A rőtvári menyegzőn a tetőfokára hágott a hangulat, a zenekar tagjai már tényleg mindent beleadva fújták sípjaikat és tilinkóikat, javában folyt tehát az ereszd el a hajamat. Lanagrid ekkor újra csak odatelepedett az apja mellé, aki a félreeső asztalnál az alkarjára borulva hortyogott, és elkezdte böködni a könyökét:
– Ébredj, atyám, mert ideje kibontakoztatni a tervünket!
– Mi van? Mi van? – kapta fel a fejét Kalrund, és látszott rajta, hogy egyelőre azt sem tudja, hol van, de bizonyára szép álmot láthatott, mert még a nyál is elcsöppent a szája sarkából.
– Az ötleted fényesen bevált – jelentette ki a lánya. – Nemrégiben volt alkalmam megtekinteni egy lépcsőfordulóban az udvarmestert, aki igencsak belemártogatta a pömpölőjét hátulról az egyik konyhalányba. Nem volt felemelő látvány, hamar vissza is vonultam rejtekemből, és otthagytam a furcsa párost a kellemes félhomályban. Ugyanakkor az a hír járja, hogy kedvenc lovagod ma éjjel már két finom úrhölgyet is kivitt a kert egyik félreeső, de bokrokkal bőségesen ellátott zugába, és hogy mindezt vajon mi célból tehette, azt szinte lehetetlen kitalálni.
– Biztosan vívóleckéket adott nekik – vigyorodott el a fejedelem, miközben jóízűen kinyújtózott.
– Nekem sincs kétségem, hogy mind a két kifogástalan dámát felnyársalta – jegyezte meg rezignáltan Lanagrid –, de most nem ez a lényeg, hanem az, hogy végre tudhatjuk, a kék üvegcsében van az a szer, amelyre ma szükségünk lesz.
Kalrund hirtelen összeráncolta a homlokát, és zavartan meredt maga elé:
– Már honnan tudhatnánk? Nem értelek… A zöld cseppeket be sem adtuk senkinek… Vagy csak nem emlékszem rá?
Lanagrid nagyot sóhajtott, aztán lassan és tagoltan elkezdte magyarázni:
– Nem volt szükség a zöld cseppekre. A kék üvegcséből a legmegfelelőbb személyek kaptak egy-egy adagot. Az imént pont megemlítettem kettőt közülük, az udvarmestert, meg a kedvenc lovagodat. Ha a kék cseppek bírnának lankasztó hatással, akkor a telhetetlen lovag ma éjjel senkit sem csábított volna a bokrok közé, és az udvarmesterrel sem történt volna semmi rendkívüli. Ám az utóbbi nemrég újra elvesztette a szüzességét, így tehát az eredmény egyértelmű.
A fejedelem végre kezdte felfogni, hogy mi a helyzet, de a lánya azért még rásegített egy kicsit a folyamatra:
– Jó lenne, ha összeszednéd magad, atyám, mert hamarosan Iniciusz páterrel lesz fontos megbeszélésed, bár ő erről még mit sem tud. Viszont egyelőre úgy tűnik nekem, hogy a te fejedben is homály uralkodik, úgyhogy nem ártana friss, hideg kútvízzel megmosni az arcodat, hogy visszatérjenek azok a rafinált képességeid, amelyeket az elszenderedésed előtt még annyira csodáltam. Én közben megpróbálom lefektetni a madárfejű herceget, de korántsem olyan értelemben, ahogy egy nászéjszakán szokott történni, hanem inkább úgy, ahogy egy anya tenné a gyermekével. A nagyon-nagyon hülye gyermekével.
Lanagrid tehát hamarosan elvonult leányszobája mélyére újdonsült urával, aki egy kissé becsípett a lakodalomban. Ezt onnan lehetett a legbiztosabban tudni, hogy Gunnerud herceg a szokásosnál is butább arckifejezést öltött magára, és most már egyfolytában ontotta magából a bornírt megjegyzéseket.
