Mario is kilépett a szórakoztató létesítmény ajtaján, nem sokkal a két megfigyelt delikvens után, és ahogy előzőleg számított rá, az egyikük jobbra ment, a másikuk meg balra. De nem is ez zavarta az olasz fiatalembert. Sokkal inkább az, hogy nem értette, miért volt biztos benne előzőleg, hogy ez így fog történni.
Utólag persze teljesen nyilvánvalónak érezte, hogy amikor két furcsa fickó összeül egy kocsmában titkos információkat megosztani egymással, akkor nem igazán valószínű, hogy a helyiségből történő kilépésük után ők majd egymás társaságában fognak távozni egy viszonylag szűk utcácskában, ahol két elhaladási irány is létezik.
Mario leginkább azon hökkent meg, hogy ő erre az egészre jóformán egy szemvillanás alatt rájött. Azelőtt sem tartotta magát buta fiúnak, de azért az váratlanul érte, hogy ilyen konzekvenciák levonására pillanatok alatt képes, és a megfejtés kikövetkeztetése nem igényel hosszadalmas morfondírozást, mint máskor.
Ráébredt, hogy rövid időn belül egy harmadik megfejthetetlen képessége is keletkezett, és immár sokkal gyorsabb az észjárása, mint eddig bármikor. Ráadásul ennek megfelelően a reakcióideje is felgyorsult, mert azt most már tisztán érezte, hogy nem lett volna szabad ilyen hamar a két delikvens nyomába erednie.
Mintha valahogy felborult volna az idő. Úgy tűnt neki, mintha percek óta töprengene ezeken a fejleményeken a kocsma előtt állva, most meg ahogy jobbra pillant, a göndör hajút olyan távolságban látja, hogy szinte le tudná köpni a hátát, ha meg balra néz, akkor a kis kopasz még annyira sem távolodott el a bejárattól, hogy ő néhány gyors lépés után meg ne tudná paskolni a tenyerével a pucér fejét. De szerencsére nem lett baj a dologból, mert egyik illető sem pillantott hátra, mindegyik ment a dolgára leszegett fejjel.
Mario nagyon kíváncsi lett rá, hogy vajon meddig tartanak ki ezek a kvalitásai. Hirtelen az jutott eszébe, milyen jó lenne, ha most valamilyen formában itt teremhetnének az androidok, hogy tanácsot kérhessen tőlük. Mert ugyan ki mástól lehetne ilyen ügyekben tanácsot kérni? És főleg magyarázatot, hogy mégis mi a fene történik most ővele…
Még szinte ki sem gondolta ezt, hát mit látott? A rózsaszín zászlós házból nem mások léptek ki, mint Guzel és az öreg Baskír. Egyenesen felé tartottak, és csakhamar meg is álltak előtte.
– Hogy kerülsz ide, Mario? – kérdezte fojtott hangon a Tanító, és azért kommunikált nagyon halkan, mert az angol nyelvet használta. – Valami baj van?
– Azt még nem tudom, de erős a gyanúm, hogy egy szerencsés véletlen folytán beletenyereltem valaminek a közepébe – súgta vissza az olasz fiú, de igencsak meglepő módon meori nyelven.
Ha Guzel és Baskír emberek lettek volna, akkor bizonyára összenéznek. De mivel két androidról van szó, ilyesmire nem volt szükségük. Ennek kapcsán most kihasználom a lehetőséget, és jelzem a kedves olvasók felé, hogy tipográfiai szempontból bevezetek egy új metódust. Valahogy ugyanis jeleznem kell, amikor a mesterséges intelligenciák egymás között kommunikálnak, és ezt úgy teszik, hogy arról senki más nem értesülhet. Ennek a fajta párbeszédnek a leírása pedig innentől dőlt betűs lesz, továbbá a „hívójelüket” teszem a sor elejére csupa vastag nagybetűvel, utána kettősponttal, a párbeszédet jelző kötőjel meg elmarad. A Tanító hívójele a Guzel, az öregé a Baskír, a vezérezredesé pedig a Nihuc lesz. És azt is szögezzük le a későbbiekre nézve, hogy olyan kommunikáció is létezik közöttük, amelyikben csak ketten vesznek részt, nem kell feltétlenül mindhármuknak csatlakozni az adatátvitelhez.
