Kalrund fejedelem ezt a késő nyári délutánt az elmélkedésnek szánta. Ritkán esett meg vele ilyesmi, utoljára talán Királyrév hajdani ostroma előtt vonult el valamiféle tudatos magányba, hogy végiggondolja a várható eseményeket, de most – az Osmosisban beharangozott olimpia megnyitója előtt nem sokkal – újra idejét érezte az összegzésnek.
Jó korán helyet foglalt az étkezőjében, ettől kicsit meg is ijedtek a szolgák, mert a vacsora még nem volt készen, de Rőtvár ura kegyesen intett, hogy ráér. Aztán maga elé meredt, és igyekezett végigfuttatni elméjében az elmúlt időszak történéseit.
Talán mivel vacsorázni készült, legelőször Esteban, a hűtlen alattvaló jutott eszébe. Vajon mi mozdíthatta legbelül a főszakácsot, amikor néhány kvintával ezelőtt megszökött Rőtvárból? Nem volt itt aranyélete? Mi kellett volna még neki, hogy elégedett legyen a sorsával?
Aztán a gyerekeire gondolt, elsőként a mindenhez tehetségtelen ifjabb Kalrundra, és újra csak a legszerencsétlenebb uralkodónak érezte magát, amiért ennyire ügyefogyott fia született, és ráadásul már nincs is lehetősége másikat csinálni.
De aztán megvigasztalódott, midőn ikergyermekei másik tagjának alakját idézte fel, és úgy érezte, minden rendben lesz. Lanagrid egy igazán talpraesett leány, minden szempontból méltó arra, hogy kövesse őt a trónon, legalábbis addig, amíg a szíve alatt hordott gyermek fel nem cseperedik. Nem voltak kétségei afelől, hogy az újszülött neme fiú lesz, mint ahogy abban is biztos volt, hogy a magzat minden fontos tulajdonságot örökölt Iniciusz pátertől, a nemzőatyjától.
Iniciusszal kapcsolatban néhanapján voltak rémálmai, és azok borzalmasak voltak, minden egyes alkalommal verejtékben fürödve riadt fel. De ébren nem igazán foglalkoztatta a páter szörnyű esete, akit Lanagrid esküvője után a kettes számú kaputól nem messze fekvő kanálisban találtak meg, és furcsamód hiányzott a nyelve a szájából, valamint a két kézfejét is levágták. Szokványos eljárás, ha valakivel kapcsolatban sem azt nem akarják, hogy bármit is mondhasson, sem azt, hogy bármit is leírhasson.
Rőtvárban persze mindenféle találgatások láttak napvilágot, de Kalrund csak nevetett magában a különböző teóriákon. Inkább ellágyulva gondolt a lányára, aki hamarosan fiút fog szülni a fejedelemségnek, ez egészen biztos, az istenek csakis így akarhatják.
Ezenfelül apró-cseprő ügyek is foglalkoztatták, például az, hogy egyre többet pusmogott a pórnép egy bizonyos Sebezhetetlen ragadványnevű fiatal lovagról, akin nem fog sem a tőr, sem a kard, no meg a futkosókról, akiket a fejedelemség erdőin-mezőin figyeltek meg többen is, és emberfeletti képességeket tulajdonítottak ezeknek a különös férfiaknak.
Kalrund nem szerette, ha emberfeletti képességekről kelnek szárnyra mendemondák a fejedelemségében, mert úgy vélte, hogy ezeket bizonyos fajta csodavárás, sőt akár lázadás is követheti. Volt már ilyesmikre példa szomszédos hercegségekben és őrgrófságokban. Ugyan melyik uralkodónak hiányzik efféle rendbontás?
Lassan lecsihadtak a gondolatai, mert megérkezett a vacsorája. És már megint nem volt olyan ízletes, mint amilyet Esteban működése idején tettek volna elé. A fejedelem már hosszú ideje sokat adott az étkezésre, hiszen amikor az egyik élvezeti forrás megszűnik, akkor óhatatlanul jelentősebb lesz egy másik. Az ember már csak olyan, hogy élvezetek nélkül nem bírja leélni az életét, sőt egyesek azt hiszik, hogy magának az életnek is az a célja, hogy az ember folyvást örömöt kapjon.
Kalrund elé sült húst tálaltak vacsorára, de kevés sikerrel. Rőtvár urát kellően lelohasztotta, hogy az új főszakács nyilvánvalóan mostohán vagy tudatlanul bánt a fűszerekkel. Az viszont már nagyon is fellelkesítette, amikor az estebéd végeztével az egyik őrjáratának parancsnoka behurcolt a helyiségbe egy futkosót, akit a környékbeli erdőségben ejtettek foglyul.
A fejedelem azt remélte, hogy kiszedhet a fickóból valamiféle titkot, de a helyzet úgy alakult, hogy inkább ez a gyanús alak kezdett mindenféle titkokra célozgatni, amelyek Rőtvárban lapulnak. Aztán utalást tett arra is, hogy nem is az ifjú Kalrund az elsőszülött gyereke! Végül pedig még a feleségével kapcsolatban is talányos kijelentésekkel állt elő!
Szerencsére ekkor már csak ketten tartózkodtak a helyiségben, így az ostoba célozgatások nem kaphattak szárnyra ellenőrizhetetlen hírként Rőtvár mindig pletykára éhes folyosóin. Ettől függetlenül Kalrund úgy érezte, hogy kellően felmérgesíti ez a szemtelen jövevény, és most már nagyon kíváncsi lett rá, hogy mi lehet még a tarsolyában.
A fejedelem később csak arra emlékezett, hogy ez a futkosó felcsalta őt a könyvtárszobába. Hogy ott mi történhetett, arról fogalma sem volt, mert amikor magához tért, már egyedül tartózkodott a poros könyvek és iratok között.
Nagy nehezen felült, és a hátát a falnak támasztotta. Próbálta visszaidézni magában a futkosóval folytatott párbeszédének minden egyes szavát, de csakis az zakatolt az elméjében, miszerint a fogoly az asszonyával kapcsolatban azt mondta, senki idegenre nem tartoznak ezek a dolgok.
Feltápászkodott, és elindult lefelé a csigalépcsőn. Egyet sem gondolt már a futkosóra, úgy sejtette, hogy rég árkon-bokron túl járhat. Na de az ő asszonya! Vajon mit kellene tudnia Milláról? Csak ez foglalkoztatta most, és maga is meglepődött, hogy ennyire eluralták a gondolatait a feleségével kapcsolatos képzetek.
A csigalépcsőn még óvatosan botorkálva haladt le, de a folyosóra érve úgy érezte, visszanyerte az egyensúlyát, és tulajdonképpen úgy vonult végig a folyosókon, minden testőrt félrelökve, mint valami dúvad, aki zsákmány után kutat.
Milla megközelíthetetlen szobájának ajtaja előtt aztán lecsitult. A fújtatását is igyekezett visszafogni, amikor benyitott a felesége szállásadó helyiségébe.
Hosszú ideig nem akart hinni a szemének.
A fia, az ifjabb Kalrund hanyatt feküdt az ágyon, Milla pedig ennek a serdülésnek indult férfitestnek a közepén ült, és nyilvánvaló volt, hogy éppen a fia hímvesszejét fogadja magába, egyébiránt rendkívül lelkes lovaglással és túláradó sikongatással.
Talán a bor által tompított elmének köszönhető, talán az uralkodói előre gondolkodás okozta, mindenesetre Kalrund visszafogta magát, és szépen behúzta maga után az ajtót.
