Amikor Pindzsuja visszatért az Aréna melletti filagóriába, az ifjabb Kalrundot ugyanabban a pózban találta, ahogy otthagyta. Nem nagyon lepődött meg ezen, bár azt más rőtvári személyekkel ellentétben sosem gondolta, hogy a trónörökös buta lenne. Szentül meg volt győződve róla, hogy csupán lassabb az észjárása, mint egy átlagemberé. Ehhez pedig jó adag önbizalomhiány is társul, és a kettő együtt igazán szerencsétlen kombináció.
– Beszélnünk kell valamiről, kis felség – ült le mellé. – Mégpedig egy nagyon fontos dologról.
Az ifjabb Kalrund lassan ráemelte a tekintetét a lovag arcára, de egyelőre nem szólt semmit.
– Elárulod nekem, hogy miért jöttél Osmosis szigetére? – kérdezte Pindzsuja.
– Onyimpiánya – dünnyögte szokásához híven a trónörökös.
– Úgy értettem, mivel bízott meg fejedelmi atyád, mi itt a küldetésed?
– Onyimpiánya nyilaznyi – egészítette ki vallomását az ifjabb Kalrund, abban a reményben, hogy ha megduplázza a szavak mennyiségét, akkor kielégítheti a lovag kíváncsiságát.
– Ezt a részét értem, hiszen ez nyilvánvaló – mutatott rá Pindzsuja. – Csakhogy én úgy értesültem, hogy neked más jellegű feladatod is van itt, amit jó atyád bízott rád. Csak még azt nem tudom, hogy mi az. Nagyon jó lenne, ha elárulnád, leginkább a saját érdekedben.
– Atyám a lelkemje kötyöttye, hogy nyem monyhatyom megy – motyogta a trónörökös.
Pindzsuja kezdte felhúzni magát:
– Azt is mondta, hogy ne nyammogj, mégis azt csinálod – pirított rá a fiúra, de hamar visszafogta magát, amikor látta, hogy az ifjabb Kalrund tekintetében félelemmel vegyes értetlenség tükröződik. Fújtatott egy nagyot, aztán szinte suttogva folytatta: – Figyelj rám, kis felség. Lehet, hogy nagy veszélynek vagy kitéve, márpedig én, akit azzal bíztak meg, hogy vigyázzak rád ezen a szigeten, ezt nem engedhetem meg. Már nem számít, hogy mit ígértél fejedelmi atyádnak, mert a helyzet megváltozott. És csak ketten vagyunk itt, csakis egymásra támaszkodhatunk. Muszáj megbíznod bennem. A legokosabb, amit most tehetsz, hogy szépen elmondasz nekem mindent, de nagyon-nagyon őszintén. Érted?
A trónörökös igencsak tanácstalan volt. Hát mit nem ért ez a lovag? Ami titok, az titok, és azt nem szabad elmondani senkinek, ezt mindenki tudja. Eddig olyan barátságosan viselkedett, vajon mi üthetett belé?
Pindzsuja nagy várakozással nézte a kis felség mulya arcát, és várta, hogy eljussanak az agyáig a szavai. Sejtette, hogy ez nem lesz gyors folyamat, ezért néha körbepillantott, figyelve a filagória egyre nagyobb forgalmát. Dél közeledtével elkezdtek gyűlni mindenféle népek, akik harapnivalóra és frissítőre áhítoztak, és a népsűrűség fokozatos növekedésével a lovag türelme fordított arányban csökkent.
Odébb a két anagur törzsfő is fokról fokra izgatottabb lett. Elsősorban Attila, aki mindenáron azt szerette volna, ha minél előbb keresnek maguknak egy jobb megfigyelőhelyet, leginkább olyat, ahol fültanúi is lehetnek a szemmel tartott páros csevegésének.
– Aztán mit érnénk vele? – kérdezte Szubotáj. – Úgysem értenénk meg, miről beszélnek.
– Öt éve kalandozunk nyugatra, mindenféle norling fejedelemségek területeire – mutatott rá a magyar. – El ne meséld már nekem, hogy nem ragadt ránk annyi a nyelvükből, hogy simán megértsük őket!
– Ez itt nem egy színdarab, kedves törzsfő kollégám, amelyik tele van a szerző által kitalált mesebeli elemekkel – szögezte le a tatár. – Akkor sem értenénk pontosan ezt a déli norling akcentust, ha tökéletes csönd lenne a környéken, de gondolom, te is észleled, hogy egyre nagyobb a zsivaj. Mégis, mi a terved? Álljunk mögéjük, lihegjünk a nyakukba, hátha megtudhatjuk, miről bájcsevegnek? Kicsit sem lenne feltűnő.