BASKÍR: Meori nyelven beszél. Ennek elvileg sokkal később kellett volna bekövetkeznie.
GUZEL: Valóban. Nihuc, te tudsz valamit erről?
NIHUC: Semmit. Viszont a déli helyőrségben összegyűlt a fellelhető összes ridezit, hamarosan átadom, és Baskír elindulhat az észak-keleti pusztaság felé.
GUZEL: A Neridea Ezred rendben van?
NIHUC: A legnagyobb mértékben. A király gyakorlatilag hűségesküt tett Dariosznak. De ez várható is volt. Nem érdekük, hogy bármiféle változás következzen be Osmosis hatalmi struktúrájában. Ők a kormányzótól kaptak ígéretet a katonai segítségre, minden más felállás számukra a bizonytalansággal egyenértékű.
BASKÍR: Nyugtázva. Hamarosan találkozunk.
– Igazából nem tudom, hogy a fenébe kerültem pont ide, csak összevissza csámborogtam a városban. Itt azonban kihallgattam ezt a két fószert – mutatott két oldalra Mario, és gyakorlatilag szóról szóra elismételte, miről tárgyaltak a delikvensek odabenn, majd hirtelen elhallgatott.
Újra csak oldalra pillantott. Először balra, aztán jobbra. És nem hitt a szemének.
Úgy érezte, mintha földi időszámítás szerint már percek óta beszélgetne a két androiddal, de eközben a göndör hajú és a kis kopasz alig harminc-negyven métert haladtak. Őrjítő volt. Mintha valami lassított filmbe csöppent volna.
– Nem tudtad eldönteni, melyiküket lenne érdemes követni, igaz? – kérdezte Guzel.
– Hát ja, valahogy így… – bólogatott elfogódottan Mario.
NIHUC: Új információk feldolgozva. Kapjátok el mindkét célszemélyt.
BASKÍR: Melyikünk melyiket?
NIHUC: Guzel a göndört, Baskír a kopaszt. Mindkét esetben adattörlés, aztán vissza a találkozási pontra.
GUZEL: Nyugtázva.
Az öreg Baskír joviális mosollyal rátette a kezét Mario vállára, és így szólt:
– Jól tetted, hogy nem eredtél egyikük nyomába sem egyedül. Nagyon nagy baj is lehetett volna belőle, ha úgy alakul a helyzet, hogy észrevesznek. Vagy pláne, ha kiiktatod bármelyiküket…
– Na de…
– Most nincs időnk tovább beszélgetni, de hamarosan mindent megértesz. Menj vissza a kocsmába, és várj, mi pedig tesszük a dolgunkat. Én fogok érted jönni – közölte Baskír.
Mire az olasz fiú kettőt pisloghatott volna, a két android megindult a delikvensek után. Guzel a göndör hajút, Baskír meg a kis kopaszt vette üldözőbe. Mario pedig engedelmesen visszafordult a kocsmaajtó irányába, és nemsokára újra benyitott a búfelejtő helyiségbe.
Amikor Guzel utolérte a göndör fickót, hátulról meglapogatta a hátát:
– Nahát, micsoda meglepetés! Mit keresel te ebben az utcában ilyen korai órán? – kérdezte, mintha csak jó cimborája lenne a célszemélynek.
– Elnézést, de ismerjük egymást? – vonta össze a szemöldökét gyanakodva a göndör hajú.
– Jaj, ne játszd már meg magad! – vigyorgott huncut módon Guzel, és közben maga felé fordította a férfit, majd rátette a vállaira mindkét kezét, hogy egyenesen a szemébe nézhessen.
– Én nem… én nem abban a házban jártam, amelyikre gondolsz – hebegte elbizonytalanodva a delikvens, mintha csak valamiféle szégyellni való dolgon kapták volna rajta. – Én egy kocsmában voltam, ahol egy barátommal találkoztam, és…
– Nem kell mentegetőznöd, nagyon jól tudom, hogy nem a rózsaszín zászlós házban jártál – nyugtatta meg Guzel, és a tekintetét szinte belemélyesztette a göndör fickó először zavartan pislogó, majd tágra nyíló szemébe. – De a kocsmában sem jártál. Még csak most készülsz odamenni. Nagyon fontos dolgod van ott. El kell mesélned a barátodnak, hogy mit tapasztaltál a Déli Helyőrség kaszárnyájában…
A Baskír hajszálra ugyanilyen módon állította meg a kis kopaszt az utca túlsó végében. Még a reakció is hasonló volt, a fickó elszántan tagadta, hogy a rózsaszín zászlós házba valaha is belépett volna.
