Lassan Pindzsuja lovag is ráeszmélt, hogy nem igazán kellene neki itt valamiféle nagyjelenetet előadni a park szélén. Az odáig rendben van, hogy próbált félrehúzódni az emberek elől, de érzékelte, hogy egyre több járókelő tűnik fel, akiknek szemet szúrhat az ő ideges viselkedése. Visszaült hát a padra, és még utoljára széthajtogatta a papírlapot, hogy elolvashassa Kalrund fejdelem levelét.
„Derék lovagom! Ma van az olimpia megnyitójának másnapja. Neked most egyetlen dolgod van Osmosisban, de az mindennél fontosabb. Az ifjabb Kalrundot el kell vinned a helyi kormányzó elé, fel kell fedned a kilétét, és közölnöd kell, hogy a fiamnak jelentős szerepe volt a tegnapi események alakulásában.
Tudom, hogy hűséged a Korona iránt megingathatatlan, és tisztában vagy vele, hogy magasabb rendű szempontokat egyszerű katonaként nem láthatsz át úgy, ahogy egy uralkodó bír tágas kitekintéssel az eseményekre. Ezért hát bármilyen ellenérzés munkál is most benned, a legmélyebb elszántsággal kell megcselekedned, amit parancsolok, mert ez a fejedelemség érdeke.
A fent leírt kötelességed teljesítése után téged Osmosis legfelső vezetői renegátnak fognak hinni, ilyenképpen a fejedelemség első számú kéme lehetsz a szigeten. A legfontosabb küldetést teljesítheted be, amit valaha rád bíztak, és ennek nem is marad el a jutalma, amikor majd hamarosan visszatérsz körünkbe.
Ezt a levelet azonnal semmisítsd meg, amint elolvastad.
Legfőbb hadurad és parancsolód:
Kalrund fejedelem”
Nem tehetett róla, Pindzsujának még most is remegett a keze, pedig már maga sem tudta, hanyadjára olvassa el a levelet. Háborgó lelkén a düh, a csalódottság és a döbbenet érzésének olyan nyomasztó egyvelege ült, amelynek összetevői csak fölerősítették egymást. A lovag úgy határozott, hogy szóról szóra haladva elemzi az üzenetet, így talán képes lesz levezetni a feszültségét.
Egyszerű katonaként nem érthetem meg, mi? – háborgott magában. – Szóval én a szemedben csak egy ostoba bugris vagyok. A mai napig sem tudtad elfelejteni a paraszti származásomat. Egyáltalán nem érdekelt, hogy sorra szerzem a dicsőséges győzelmeket, akkor is csak egy felkapaszkodott közrendű vagyok, ugye? Nyilván ennek köszönhető, hogy soha meg nem kínáltál volna némi birtokkal, hát nehogy már egy parasztnak jobbágyai lehessenek!
„Tudom, hogy hűséged a Korona iránt megingathatatlan.” – Jó nagy tévedésben vagy, te hasas pojáca! Én hosszú évek alatt eljutottam oda, hogy most már bárkit szívesebben szolgálnék, mint a te családodat.
„…ennek nem is marad el a jutalma, amikor majd hamarosan visszatérsz körünkbe.” – Milyen remek is lesz! Bizonyára megkapom A Fejedelemség Legjobb Páncéljában Feszítő Lovag, vagy A Legszebb Paripa Hátán Harcoló Katona címet, te borgőzös dagadék.
Így füstölgött magában Pindzsuja, de aztán hátradőlt a padon, és miközben nagyot fújtatott, úgy érezte, elszállt minden haragja. Sőt, egyre inkább körvonalazódott benne egy olyasféle felismerés, miszerint ez az egész kiruccanás Osmosisba még tartogathat egészen sokat ígérő lehetőségeket is…
Összehajtogatta a levelet, és visszatette a belső zsebébe. Aztán felállt a padról, és igen határozott léptekkel vissza, az Aréna felé vette az irányt. Nem tetszett neki, hogy az iromány néhány sejtelmes utalást is rejt, ezeknek rögvest a végére akart járni. És hát ki más lehetett volna ebben a segítségére, ha nem az ifjabb Kalrund? Elvégre a kis felségnek mégiscsak tudnia kell, hogy miféle küldetéssel indította őt útnak fejedelmi atyja erre a szigetre, mert hogy az nem a versenyzői dicsőség volt, az teljesen biztos. Éppen ideje tehát kiszedni belőle, hogy mit tud, és mit titkol. És a trónörökös képességeinek ismeretében Pindzsuja lovagnak nem volt kétsége afelől, hogy ez sikerülni is fog.
