Amikor becsukódott fölötte a vadászgép fülkéjének fedele, Attila igyekezett nyugalmat erőltetni magára. „Semmi gond, itt ülök a 23. század csúcstermékének anyósülésében, rajtam már nem múlik semmi.” – Ilyesmiket hajtogatott magában lehunyt szemmel, majd abból próbált erőt meríteni, hogy egyre sűrűbben pillantgatott oldalra, és elégedetten figyelte, ahogy Szubotáj nagy rutinnal és magabiztos arccal kattintgat a kijelzőn.
– Leválasztás – hallotta Maxim hangját a fülhallgatóban, és ebben a pillanatban kinyílt alattuk a zsilipkamra ajtaja, majd a vadászgép aprót rándult, és elkezdett lassan távolodni az űrállomástól.
– Rácsatlakoztatok a vezérsugárra – közölte kisvártatva a parancsnok. –Jó utat lefelé, szerencsés landolást!
„Ez olyasmi lehet, mint amikor réges-régi évszázadokban jó szelet kívántak egymásnak a hajósok” – gondolta Attila, és közben érezte, ahogy a vadászgép irányba fordul, s megkezdi a lefelé tartó, spirális körözést a vezérsugár origója körül.
Szubotáj elindított valami lágy, pszichedelikus zenét, és közben magabiztosan kijelentette:
– Na, ha minden jól megy, akkor most következik életed legunalmasabb másfél órája.
Attila egészen megrökönyödött a pilóta szavain. Miféle unalmas másfél óra? Ez a fickó tudatában van annak, hogy ő még soha életében nem vett részt űrutazáson? Egy tapasztalt kozmonauta és katona számára nyilván unalmas, hiszen láthatóan mindent rábízott a robotpilótára, és most lehunyt szemmel, hátradőlve élvezi a zenét. Na de ő? Hát be sem tud telni a látvánnyal!
Voltak pillanatok, nem is ritkán, amikor Attila teljesen elfelejtett minden félelmetes érzést és nyomasztó gondot, amit a sorsa a hibernátorból való kikászálódása után rakott a vállára, és önfeledten élvezte azt a csodát, amelyet az ismeretlen bolygó felszínéhez való közeledés jelentett.
Mindössze talán fél óráig tarthatott ez a csoda. Akkor szólalt meg először úgy Szubotáj, hogy a korábbi félelmek mind visszajöttek, ráadásul hatványozottan.
– Oleszja, miért nem magam fölött látlak? – Ez volt a tatár első olyan ideges megnyilvánulása, amelyik újra gyomorgörcsöt eredményezett Attilánál. Oldalra pillantott, és már nem azt látta, hogy Szubotáj a két kezét összefonva a tarkója mögött, mosolyogva terpeszkedik az ülésben, és élvezi a zenét. Épp ellenkezőleg. Idegesen fészkelődött, és hol a monitora adataiba bújt bele, hol a vadászgép ablakain próbált a lehető legtöbb irányban kikémlelni.
– Elkezdtünk távolodni a vezérsugártól – jött az orosz nő válasza. – Ezt kicsit sem értem. Mi a fene történik itt?
Ez minden volt, csak nem megnyugtató, főleg egy laikus számára. Attila hirtelen olyan félelmet érzett, amihez képest az űrállomás fedélzetén tapasztalt szorongás egy ápolt kerttel rendelkező, madárcsicsergős elmeotthon biztonságos akolmelegének tűnt.
