Az anagur törzsfők az Aréna versenyzői szállása mellett álló hatalmas filagória egyik asztalánál ültek, és az ifjabb Kalrundot tartották megfigyelés alatt. Igazából remekül is érezhették volna magukat. A kör alakú, minden oldalról nyitott filagória közepén elárusítóhely üzemelt, ahol különféle jeges frissítőket és harapnivalót lehetett vételezni. A tető védett a tűző naptól, és alatta kellemes szellő lengedezett, hiszen az építménynek nem volt oldalfala. De a két anagur főember mégsem volt túlságosan boldog.
– Szerinted meghalt? – kérdezte társától Attila.
– Nincs olyan szerencsénk – nyögte a tatár.
No igen, a megfigyelési feladat elképesztő monotóniáját az adta, hogy az ifjabb Kalrund már időtlen idők óta mozdulatlanul ült egy támla nélküli padon, és nagyon buta arccal meredt maga elé.
– Tudod, mire emlékeztet ez engem? – kezdett bele a szokásos anekdotázó hanghordozással a magyar. – Talán 2197-ben történhetett, hogy bemutattuk a Nemzetiben a kiváló cseh szerző, Jaroslav Hapek nagyon modern darabját, amelyik úgy kezdődött, hogy bejött a színpadra a főhős, egy bizonyos Suglicsek nevű szereplő, leült egy székre, és aztán tíz percig némán bámult maga elé.
– Varázslatos lehetett, szinte idáig érzem a mély mondanivalót – mondta Szubotáj. – Remélem, a sztorid úgy végződik, hogy a műértő közönség már az első felvonás végén, egy hangulatos lincselés keretében agyonverte mind a főszereplőt, azt a bizonyos Suglicseket, mind pedig a kiváló szerzőt, Jaroslav Hapeket.
– Nem nagyon volt rá esély, mert az első felvonás végére alig négyen maradtak a nézőtéren, de ők is mindannyian aludtak – vallotta be Attila.
– Van egy olyan érzésem, hogy ez a Jaroslav Hapek valahogy átkerülhetett Evilágba, és itt is egy színdarab írásával foglalatoskodik, a főszerepre pedig nem mást szemelt ki, mint az ifjabb Kalrundot – osztotta meg feltételezését a barátjával Szubotáj. – Na de a Világügyelő Férfiú áldja meg, hát ez a szerencsétlen hülyegyerek már több mint egy órája mered maga elé! Mi a nagytalpú keresztanyján gondolkodhat?
– Szerintem azon sajnálkozik, hogy nem sikerült kivégeznie a bőrmellényes versenybírót – tippelt a magyar.
– Vajon ez az a helyszín, ahol gyújtogatni akar, azért üldögél itt ilyen régóta, szinte katatón állapotban? – forgatta a fejét a tatár, felváltva mustrálva a fából készült tetőszerkezetet, illetve a filagória távolságát a versenyzői szállástól.
– Nem hinném. Éjszaka itt már nemigen tartózkodik senki – vélekedett Attila. – Meg aztán innen vagy átviszi a szél a tüzet a szomszédos épületekre, vagy nem. És ha leég az olimpia büféje, az nem valami bombasztikus hír. Inkább az istálló lesz a megfejtés, az sokkal veszélyesebb célpont minden szempontból.
Szubotájnak még a szíve is elfacsarodott, amikor felidézte magában a zömök kis mongol ló tekintetét, de persze a többi jószág szörnyű pusztulásának gondolatát is nehezen viselte, azért aztán szerfölött indulatosan jelentette ki:
– Ha valahogy mégis sikerülne ennek a nyomorultnak a terve, hát nem hiszem, hogy be tudnám tartani a barátaink utasítását, és nem lenne olyan indíttatásom, hogy élve szállítsam le nekik Kalrund fejedelem fiát.
A beszélgetésnek váratlan közjáték vetett véget. Odalépett valaki az ifjúhoz, aki valóban komoly harcosnak nézett ki.
– Ő biztosan az a híres-nevezetes Pindzsuja lovag lesz – tippelt Szubotáj.
– Ki a bánat az a Pindzsuja lovag? – csodálkozott el Attila.
– Az ifjabb Kalrund kísérője, akiről spanyol barátunk mesélt – magyarázta a tatár. – Máskor figyelj oda jobban, amikor információk röpködnek a kormányzó ovális asztala mellett. Ha én annak idején nem figyeltem oda egy katonai eligazításon, a századparancsnokom úgy bevágatott a fogdára egy hétre, mint a huzat!
– Hát, nem is tudom, de én most legszívesebben odarohannék, és megráznám a kezét ennek a kiváló úriembernek, amiért megmentett attól, hogy belehaljak az unalomba – érzékenyült el Attila. – Végre megtudhattuk, hogy az ifjabb Kalrund nem változott szoborrá, nem halálozott el, és nem ivott meg egy vödör ragasztót, ami megkötött a testében. Megmozdult!
– Csakhogy innentől kicsit nehezebb lesz a feladatunk – mutatott rá a tatár. – De hát azért vagyunk ketten.
– Mire célzol?
– Nyilván nem ártana ettől kezdve Pindzsuját is szemmel tartani… Na, melyiküket választod? A hülyegyereket vagy a lovagot? Esetleg húzzunk sorsot?
Nem volt szükség sorshúzásra, mert Attila gondolkodás nélkül stoppolta le magának a derék vitézt, aki máris magára hagyta a bávatag ifjút, és elindult a versenyzői szállások felé. A magyar pedig habozás nélkül a nyomába eredt.
