A rőtvári menyegző fontos pillanatai következtek, legalábbis Kalrund számára. Szerette volna beadni Iniciusz páternek a férfierőt és a gerjedelmet egyaránt növelő cseppeket, de rájött, hogy a műveletnek akadálya keletkezett, mégpedig egészen másféle nedűk formájában. Ezeket a nedűket maga a fejedelem fogyasztotta el a korábbiakban, és sajnos olyan mennyiségben, hogy némely információk összekeveredtek a fejében. Töprengése Lanagridnak is feltűnt, aki faképnél hagyta aktuális táncpartnerét, és újra letelepedett az apja mellé.
– Értem én, hogy ez egy félreeső asztal, és kellően félhomályos – kezdte a lány –, de nem érzed, mennyire feltűnően viselkedsz, atyám? Aki idepillant, mit fog gondolni? Ülsz három üvegcse előtt, kigúvadó szemmel bámulod őket, mint valami eszelős, és jól leolvasható a szádról, hogy vaskos káromkodásokat motyogva szentségelsz. Kidoboltatni esetleg nem akarod, hogy mi a tervünk?
– Csak két üvegcsével van gond – markolta el a harmadikat mérgesen a fejedelem. – Ebben a sárga tégelyben van a te anyagod. Erre pontosan emlékszem. De a másik kettővel nem vagyok tisztában.
– Nem tudod, hogy melyik a gerjesztő, és melyik a lohasztó?
– Elfelejtettem…
– Na, ez remek – nyögött fel bosszúsan Lanagrid, aztán kivette az apja kezéből a sárga tégelyt, és egy húzásra leküldte a tartalmát.
– Hinnye – ámuldozott Kalrund. – Te aztán nem bízod a véletlenre ezt a teherbe esést.
– A hideglelés kerülget, ha arra gondolok, hogy egynél többször kell meghágatnom magam Iniciusz páterrel, mire megfogan a gyerek. Úgyhogy baromi jó lenne, ha záros határidőn belül rájönnél, atyám, melyik üvegcse rejti a gerjesztő egyveleget, mert ha a lankasztót adjuk be a páternek, akkor abból még egy olyan hülye gyerek sem lesz, mint amilyen a madárfejű Gunnerud. Mi az istenek haragjáért nem bírtad megjegyezni, hogy a kék vagy a zöld tégely való-e a férjemnek?
– Szerinted az segít, ha most lekapsz a tíz körmömről? Ne a leckéztetésemen járjon az eszed, hanem azon, hogy… – A fejedelem hirtelen elhallgatott, és valami félelmetes farkasvigyor ömlött el az arcán. – Tudod, mit? Most már ne járjon az eszed semmin. Szerencsére atyád fejében még pocsolyarészegen is van annyi ész, hogy megoldja ezt a helyzetet.
Ennél többet egy szót sem szólt, hanem kikászálódott az asztal mögül, és kezében a kék üvegcsével elindult a terem közepe felé. Egyetlen intése elég volt ahhoz, hogy a zenekar is beszüntesse a tevékenységét, illetve az éppen táncolók is sebesen visszaüljenek az asztalukhoz.
– Nemrégiben a teraszon jártam – bődült el Dörgedelmes Kalrund –, s feltekintvén az égre, a holdak és a csillagok állásából úgy láttam, hogy hamarosan itt a sejtelmes éjfél. Ideje van tehát egy kis játéknak!
Eddigre már Lanagrid is odalibbent az atyja mellé, némileg rosszat sejtve. A fejedelem hírhedt volt arról, hogy efféle zenés-táncos rendezvényeken nem veti meg a pajzán tréfákat, és ezek olykor az ízléstelenség legkülönbözőbb lépcsőfokaira hágtak fel – attól függően, hogy mennyi bort vedelt előzőleg Kalrund. A lánya tehát hevesen dobogó szívvel, a zöld üvegcsét izgatottan szorongatva és rejtegetve álldogált a tánctér közepén.
– Amit a kezemben tartok, az egy varázslatos igazságszérum – emelte fel a kék tégelyt a fejedelem. – Elég belőle néhány csepp, és aki megissza, egészen pirkadatig képtelen lesz hazudni. Ki meri elsőként vállalni, hogy aláveti magát az őszinteség próbájának?
Zavart moraj hullámzott végig a menyegzői sokadalmon, némelyek megpróbáltak egészen az asztal lapjáig süllyedni a székükben. Lanagrid viszont alig bírt elnyomni egy félmosolyt. Hát tényleg igaz, hogy az ő atyjának még pocsolyarészegen is több furfang lapul meg az elméjében, mint itt az egész násznépnek együttvéve.
Mivel önkéntes jelentkező nem akadt, Kalrund sokat sejtető vigyorral az arcán indult el, hogy körbejárjon az asztalsor mentén, és csakhamar megállapodott a saját udvarmestere előtt. Széles terpeszben megállt az egyelőre unott arcú alattvalójával szemben, és csak annyit kérdezett:
– Melyik a te kupád?
