Hősünk a homokban hason fekve arra eszmélt fel, hogy valaki böködi a vállát egy hegyes tárggyal, és közben érthetetlen nyelven perlekedik. Hanyatt fordult, hogy megnézze magának, ki lehet ez a bátor. Aztán kissé megbicsaklott az önbizalma. Akkora termetű férfi tornyosult fölötte, hogy kitakarta a lenyugodni készülő napot. Mégis, kissé mókássá tette a megjelenését, hogy csupán egy ágyékkötőt és furcsa csuklószorítókat viselt.
Hősünk úgy értékelte, itt az idő, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba, és fennhangon bemutatkozott:
– Darien Close őrmester vagyok, a melbourne-i rendőrség állományának tagja. Ezennel szolgálatba helyezem magam. Figyelmeztetem, hogy ne ragadtassa magát olyan cselekedetre, amit hatóság elleni erőszaknak fog értékelni a független ausztrál bíróság.
– Brem hornibe rim unoluet jelo – felelte a csuklószorítós idegen, és a szemében a megvetés tüze égett.
Ez valami megkergült őslakos lehet – vélekedett magában Darien Close őrmester, aztán felpattant, gondolt egy merészet, és néhány jól betanult fogás alkalmazásával kibillentette az egyensúlyából, majd padlóra vitte a bökdösődő fickót.
Nincs az a szó, amely leírhatja az ekkor támadt üdvrivalgást. Az őrmester szétnézett, és azt látta, hogy a különös udvart borító homokos placcon, meg az emeleti, fából készült karzaton is mindenki tapsol a teljesítményének.
Hősünk csak hosszú hetekkel később tudta meg, hogy akit sikerült elfektetnie a homokban, az nem más, mint a viadorok egyik kiképzője, aki igen nagy tekintélynek örvendett Osmosis szigetének alsóbb néprétegeiben. No persze ahhoz, hogy mindezt fejben összerakja, először is szükség volt arra, hogy megértse, ő most egy Osmosis nevű szigeten tartózkodik, a viadorok pedig olyan harcosok, akik az arénában szoktak küzdeni egymás ellen, nem ritkán életre-halálra.
Ám még hosszú út vezetett odáig, mire Darien Close őrmester mindezt megértette. Hiszen momentán az utolsó emléke az volt, hogy a pszichológusánál fekszik egy kanapén. Most meg egy foghíjas, sebhelyes arcú, szintén furcsa ágyékkötőt viselő pasas lépett oda hozzá, és érthetetlen nyelven karattyolt valamit. Hősünk – maga sem tudta, miért – úgy sejtette, hogy az illető a nevét tudakolja, így hát bemutatkozott:
– Darien Close – motyogta kissé zavartan.
A foghíjas fickó megragadta a jobbját, és a magasba emelte, közben pedig azt ordította:
– Dariosz!
Újra csak üdvrivalgás verte fel az udvart. „Dariosz! Dariosz!” – skandálták egy emberként a harcosok és a karzaton szemlélődők, hősünk pedig még csak nem is sejtette, hogy e pillanatban legendás név született egy egyszerű félrehallásból. Egész másféle gondolatok foglalkoztatták, miközben újra végigjáratta a tekintetét az udvaron. Próbált rájönni, hogy hol a fenében lehet. Talán egy filmforgatás közepébe csöppent? Vagy mi ez az egész? Kik ezek az ágyékkötős fószerek, akik érthetetlen nyelven karattyolnak? Ez itt valami hülye szerepjátékosok gyülekezete, akik rajonganak az ókorért?
Ahogy le-föl járt a tekintete, egyszer csak úgy megborzongott, hogy még csak hasonlót sem érzett soha. A látvány egyszerre volt lenyűgözően érdekes és földbe döngölően elbizonytalanító. Két hold volt látható az égen.