– Na jó, de…
– Mégis, mire tippelsz, milyen nagy horderejű témájuk lehet? Tán csak nem az Aréna felgyújtása? Na, azért az információért aztán nagyon megérné lebuktatni magunkat, nem igaz? Hogy utána még a követésük is lehetetlenné váljon. Hát nézz már rá annak a nyomorult trónörökösnek a mulya arcára! Szerintem a derék lovag most próbálja elmagyarázni neki, hogy pisilés után rázza meg a fütykösét, mert ez így szokás a férfiaknál. Ilyesmiket akarsz kihallgatni?
– Azzal bíztak meg minket, hogy…
– Azzal bíztak meg minket, hogy tartsuk szemmel a kis gyújtogató hülyegyereket. És pontosan azt is csináljuk – jelentette ki határozottan Szubotáj, de aztán hirtelen összevonta a szemöldökét, amikor azt látta, hogy a megfigyelt páros felemelkedik a támlátlan padról, és útnak ered valamely ismeretlen cél felé.
Pindzsujának ugyanis időközben elfogyott a türelme, és úgy gondolta, be kell vetnie a végső érvet, hogy meg tudja győzni a kis pártfogoltját. De az ehhez szükséges aktust nem akarta az egyre forgalmasabb filagória alatt megvalósítani. Mit lehet tudni?
Odabenn, a tető alatt Szubotáj és Attila is feltápászkodtak, és lassan megindultak a helyszínt elhagyó páros felé. Szerencsére nem kellett komoly gyalogtúrára készülniük. Még a filagória árnyat adó tetőszerkezete alól sem kellett kimenniük, a szélső fakorlátnak támaszkodva figyelhették, amint az ifjabb Kalrund és a lovag letelepednek a túloldali park egyik bokorcsoportjának tövében.
– Még a végén tényleg igazad lesz – jegyezte meg kajánkodva Attila. – Lehet, hogy most következik a gyakorlati oktatás abban a tárgyban, hogy mi módon kell megráznia a fütykösét egy férfinak, miután pisilt egyet a bokrok között.
– És még ezt akartad közelről kihallgatni – vigyorodott el a tatár. – Ha az eddigi tapasztalatainkból indulunk ki, például az íjászati tréningből, akkor ez a szegény lovag hamarosan oldalba lesz hugyozva – nevetett fel Szubotáj, aztán csodálkozva vette észre: – Nézd már, egy használati utasítás is előkerült erről a kardinális tevékenységről. Vajon ábrák is gazdagon díszítik?
Pindzsuja természetesen nem a férfi nemi szerv higiéniájának oktatóanyagát vette elő a belső zsebéből, hanem Kalrund fejedelem titkos levelét, amelyet semmilyen módon nem egészítettek ki a fütyköst ábrázoló rajzos útmutatók, csupán betűket tartalmazott. Ám ezeket a betűket megdöbbentő élénkséggel kezdte falni az ifjú trónörökös.
A lovag elégedetten szemlélte, ahogy a kis felség tekintete végigszánkáz a sorokon. Még az is megfordult a fejében, hogy ha a trónörökös valamely furcsa oknál fogva gyorsabban fogadja be az írott mondanivalót, akkor érdemesebb lenne a fontosabb ügyekben levelezés útján tartani a kapcsolatot vele.
– Látod már, hogy igazat beszéltem? – fakadt ki halkan, de annál izgatottabb hangon Pindzsuja. – Mondtam, hogy megváltozott a helyzet, hinned kell nekem.
A kis Kalrund sokáig nézett maga elé egészen különös fénnyel a szemében, aztán bávatagon megszólalt:
– Fej kej gyúnyanyom agy Anyényáty.
A lovag legszívesebben logopédus után kiáltott volna, ebben mindössze az a szomorú körülmény akadályozta meg, hogy sejtelme sem volt róla, miszerint létezik ilyen foglalkozás.
– Hogy mondod, kis felség? – tudakolta izgatottan. – Kérlek, ismételd meg a szavaidat, de ha lehet, próbáld meg a szokásos nyammogás nélkül, jó?
A trónörökös odahajolt a védelmezőjéhez, és egészen közelről súgta neki:
– Fel kell gyújtanom az Arénát.
Pindzsuja kis híján dobott egy hátast a bokrok közé, ültő helyéből, de persze nem azért volt harcedzett katona, hogy ne legyen képes egy ilyen váratlan helyzetet kezelni. Villámsebesen elkezdett járni az agya, és cikázó gondolataiban egyelőre különös egyveleget alkotott a friss információ, meg az a kellően nagyívű ötlet, amelyik már egy ideje formálódott az elméjében, csak még sosem volt annyi ideje, hogy igazán elmélyüljön a legkülönbözőbb kimenetelek számbavételében.
Most azonban egyik pillanatról a másikra megvilágosodott. Nem ámítás, nem csalás, Kalrund odadobta a fiát az ellenségnek, mint valami áldozati jószágot… Felgyújtani az Arénát? Az olimpia színhelyét? Mindjárt az első estén? Másnap meg feladni a bűnöst a helyi kormányzónak? Ez a legszikárabb parancs?