Lanagrid rögtön átlátta, hogy a kísérlet első stádiumáról van szó. Az udvarmester híresen unalmas ember volt, csak a szolgálatnak élt, és soha, semmilyen módon nem hozták összefüggésbe egyetlen nővel sem. Annyira szürke eminenciás volt, hogy még olyan viccek is szárnyra keltek vele kapcsolatban Rőtvár népének körében, miszerint ha az istenek egyszer valami úton-módon mégis összeboronálnák egy fehércseléddel, hát hamarabb szenderülne el a testén, mint hogy egyéb életjeleket mutasson.
Miután azonban Kalrund egyik leghűségesebb szolgálója volt, a fejedelem kérésére azonnal előrenyújtotta kupáját, és egykedvűen szemlélte, amint az uralkodó beleadagol a borába hét cseppet a szérumból.
– Hajtsd fel, derék udvarmesterem – harsogta Kalrund –, és aztán válaszolj a kérdésemre.
Az udvarmester húzóra kiitta a kupa tartalmát.
– Mondd csak – emelte fel szigorúan a mutatóujját a fejedelem –, történt már veled olyasmi, hogy az irántam tanúsított hűséges szolgálatodtól eltántorított egy fehérszemély, és inkább vele hetyegtél, a kötelességeid teljesítését pedig elmulasztottad?
Halk kuncogás futott végig a násznép azon részén, amelyik Rőtvár udvartartásához tartozott. Mi tagadás, kellően sunyi és gonosz volt ez a fajta faggatózás, hiszen látszólag az öndicséret és a hűségeskü lehetőségét kínálta fel, ám minden rőtvári illetőségű mulatozó tudta a teremben, hogy ha az udvarmester valaha is intim kapcsolatba került egy nőszeméllyel, hát az igen régen történhetett.
– Nem volt még ilyesmire példa, méltóságos uram – jelentette ki határozottan az udvarmester, majd szinte ültében meghajolva hozzátette: – És a jövőben sem fog megtörténni, ezt bízvást állíthatom.
Kalrund egy pillanatra megszánta fülig piruló emberét, ezért újra csak elbődült:
– Nagy tapsot a fejedelemség lehűségesebb szolgálójának, mert igazat beszélt!
Az uralkodó a lelkes tapsvihar közepette végigjáratta a tekintetét az asztalsoron, mintha csak véletlenszerűen kutatna újabb tesztelendő személy után, pedig konkrétan azt a vitézét kereste a szemével, aki nemcsak számos lovagi tornán győzedelmeskedett, hanem a női nem képviselőivel folytatott párnacsaták során is rendre diadalt aratott. Miután megtalálta, előtte is széles terpeszben cövekelt le, és a hét cseppnyi „igazságszérum” beadagolása után feltette a kérdését:
– Derék lovagom, mondd csak, életed során hány fehércselédet sikerült boldoggá tenned?
Ezúttal nem halk kuncogás hullámzott végig a termen, sokkal inkább érdeklődő pillantásokat zsebelhetett be a megkérdezett. Rőtvár népe jól tudta a lovagról, hogy elkötelezett rajongója a női nemnek, ezenfelül a Gunnerud Hercegségből érkezett vendégek is kíváncsiak voltak, miféle számadat fog elhangozni.
Nos, akik konkrétumot vártak, azoknak csalatkozniuk kellett, a szerénynek csöppet sem nevezhető dalia ugyanis így válaszolt:
– Szívesen felelnék a kérdésedre egy adott számmal, méltóságos fejedelem, de sajnos annak idején az oktatóm nem fordított kellő gondot a számtani előmenetelemre, így a pontos értéket megnevezni nem tudom. Maradjunk talán annyiban, hogy annyi nőt tettem boldoggá, mint égen a csillag, és akkor nem esek a hazugság bűnébe, nagyuram.
Lanagrid, aki mindvégig ott tüsténkedett atyja mellett, immár nem mosolygott. E percben újra csak eszébe jutott Esteban, akire napok óta szélsőségesen csapongó érzelmekkel gondolt vissza. Néha annyira mardosta a szívét a legcsodásabb szeretőjének hiánya, hogy az alig volt kibírható, máskor meg olyan gyűlöletet érzett a főszakács iránt, hogy azt kívánta, lelje a halálát az Osmosist elpusztító tűzben, amiért képes volt a köztársaságba szökni, és elhagyni őt. Mert hogy Esteban az olimpia miatt lépett le Rőtvárból néhány nappal ezelőtt, afelől egy pillanatig sem volt kétsége.