– Ez egy folyosó, az oldalfalán fáklyák vannak, azok világítanak – kommentálta a nász helyszínére való meghitt közlekedésüket, majd kifejtette, hogy a fáklya is olyan, mint a gyertya, csak van nyele, amit – minő meglepetés – meg lehet fogni. Kézzel! Mert nem süt!
Lanagrid úgy érezte, legszívesebben felrúgná ezt a szerencsétlen barmot, de türtőztette magát, mert tisztában volt vele, milyen sok múlhat a mai éjszaka sikerén. Bevezette az idióta férjét a szobájába, mint valami türelmes gyógypedagógus – bár ez a fogalom természetesen nem volt használatos a Kalrund Fejedelemségben –, és közben arra gondolt, nyilván izgul ez a nyomorult, azért pofázik mindenféle ökörségeket egyvégtében.
Gunnerud herceg leült újdonsült felesége ágyának szélére, és – ki tudja, miért? – résmentesen összeszorította combjait. Közben szinte eszelős tekintettel pásztázta körül a helyiséget, mintha attól tartana, hogy valamely ismeretlen személy sunyi támadása várható az ő nemesi ágyéka irányába.
Lanagrid úgy volt vele, az idő éppúgy szorít, mint ahogy a madárfejű herceg ezt a combjaival teszi, ezért úgy döntött, ideje túlesni bizonyos formaságokon. Vetkőzni kezdett hát, és amikor kiszabadította ruhája szorításából formás melleit, meglepve tapasztalta, hogy sikerült felkeltenie ifjú férje érdeklődését.
– Szép a csecsed – jegyezte meg Gunnerud, és hogy el ne sikkadhasson a leltár, gyorsan hozzátette: – Mind a kettő.
– Köszönöm – mosolyodott el az újasszony.
– Attól szép – magyarázta meg tudományos igénnyel a herceg –, mert ki van nőve a testedből.
– Rőtvár legmagasabb tornyán az Ezüstholdat minden éjjel megugató kutya legyek, ha ez eddig eszembe jutott – jelentette ki Lanagrid, majd látva, hogy ezzel a körmönfont mondattal mennyire összezavarta az urát, gyorsan lement az ő szintjére: – Tudod, az a legjobb, hogy elöl nőtt ki, nem hátul, mert akkor púpnak kéne hívni.
Nem bizonyult jó ötletnek, mert Gunnerud olyan keményen és elszántan kezdett töprengeni eme különös idea fölött, hogy még a mutatóujjait is a halántékához illesztette két oldalt, és a szemét lehunyva próbálta elképzelni ezt az anatómiai esetet.
Lanagrid elhűlve nézte egy darabig ezt a rakás szerencsétlenséget, aztán megesett a szíve rajta, és leült mellé az ágyra. Immár teljesen meztelenül.
– Te Gunnerud! – szólította meg lágy hangon az erősen koncentráló fiatalembert. – A szüleid nem meséltek neked valamit erről az éjszakáról? Hogy mi fog történni? Vagy mi szokott ilyenkor előfordulni?
– De – nyitotta ki a szemét hirtelen a herceg. – Anyukám azt mondta, hogy ez lesz életem legszebb éjszakája.
– Mit ne mondjak, eddig bejött – motyogta Lanagrid, aztán felerősítette a hangját: – És arról nem meséltek valamit, hogy neked mit kell ilyenkor csinálnod?
– De meséltek! – kezdett fellelkesülni Gunnerud. – Anyukám azt mondta, hogy valahova be kell tennem a paszulyomat.
– A midet???
– A paszulyomat. Nem tudod, mi az? – csodálkozott el a herceg.