Hát miféle apa az, aki ilyesmire képes? Lett légyen bármennyire is képességtelen az egyszülött fia. Ez egyszerűen mocsokság, hiszen ezért teljesen biztosan kivégzés vár az elkövetőre! Jobb esetben kíméletes, de sokkal valószínűbb, hogy kínhalál!
Aztán a derék lovag elhessegette ezeket a gondolatokat – mivel már tudta, hogy mit akar tenni –, és egyre szebb színekben kezdte látni a saját sorsát. Micsoda ajándékot kapott az istenektől! Végre minden álma megvalósulhat, és ezért igazából semmiféle olyan dolgot nem kell cselekednie, amelyik csak feleannyira lenne veszélyes, mint eddig bármelyik győztes csatája.
Pindzsuja nagyívű tervének középpontjában most már az állt, hogy a kis felséget maga mellé állítja, végképp a befolyása alá vonja, és megmentőjeként erre nagy esélye is van. Hamarosan pedig úgy alakulhatnak a dolgok, hogy ő lesz az a lovag, aki visszatér Rőtvárba a jogos trónörökös első embereként, és az ifjabb Kalrundot az uralkodói székbe segíti. Akit az a rohadék nemzőatyja el akart veszejteni!
Márpedig ha ő az új fejedelem első embere lesz, akkor onnantól kezdve nem lesznek semmiféle hülye címek, például A Fejedelemség Legszélesebb Hátú Lovagja, meg efféle baromságok! Ott kőkemény kifizetések lesznek, őrgrófságok, végvárak, birtokok sok-sok jobbággyal és termőfölddel, majd ő ezt a kis felséggel, vagyis akkor már a teljhatalmú uralkodóval elintézi.
Addig meg? Hát nincs ezzel semmi gond, látszólag teljesíti a vén borissza Kalrund minden kívánságát, eljátssza a kémet, aki majd a fejedelemség szeme és füle lesz ezen a szigeten, még a fiút is feladja a kormányzónak, tehát menjen minden a terv szerint, de közben senki sem fogja tudni, hogy neki van egy saját és sokkal nagyravágyóbb terve, mint amivel a bélpoklos és borissza fejedelem útnak indította. És az a dagadt pojáca sohasem fogja megtudni, hogy az Aréna azért nem lobbant lángra Osmosis szigetén, mert ő ezt megakadályozta.
Pindzsuja immár nem is a fejedelemség legmegbecsültebb lovagjának, hanem egyenesen hadvezérnek, sőt stratégának érezte magát. Csakis azért nem játszott el a gondolattal, hogy egyszer őt is felkenhetik uralkodónak, mert tisztában volt vele, hogy ezek a dolgok vérségi alapon öröklődnek tovább időtlen idők óta. Na de hát aki a kis felségre, vagyis akkor már a trónra segített fejedelemre van a legnagyobb hatással, az nem mondhatja el magáról, hogy ő a Kalrund Birtok legnagyobb embere? Hát ezt a kisfiút – már ha okosan csinálja – úgy keríti a hatalmába, mint annak a rendje. És akkor lényegében ő lesz a…
– Te, ahogy elnézem ennek a lovagnak az arcát – jegyezte meg Szubotáj –, itt már nem az van napirenden, amire mi tippeltünk.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Attila.
– Hát csak úgy, hogy szerintem már nem a hugyozás utáni rázás jár a fejében, hanem a hugyozásmentes. Ha érted, mire gondolok.
A tatárnak annyiból volt igaza, hogy Pindzsuja meglehetősen élveteg arccal lovallta bele magát a saját tündérmeséjébe, és most megint közel állt ahhoz, hogy egy hátast dobjon a bokrok közé, csak már nem olyan okból, mint az imént. És közben Kalrund halálát kívánta. De nem is egyszerű kívánalom volt ez, hanem szinte elvárás, amelynek Pindzsuja szerint hamarosan be kell következnie. A bélpoklos, dagadt, nagyivó pojáca elhullik, mint az őszi légy, és akkor majd ő a kis felség mellett bevonul Rőtvárba, ahol hamarosan megváltoznak a dolgok, mert ő azt majd elintézi, a kis nyammogót a befolyása alá hajtva.
– Nagyon szeretlek téged, kis felség – ölelte át hirtelen ötlettől vezérelve az ifjabb Kalrund vállát. – A legokosabb dolgot cselekedted, tisztán látszik, hogy nagy uralkodó lesz belőled. Most pedig szépen felállunk, leszarjuk az olimpiát, és elmendegélünk a kormányzó hivatalába.
– Minyek menyünk onya? – érdeklődött a trónörökös.
– Legfőképpen azért, mert ott lakik a kormányzó úr – nyünnyögte olyan modorban Pindzsuja, ahogy az ember kétéves gyerekekhez szokott gügyögni, aztán megragadta a kis felség grabancát, felhúzta maga mellé, és nagy egyetértésben elindultak a belváros felé. A lovag barátságosan rátette a kezét a fiú vállára.
