csinálja! Legszívesebben lekevert volna neki egy igencsak méretes tockost, és most úgy érezte, hogy ha lenne az olimpián olyan versenyszám, mint például helyből nyakonvágás, akkor tőle az aranyérmet senki emberfia el nem vehetné, érkezzen Evilág bármely tájáról is.
Pedig milyen szépen felépítette magában ezt az egész jelenetet útközben! De ezzel a nyomorult makogással odalett minden remény arra, hogy egy igen hatásos és döbbenetes bejelentést tegyen a köztársaság első számú vezetője előtt.
– Uraim! – szólalt meg nagy sokára, és próbálta menteni a menthetőt. – Kérlek titeket, ne nehezteljetek az itt álldogáló kislegényre, mert teljes joggal érzi most feszélyezve magát. Ő ugyanis nem más, mint Kalrund fejedelem egyszülött fia.