– Hát persze, hogy nem jártál ott, hiszen még csak most igyekszel arrafelé – bólintott barátságos mosollyal az öreg Baskír. – De nem a rózsaszín zászlós házban lesz dolgod, hanem az azzal szemben lévő kocsmában, nem igaz?
A kis kopasz szinte lemerevedett. Volt valami lebilincselően rabul ejtő az ősz szakállú férfi tekintetében, amitől azt érezte, ez az ember most a lelke mélyéig lát.
– Igen… pontosan oda igyekszem… a kocsmába… nagyon fontos tárgyalásom lesz ott valakivel… – hebegte a kopasz. – Már majdnem meg is feledkeztem róla. Nagyon köszönöm, hogy emlékeztettél rá, idős barátom! – kezdte el szorongatni az öreg Baskír kezét, aztán mint valami alvajáró, megindult az utca belseje felé.
Mario újabb csupor mézsört hörpölgetett a kocsmapultnál, amikor kinyílt az ajtó. Egy kopasz kis fickó lépett be rajta, gyorsan körbepásztázta a helyiséget, aztán megindult egy üres asztal felé. Nem sokkal később Baskír is felbukkant, de ő egyenesen a pulthoz igyekezett, és derűs arccal cövekelt le Mario mellett. Végül pedig a göndör hajú fickó tűnt fel a bejáratnál, aki később rendelt egy flaska bort, majd letelepedett a kis kopasz asztalához.
Mario élénken hegyezte a fülét, és megnyugodva konstatálta, hogy még mindig képes a hallását fókuszálni. Ennek köszönhetően a következő párbeszédet hallhatta a távoli asztal felől:
– Most jövök a déli helyőrségből, és jó híreim vannak – közölte bizakodóan az egyes számú megfigyelt. – A Páva maga mellé akarta állítani az idegen katonákat, csak nem jött neki össze.
– Nocsak! Mi történt? Mesélj már, ne úgy kelljen minden szót kihúzni belőled! – követelőzött felajzva a kettes számú megfigyelt.
– A Páva először megpróbálkozott egy lelkesítőnek szánt beszéddel, de az olyannyira hitványra sikerült, hogy még én is majdnem felröhögtem. De persze uralkodtam magamon, mert nem lett volna szerencsés, ha bárki észrevesz rajtam valamit. Hát hogy nézett volna ki, ha éppen a Kormányzói Hivatal katonai referense vigyorog az emelvényen? Ezért hát emberfeletti erőfeszítéssel…
– Ne a saját érdemeidet ecseteld már, hanem azt meséld, ami történt!
– A Páva azt hitte, ha belenyomat a katonák jelvényébe egy apró kis aranykorongot, attól majd mindegyikük térdre borul előtte. Ehelyett néhányan még a lándzsáikat is eldobálták, akkora volt a lelkesedés – kuncogott a göndör hajú.
– Kivel volt ott a Páva? Egyedül ment ki? – firtatta a kopasz.
– Nem, a Zsírossal – felelte a göndör.
– Szerintem a Zsírosnak sokkal nagyobb erőfeszítésébe került, hogy visszatartsa a röhögését – vélekedett a kopasz.
– Csodálom is érte – szólt elismerően a göndör.
– Szóval a Páva tett egy kétségbeesett próbálkozást az utolsó pillanatban – vakargatta elgondolkodva az állát a kopasz –, de még mindig nem érti, hogy mi alaposan megdolgoztuk a nerideai katonákat az elmúlt hónapokban, és az nem múlik el nyomtalanul. Arról nem is beszélve, hogy ma éjjel mégiscsak bekövetkezik egy komoly esemény…
– Úgy van – nyugtázta a göndör. – A Páva próbálkozása csak egy elvágott nyakú madár kétségbeesett vergődése. Szaladgálhat még egy ideig fej nélkül a baromfiudvarban, de a végén úgyis összeesik.
