Dariosz a gondolataiba mélyedve ült a kormányzói hintóban, miközben Osmosis Főváros Déli Helyőrsége felé kocsikázott. Az zökkentette vissza a valóságba, amikor a mellette ülő Nihuc vezérezredes finoman megbökte az oldalát:
– Mi foglalkoztat, kormányzó? Tudnom kell, mielőtt odaérünk, úgyhogy kérlek, légy őszinte és lényegretörő.
– Egyelőre nem nagyon tudom, mit mondjak a nerideai katonáknak – vallotta be Dariosz. – Próbálok fejben megírni egy beszédet, de folyton bezavar, hogy nem tudom, mit árulhatok el nekik, és mit nem. És ezt nem könnyű ám úgy végezni, hogy közben majd’ leragad a szemem.
– Látom – bólintott a testőrparancsnok, aztán nem tudni, honnan, előhúzott egy furcsa kinézetű, apró kulacsot, és odanyújtotta a kormányzónak:
– Küldd le a tartalmát. Csak két korty az egész, de hidd el, segíteni fog.
Dariosz gyanakodva vette át a különös kis palackot, és közben tovább panaszkodott:
– Nyilván nem mondhatok nekik semmit a ma éjjel várható fejlem…
– Küldd le! – szakította félbe Nihuc. – Húzd ki a dugóját, és nyeld be, mert ha késlekedsz, akkor túl későn fog hatni.
A kormányzó megtette, amit a metamorf kért. A folyadék íze és állaga nem emlékeztette semmire, legfeljebb egy olyan ismeretlen gyógyteára, amit magától soha nem akart volna meginni.
– Málnás vagy banános kiszerelésben nincs? – fanyalgott gyűrött arccal. – Egyáltalán mi volt ez?
– Hamarosan megtapasztalod, hogy segít – nyugtatta meg Nihuc.
És valóban, Dariosz szinte érezte, ahogy a fáradtság szép fokozatosan kiszáll a testéből, és mintha az agya is gyorsabban kezdett volna dolgozni, mint korábban. Ennek következtében egyre több kérdés tolult fel az elméjében, amelyeket sorra a vezérezredes elé is tárt:
– Azért ennyi jelvény kicseréléséhez elég sok ötvösmester kell. Már ha feltételezzük, hogy gyorsan akarjuk megoldani az egészet. Ahogy észrevettem, Szubotáj például már tegnapra kérte volna a szigeten fellelhető ridezitet, vagy mi a bánatot. Osmosisban van egyáltalán annyi ötvös, amennyi képes gyorsan végrehajtani ezt a cserét? És szólt nekik valaki? Továbbá a…
Csak akkor hallgatott el, amikor Nihuc az alkarjára fektette kövérkés kezét, ezzel egyidejűleg pedig annyit mondott:
– Nyugalom. Mindent elintéztem. Például az ötvösöket is.
Dariosz tényleg megnyugodott, és fogalma sem volt, minek köszönhető ez. A vezérezredes kövérkés kezének? Az átható tekintetének? Vagy a furcsa folyadéknak, amit megitatott vele? Esetleg ezek együttes hatásának?
Nem volt már idő ezen elmélkedni, mert ekkor megérkeztek a helyőrségbe. Nyílt a kapu, felharsantak a fanfárok, és a kormányzó szinte már csak arra eszmélt fel, hogy az emelvényre kísérik, amely a gyakorlótér keleti végén terült el, és hirtelen ott állt előtte az egész Neridea Ezred.
Dariosz kissé megilletődött. Miután képes volt levenni a szemét a fegyelmezetten és tökéletes mértani rendben felsorakozott harcosok látványáról, oldalra pillantgatott, és hol a jobbján álló Nerid király, hol a balján helyet foglaló Nihuc tekintetét kereste, végül pedig az utóbbinak szólt oda, mintha csak az iskolában lenne:
– Majd súgjál!
A vezérezredes elvigyorodott:
– Abban hiba nem lesz, csak bízd ide.
Dariosz égnek emelte ökölbe szorított jobb kezét, jelezve, hogy beszélni kíván. Ennek hatására odalenn, a gyakorlótéren a századosok kiadtak valamiféle parancsot, mire az egész ezred egyszerre vágta magát vigyázzba, és lándzsáikat az úgynevezett pihenő állásból az égnek meresztették. Mi tagadás, kellően impozáns látvány volt.
– Neridea derék katonái! – kezdte beszédét a kormányzó. – Azért jöttem ma elétek, hogy személyesen fejezzem ki megbecsülésemet irányotokban. De nemcsak a saját nevemben beszélek, hanem Osmosis Köztársaság minden lakosa nevében. Ennek a szigetnek minden polgára tapasztalhatta az elmúlt időszakban, hogy mekkora segítséget jelentett a közbiztonság fenntartása terén a jelenlétetek. Arról nem is beszélve, hogy a ma kezdődő olimpia a ti közreműködésetek nélkül soha nem valósulhatott volna meg. Ti voltatok a zászlóvivői ennek az új kezdeményezésnek, mert személyesen ti vittétek végig a lobogóinkat az Északi-földrészen, ti adtátok hírül a norling népek körében, hogy mi készül Osmosis szigetén.
