Dariosz nem is vette észre, hogy mikor maradt egyedül a vezérezredessel. Elaludt volna? Még ha pillanatokra is? Hát azért ennyire nem lehet fáradt! Mindenesetre már csak arra eszmélt fel, hogy Nihuc szokatlanul halkan és együttérzően így szól hozzá:
– Van egy olyan gyanúm, hogy veled most nem ártana elbeszélgetnem egy kicsit. Úgy érzékelem, szükséged lenne némi megerősítésre.
A kormányzó keserédesen elmosolyodott:
– Mi tagadás, amikor te, vagy derék android kollégáid úgy fogalmaznak, hogy „úgy érzékelem”, akkor nekem borsódzik a hátam.
– Aztán miért? – kérdezte a testőrparancsnok.
– Számomra félelmetes, hogy akivel éppen beszélgetek, az gyakorlatilag belelát a fejembe – vallotta be Dariosz. – Főleg úgy, hogy ehhez nekem még csak meg sem kell szólalnom.
Nihuc hátradőlt a székén, és már-már filozofikus hangvételre váltott:
– Tudod, kormányzó, az ember többnyire attól fél a legjobban, ami ismeretlen vagy megfejthetetlen számára, és hiába keres rá magyarázatot, sehogy sem talál. Csakhogy ez esetben nincs szó semmiféle földöntúli dologról.
– Hát, ha ez nem földöntúli, akkor semmi sem az – jegyezte meg gunyorosan Dariosz.
A vezérezredes most kissé előrehajolt, és egyik kezével rá is könyökölt az ovális asztalra:
– Te kormányzó! Ugye, jól tudom, hogy te a Földön rendőr voltál? Mondd csak, előfordult olyasmi, hogy beszélgettél egy bűnözővel, és pontosan tudtad, hogy hazudik?
– Most viccelsz? Persze, hogy előfordult. Sőt, többnyire, ez volt a jellemző.
– És honnan tudtad, hogy a delikvens hazudik?
– Mit tudom én? Ezer és egy oka lehetett – vonogatta a vállát unottan Dariosz. – Mondjuk a hanghordozásából, a dadogásából, a mimikájából, vagy abból, hogy a szánalmas makogása közben fülig pirult, netán elkezdett izzadni. Esetleg abból, hogy a fickó előzőleg már hússzor a pofámba hazudott, és feltételeztem, hogy ez huszonegyedjére sem okoz neki gondot. De olyan is volt, hogy a bűntársa már rég bevallott mindent, úgyhogy pontosan tudhattam, hogy amit ő hadovál, az csak ócska terelés.
– Na látod, kormányzó, nem is vagyunk mi olyan különbözőek – vigyorodott el Nihuc. – Elmondom, mi az összefoglaló neve mindannak, amit itt felsoroltál: in-for-má-ci-ó. Úgy bizony! Te is információkból dolgoztál, amikor megállapítottad valakiről, hogy hazudik, és ezáltal gyakorlatilag beleláttál a fejébe, meg én is azt teszem. De elismerem, van némi különbség a kettőnk képességei között. Az én mesterséges intelligenciám a legkülönbözőbb adatok milliárdjait dolgozza fel az alatt az idő alatt, míg te egyet pislogsz, legyen szó mimikáról, mozdulatról, a tekintet irányáról, a pupilla átmérőjéről, a test hőtérképéről, a lélegzetvétel szaporaságáról, a kipárolgásról…, és ha mindent fel akarnék sorolni, addigra vége lenne az olimpiának. De egy a lényeg: nincs semmi ördöngösség abban, amit egy perccel ezelőtt még megmagyarázhatatlannak vagy félelmetesnek találtál.
– Ha nem sértelek meg, vezérezredes, bár a magyarázatot most már értem, de ettől függetlenül, vagy talán éppen ezért, még mindig eléggé félelmetesnek találom ezt a dolgot.
Nihuc elhallgatott egy pillanatra, de aztán újabb kérdéssel állt elő:
– Hallottál már olyan esetről a rendőri pályafutásod során, hogy valakinek sikerült átvernie a hazugságvizsgálót?
– Persze, hogy hallottam.
– Na látod. Ha bármikor előjönnek a félelmeid, csak gondolj erre a példára. És jól jegyezd meg, én soha nem tudhatom biztosan, hogy mit érzel, vagy mire gondolsz. Azon egyszerű oknál fogva, hogy ember vagy.
Dariosz mélyen elgondolkodott, főleg a vezérezredes utolsó mondatán. Az ember szót valahogy úgy ejtette ki, mint amikor valaki a legnagyobb szentségről beszél. Meghökkentő volt és már-már patetikus, egyszersmind különös módon hízelgő.
A következő pillanatban, mint már annyiszor az elmúlt nap folyamán, újra csak Sztavrila tolakodott be a kormányzó elméjébe. Hirtelen ötlettől vezérelve nekiszegezte a kérdést Nihucnak:
– Azt meg tudod mondani, hogy én most szerelmes vagyok-e?
A joviális testőrparancsnok felnevetett:
– Érdekes ember vagy te, Dariosz! Mondd csak, előfordult veled olyan a Földön, vagy akár itt, Osmosisban, hogy meg tudtad állapítani valakiről, vajon szerelmes-e? Akár a viselkedése, akár a szavai, a tekintete, vagy bármi más alapján?
– Persze.
– Hát akkor ne adj fel nekem olyan rejtvényeket, amelyek megfejtése már tízéves kisgyerekeknek sem okozna nehézséget.