– Tudom, hogy mi az, csak hát mi ezt itt, a fejedelemségben pömpölőnek hívjuk. Már ha ugyanarról beszélünk – bizonytalanodott el Lanagrid. Aztán hamar kitalálta, hogy a nyelvi nehézségeket milyen úton-módon lehetne áthidalni, mielőtt végzetes félreértések keletkezhetnének: – Te Gunnerud! Megmutatod nekem a paszulyodat? Tudod, ha már én meztelenül ülök itt melletted, akkor úgy illik, hogy te is villants valamit.
Na, Gunnerud tényleg villantott. Egy olyan méretű, láthatóan kőmerev fütyköst húzott elő a nadrágjából, hogy Lanagrid úgy ugrott arrébb, mint aki most fedezte fel, hogy hangyabolyba ült.
– Paszuly, mi? – harsogta felindultan. – Hát ennek csak a feje akkora, baszod, mint egy birsalma!
A herceg arcán gyermekien negédes mosoly ömlött el:
– A birsalma finom, azt mondta az anyukám.
Lanagrid még mindig nem mert közelebb húzódni, és magában azt gondolta: „Finom, hát! Azt elhiszem! Biztosíthatlak, szép öcsém, hogy ma este anyád hamarabb fogja megcsócsálni a birsalmádat, mint én!”
A fejedelem meglehetősen riadt lányának hirtelen nem jutott jobb ötlet eszébe, mint hogy megkérdezze:
– Gunnerud! Te tudod, hogy miből születik a gyerek? Elmesélte már valaki neked?
– Persze, hogy tudom! – jelentette ki önérzetesen a herceg. – A káposztából.
– A káposztából???
– Igen. Abból kel ki. Te még ezt se tudtad? – pislogott zavartan Gunnerud, és olyan rosszalló tekintettel nézett ifjú arájára, mint amikor egy matematikatanár szembesül azzal, hogy az idáig tehetségesnek ítélt tanítványa nem tudja, mennyi kétszer kettő.
„Minden istenekre, ezt a faszit egy lóval kéne összehozni. Mind a méretei, mind az értelmi képességei alapján ez volna számára a leggyümölcsözőbb kapcsolat” – morfondírozott magában Lanagrid, de ha azt hitte, hogy az este legváratlanabb pillanatain már túl vannak, hát hamar rácáfolt erre a herceg, aki hirtelen lenyúlt az ágy alá, és elővett egy fej káposztát.
– Még délután csempésztem be ide – büszkélkedett mosolyogva –, mert anyukám azt mondta, hogy a lányok szégyenlősek, ebből sejtettem meg, hogy te még azt se tudod, hogy kell a káposztából gyereket csinálni.
– Mi tagadás, hercegi anyádnak ebben tökéletesen igaza volt – bólintott Lanagrid, beletörődve a megváltoztathatatlanba, aztán felemelkedett a helyéről, és a fésülködőasztala legfelső fiókjából elővett egy kést, amit a következő használati utasítással nyújtott át ifjú férjének:
– Vágd ki a torzsáját, hidd el, úgy sokkal könnyebben fog menni, főleg ekkora birsalmával.
Aztán gondolt egyet, a nemrégiben szögre akasztott szoknyájához lépett, és megkereste az egyik rejtett zsebében a zöld üvegcsét. Az egész tartalmát beleöntötte egy pohár borba, amit felkínált az urának:
– Az istenekre esküszöm, ha ezt felhajtod, sokkal kevesebb kínlódással fogod kivitelezni ezt a mai éjszakát.
Gunnerud hálás pillantással nyugtázta a segítséget, Lanagrid pedig a ruhásszekrényéhez lépett, felöltött egy szerfölött áttetsző pongyolát, és az ajtóhoz libbent:
– Én akkor most magadra is hagynálak. Várhatóan ez egy nagyon intim együttlét lesz, mind neked, mind pedig a káposztának, és hát ugye anyukád is megmondta, hogy ez lesz életed legszebb éjszakája, minek is alkalmatlankodnék itt? Reggel majd szóljál, ha már kikelt a gyerek.