Nerid király ekkor köhintett egy aprót, aminek Dariosz egy pillanat erejéig jelentőséget tulajdonított, de miután oldalra tekintett, megnyugodva látta, hogy az öreg uralkodó semmit nem akart ezzel közölni, valóban csak a torkára mehetett valami.
– Térjünk át a gyakorlati tennivalókra! – harsogta újra előre nézve Dariosz. – Kérlek benneteket, hogy adjátok le jelvényeiteket a gyakorlótér oldalán felállított bódéknál.
A beszéd ezen pontján különös morajlás futott végig az ezreden. Hát tényleg igaz lenne, amit már régóta rebesgetnek, hogy a kormányzó másodrendűnek nézi a nerideai embereket? Befogadta őket ugyan, de szolganépként tekint rájuk? Akiket majd úgy hajthat az uralma alá, hogy sírva tallóz, aki él?
Dariosznak nem lehetett róla fogalma, de az ellenséges erők már jó ideje azon dolgoztak, hogy Neridea katonáinak körében finoman elhintsenek mindenféle fals információkat, ezzel is megbontva az egységet és a hűséget, és ezek az áskálódások most beérni látszottak.
Már nem voltak olyan feszesen égnek meredők azok a lándzsák. A mértanilag tökéletes katonai alakzatok némelyikében először csak pusmogás alakult ki, kevéssel később dühödt hangú párbeszédek is felhallatszottak a tribünre, és ez az egész folyamat abban csúcsosodott ki, hogy az egyik katona egyszer csak eldobta a lándzsáját, és a környezetéből hamarosan csatlakoztak hozzá legalább két tucatnyian.
„Folytasd!” – ezt a szót érzékelte Dariosz az elméjében, és maga sem tudta, honnan vette az erőt, de hirtelen úgy elbődült, hogy a gyakorlótér túloldalán lévő barakkok felől hallotta visszhangozni a szavait:
– Mindannyian a meori nép tagjai vagyunk! És én most bizonyságot teszek róla nektek, hogy számomra nincs különbség a harcosaink között! A jelvényetekben ugyanúgy megkapjátok az arany korongot, mint Osmosis katonái! Mától kezdve jogotokban áll minden közterületen viselni azt a jelvényt, amely igazolja, hogy ennek a szigetnek megbecsült és egyenrangú védelmezői vagytok! A tiszteletem a tiétek!
A pusmogó és értetlenkedő katonák most mind az emelvény felé fordultak. Egyesek az eldobott lándzsájukat is újra felvették.
– Mi itt mind a meori nép tagjai vagyunk – harsogta Dariosz –, testvérei egymásnak az örömben és a bajban is. És amikor majd együtt indulunk Neridea visszafoglalására, akkor csak az különböztethet meg minket a csatatéren, hogy ki a bátrabb, ki a vitézebb, ki az önfeláldozóbb, de mindannyian azért fogunk küzdeni, hogy az ősi hazátok visszakerüljön a jogos birtokosaihoz!
Soha nem látott őrjöngés futott végig a sorokon, még azok a katonák is lelkesen éljeneztek, akik ez idáig meg sem mozdultak, mert a fegyelem erősebb parancs volt bennük minden másnál. Ám Neridea visszafoglalásának meglebegtetése a létező legerősebb motivációnak bizonyult.
Egészen addig, amíg a századosok nem üvöltötték el magukat. Ekkor újra helyreállt a rend, a katonák beálltak a helyükre, immár az égnek meredt minden lándzsahegy, és hirtelen síri csönd támadt a gyakorlótéren. Ebbe a szinte vágható csendbe hasított bele Nerid király ordítása:
– Éljen Dariosz kormányzó! Éljen Osmosis! Éljen a szabad Neridea!
A katonák ezek után már parancsra és szabályos rendben vonultak az ötvösök sebtében felállított bódéi és asztalai elé, és a legnagyobb örömmel és büszkeséggel adták át jelvényeiket a cseréhez.
A kormányzó kissé idegesen fordult oldalra, Nihuc felé, és fojtott ingerültséggel érdeklődött:
– Ki volt az a barom állat, aki nem árulta el a katonáknak, hogy miféle csere lesz ez?
– Én – vágta rá vigyorogva a vezérezredes. – Hát nem szebb így ez az egész? Katarzis csak akkor jöhet létre, ha előzőleg megjárod a gödör alját is. Innentől fogva ezek a katonák tűzbe mennének érted, Dariosz. És hamarosan szükség lesz minden bátorságukra, ezt elhiheted nekem.