Merengéséből furcsa közjáték zökkentette ki. Anyósa kezdett el rivalogni az asztalfőn, és azt követelte, hogy ne csak a rőtváriak kaphassanak a cseppekből:
– Ne légy tiszteletlen, nászuram! – rikoltozta a normál fejmérettel rendelkező úrhölgy, akin jól látszott, hogy az este folyamán alaposan kivette a részét a Szigetvilágból importált borok kóstolásából. – Hát miért csak a fejedelemség alattvalóit teszed próbára? A Gunnerud Hercegségből érkezett vendégeket is megkérdezheted, hadd nevessünk mi is úgy, mint bennfentesek!
Nagy zsibongás keletkezett a teremben, ezt kihasználva Kalrund odasúgta a lányának:
– Látod, Lana, ha nem ittad volna ki a sárga üvegcsében lévő varázsnedűt, akkor most beadagolhatnám az anyósodnak a maradékot, és hamarosan szülne egy pont olyan hülye gyereket, mint amilyen az imádott férjed. Főleg, ha a kezemben lévő kék üvegcsében gerjesztő egyveleg van, amit mindjárt be fogok adagolni a hombárfejű urának, aki meggyőződésem szerint egyben a testvére is.
– Atyám, nagyon szépen kérlek, ma már több bort ne igyál – súgta vissza idegesen az ifjú ara.
Kalrund az asztalfőhöz lépdelt, kissé imbolyogva megállt, színpadiasan meghajtotta a fejét a nagyhercegné előtt, és így szólt:
– Bocsánatodért esedezem, méltóságos nászasszonyom. Meg sem fordult a fejemben, hogy kirekesszem eme nagyszerű játékból a Gunnerud Hercegség jeles képviselőit. De mivel ez a passzió a hagyományaink szerint a férfiak játéka, ezért férjuradhoz fordulok.
A hombárfejű nagyherceg üdvözült mosollyal fogadta a legújabb fejleményeket. Igaz, ezt a fajta mimikát legfeljebb a saját történetírói nevezték volna üdvözült mosolynak, semleges krónikások inkább bárgyú vigyorként írták volna le.
– Kérdezz bármit, nászuram, készséggel állok rendelkezésedre – düllesztette ki a mellét az idősb Gunnerud. – Mi volna hát a kérdésed felém?
Kalrund arcára a már jól ismert farkasvigyor ült ki, miközben lazán megérdeklődte:
– Dicső nagyherceg, láttál-e már fűben nyuszit?
Lanagrid azt hitte, menten elsüllyed szégyenében. Legszívesebben nekifutásból rúgta volna farba az apját, de a következő pillanatokban kiderült, hogy egyelőre nem keletkezett diplomáciai bonyodalom. A rőtvári illetőségű násznép ugyanis megszeppenve elkushadt a vaskos provokáció hallatán, a hercegségi vendégsereglet tagjainak pedig egyszerűen fogalmuk sem volt, hogy erre a kérdésre helyi szokás szerint hamarosan olyan válasz jön, miszerint „adj a seggemre egy puszit”.
– Már hogyne láttam volna? – válaszolt önfeledten és kellő magabiztossággal a hombárfejű nagyherceg. – Még hét esztendős sem voltam, amikor részt vehettem életem első vadászatán, és ott aztán nyulakat is terítékre hoztunk szép számmal.
Az idősb Gunnerud még jó darabig ecsetelte az általa uralt hercegség nagyszerűségét, külön kitérve a legkülönfélébb vadakban gazdag erdőségekre, a vadászatok nyújtotta kiváló lehetőségekre, amikor is egymásra találhat ember, ló és eb, vadász és hajtó, nyílvessző és vaddisznó, meg még sok érdekes párhuzamot felhozott, de ezekre Kalrund már nem volt kíváncsi, újabb delikvensekre pályázva odébb botorkált.
– Ha a következő illetőtől azt kérdezed, hogy látott-e már falon pókot – súgta apja fülébe Lanagrid –, akkor hátulról úgy rúglak tökön, miközben széles terpeszben megállsz előtte, hogy a maradék eszed is elmegy.
Szerencsére a fejedelem a továbbiakban már nem csinált semmiféle galibát. Ugyan a zenekar egyik tagjától megérdeklődte, miszerint fújt-e már tilinkót a seggével, de ez már olyannyira nem váltotta ki a vendégsereglet érdeklődését, hogy szinte csak az a néhány ember hallhatta, akik a legközelebb ültek a zenekarhoz. Márpedig ők a hierarchia legalján tanyázó szolganépek voltak, akik ráadásul már voltak annyira részegek az ingyenbor hatására, hogy nem tulajdonítottak jelentőséget a fejedelem provokatív kérdésének, legfeljebb jóízűt röhögtek rajta.
A lakodalmi mulatozás egykettőre visszatért a korábbi medrébe. A muzsikusok zenéltek, a násznép táncolt és nótázott, Kalrund pedig békésen elszunnyadt a félreeső asztalnál, az alkarjára borulva. Lanagrid azonban továbbra is nyitva tartotta a szemét, és hamarosan már pontosan tudta, milyen színű üvegcsében kell keresni a megoldást.
