Minél tovább dédelgette magában a legújabban támadt tervét Kalrund, annál jobban tetszett neki a saját elgondolása. Ám a morfondírozás egy pontján rájött, hogy még van kérni valója a lánya hajdani dajkájától, mert csak három üvegcsével lesz teljes a készlet.
– Iva mama! – szólalt meg újfent, pedig a kövér asszony lassan már indulni készült. – Ülj még vissza egy pillanatra, mert a legfontosabb kívánságomat még nem hallhattad. Szükségem volna egy olyan szerre is, amelyik elősegíti ifjú feleségek mihamarabbi teherbe esését.
– Ó, hát ezt a legkönnyebb teljesíteni minden kérésed közül, felség – mosolyodott el a dajka, és még csak vissza sem ült. – Ilyen szerből most is őrzök néhány üvegcsével kies lakószobám mélyén, mert nagy rá a kereslet az udvarban és környékén.
– Remek – bólintott elégedetten a fejedelem, ám aztán elővette legzordabb hanghordozását, pontosan azt, amelyből a Dörgedelmes Kalrund uralkodói ragadványneve származott, és rápirított Iva mamára: – De ugye azzal tisztában vagy, hogy amiről velem beszélsz, azt magaddal kell vinned a sírba?
A dajka kissé összerezzent a szigorú szavak hallatán, és már pontosan tudta, hogy az imént nem véletlenül jutottak eszébe a saját kivégzésével kapcsolatos gondolatok. Szolgálatkészen meghajolt, és igen meggyőzően jelentette ki:
– Én magam vagyok az a sír, felség, mert bennem minden kérésed mélyen el van temetve.
Ezek után a terv legnehezebbnek ígérkező tárgyalása következett, amelyre Kalrund másnap kerített sort a lányával, annak szobájában.
– Gondolhatod, hogy nem véletlenül kerestelek fel ott, ahol időtlen idők óta nem jártam – tekintett körbe a fejedelem a helyiségen, amelynek falait színes szalagok, pávatollak és férfiszemnek rendkívül idegesítő csecsebecsék díszítették. – Készen áll a tervem, és biztosíthatlak róla, hogy amint végiggondolod, nagy megelégedésedre fog szolgálni, drága lányom.
Lanagrid jól ismerte már az apját, így hát nyomban gyanút fogott:
– Szóval, amint végiggondolom? – ismételte meg epésen. – Tehát első hallásra nem fog nekem tetszeni?
– Lehetséges – sóhajtott Kalrund. – Mégis arra kérlek, hallgass végig, és csak utána alkoss véleményt. Nos, itt állunk egy szörnyű helyzet kellős közepén. Ezt a helyzetet egyikünk sem így képzelte el. A jegyese vagy egy madárfejű idiótának, akivel a nyár közepén, azaz mindössze két kvinta múlva össze fogsz házasodni. Mindketten tudjuk, hogy nem szülhetsz neki gyereket. A Kalrund-vérvonalat nem viheti tovább egy olyan lehetséges uralkodó, akitől legfeljebb annyi várható, hogy egész estés szónoklatot képes előadni a gyertyákról és a csillárokról, de ha…
– Ne a nyilvánvalót sorold, atyám! – csattant fel a lány. – Bökd ki a lényeget!
– Azon vagyok, viszont az is nyilvánvaló, hogy olyan nemző kell ennek a leendő uralkodónak – folytatta a fejedelem –, akinek nemcsak ép az elméje, hanem jeles gondolkodó, nagy tudású és bölcs, ezáltal joggal várható, hogy ezen tulajdonságait átörökíti a magzatra is. Mindemellett olyan fokú hűséggel bír uralkodóházunk iránt, amely megkérdőjelezhetetlen.
– Kezdek remegni, atyám – árulta el Lanagrid. – Mégis, kit szemeltél ki ezen feladat beteljesítésére?
Kalrund nagyot nyelt. Arra gondolt, talán valamivel több bort kellett volna magához vennie, mielőtt a lánya szobája felé indult.
– Iniciusz pátert – nyögte ki végül.
Lanagrid közel volt az ájuláshoz.
– Az oktatómat? – kérdezett vissza elhaló hangon, szinte fuldokolva. – De hát ő már legalább hetvenéves!
– Jaj, ugyan már! Alig múlt hatvan – tárta szét a karjait a fejedelem, de ő is érezte, hogy ez nagyjából olyasféle vigasz, mintha egy lefülelt útonállót próbálna azzal derűs hangulatba hozni, hogy a büntetés végrehajtása során nem vágják le az összes végtagját, mindössze hármat.
Lanagrid a fésülködőasztala felé fordult, mert e percben kicsit sem szeretett volna apja szemébe nézni. Nem árulhatta el neki, hogy már kész tervei voltak ennek az egész örökösödési mizériának a lezárására. Ő Estebant szemelte ki arra, hogy elsőszülött gyermekének nemzője legyen, és pontosan tudta, milyen rafinériákat kell ahhoz abbahagynia, hogy teherbe eshessen a főszakácstól.
Csakhogy Estebannak napok óta híre-hamva sem volt Rőtvárban, tehát joggal feltételezte mindenki, hogy megszökött. És Lana azt is tudni vélte, hogy az az átkozott olimpia vonzotta annyira ezt a csodaszép férfit, ezt az utolérhetetlen szeretőt, hogy feladja a fejedelmi udvar legjobb állását, pedig nála alkalmasabb nemzőt sohasem teremtettek még az istenek.
– Tudom, hogy kíván engem – motyogta maga elé Lanagrid, hirtelenjében azt sem tudva, hogy kiről beszél, de aztán összeszorította az ajkait, és az apja felé fordulva így folytatta: – Már amikor oktatott, akkor is éreztem, hogy szívesen meghágna, miután elkezdtem nőiesedni. Főleg a domborodó melleim érdekelték, sokszor állt úgy mögém, mintha csak az írásomat akarná ellenőrizni, de én tudtam, hogy a ruhám kebelnyílásába óhajt betekintést nyerni a vén kujon. Magától jelentkezett, ugye?
– Ne legyél már annyira hülye, mint a leendő férjed, Lana! – méltatlankodott a fejedelem. – Iniciusz páter semmit sem tud erről az egészről! Gondolod, hogy nem a kislányommal osztom meg először a tervemet? Úgy véled, hogy kiszögeltettem egy felhívást a templomok kapujára, miszerint aki meg akarja hágni a lányomat, az jelentkezzen Rőtvárban, és álljon sorba?
– Atyám, kérlek, ne folytasd így, ebben a gúnyos hangnemben – könyörgött Lanagrid, és az Estebannal folytatott viszonyának minden boldog percét felidézve próbált jó képet vágni ahhoz, amiről azt súgta az ösztöne, hogy úgysem kerülheti el.
