Nihuc távozása után a kormányzó még mindig bizonytalannak érezte magát. Nagyon szeretett volna maradéktalanul megbízni a vezérezredesben, pontosabban az állítólag szuperintelligens metamorfban, de egyelőre semmi ilyesmit nem érzett, és tisztában volt vele, hogy ez nem elhatározás kérdése.
Ezen a helyzeten az újabb látogatója sem segített. Már javában a hivatali helyiségben ült, amikor Mario kért bebocsáttatást. Az olasz fiú azt hitte, bombasztikus hírrel érkezett, ám miután részletesen elmesélte Sztavrila rejtélyes távozását, a kormányzó hamar lehűtötte:
– Már tudok a dologról, az androidok még tegnap este elmesélték. Vagy ma hajnalban…? A fene se tudja már. Úgy összefolyt minden a fejemben, hogy egyelőre képtelen vagyok tisztán látni.
– Én is így vagyok ezzel – panaszolta Mario. – Mentségemre szolgáljon, hogy semmit nem aludtam az éjjel. Amint sikerült visszatalálnom az Orgil-birtokra, lóra kaptam, hogy mihamarabb tájékoztathassalak a történtekről.
– Magam sem vagyok éppen kipihent, szerintem jó, ha két órát tudtam szenderegni, de aközben is folyton felriadtam, mert egyfolytában ez a hülye játék járt a fejemben, aminek a közepébe csöppentünk.
– Játék? – kérdezett vissza óvatosan az olasz fiú. – Netán időközben kiderült valami erről az egészről, amit még nem tudok?
– Játék, emberkísérlet, küldetés, álom, rémálom…, nem mindegy? – sorolta keserűen Dariosz. – Épp ez az, hogy semmi nem derült ki számomra, mert ezek az androidok néha olyan szűkszavúak, mint azok az örök némaságot fogadó szerzetesek hajdanán. Rohadtul nem vagyok képes felfogni, mi az ördögért nem lehet világosan közölni velünk a szabályokat.
Egy időre mindketten a gondolataikba mélyedtek. A csöndet csak Dariosz törte meg néha azzal, hogy idegesen dobolt az ujjaival a hivatal ovális asztalának vaskos lapján. Aztán egyszer csak Mario vette át a kezdeményezést, és visszaterelte a szót mindarra, ami a tengerparton történt éjszaka:
– Gondolod, hogy Sztavrila nem tudott jó előre az egészről? Nem úgy tűnt számomra, mint aki nincs beavatva ebbe a kimenekítési akcióba, vagy mi a francba.
Dariosz eltöprengett egy darabig, aztán furcsa hasonlattal állt elő:
– Idefigyelj, fiatal olasz barátom! Tegyük fel, hogy még mindig a Földön vagy, és éppen sikeresen leérettségiztél. Egyszer csak megjelenik apád, és átad neked egy kocsikulcsot. Aztán felszólít, hogy nézz ki az ablakon, és amit ott látsz, az a sikeres érettségid jutalma. Odalépsz az ablakhoz, elhúzod a függönyt, és megpillantasz egy tűzpiros Ferrarit…
– Szép álom…
– Tudod, miért meséltem neked ezt az elképzelt történetet? Mert ez pontosan olyan szituáció, amelyikben csak egy dolog biztos. Apád tudott a dologról. Mármint az ajándékozásról. Semmi más nem biztos.
– Megbocsáss, kormányzó, de nem egészen értem, mire akarsz kilyukadni – szabadkozott Mario. – Talán már említettem, hogy semmit sem aludtam az éjjel.
– Még egyszer mondom: egyedül apád a biztos pont a sztoriban. Ő nyilván tudta, hogy milyen ajándékkal akar meglepni, nem pedig hirtelen felindulásból vette a kocsit, miután nagyon megdöbbentette, hogy le tudtál érettségizni. Tehát jó ideje készült rá. A te helyzeted azonban egy kívülálló számára megfejthetetlen. Talán tudtál arról, hogy mire készül apád, hiszen már sokkal korábban belengette, hogy ha sikerül leérettségizned, kapsz egy Ferrarit. Talán csak sejtetted, hogy milyen ajándékra számíthatsz, mert korábban elcsíptél valami családi beszélgetést, amelynek egyetlen szavát sem neked szánták, elvégre meglepetést akartak okozni. Vagy az is lehet, hogy halvány fogalmad sem volt arról, mi készül, és csak az ajándékozás pillanatában szembesülsz a dologgal, éppen ezért ott, az ablaknál állva momentán magad alá csinálsz a gyönyörtől.
– Aha. Kezd már derengeni – bólogatott Mario. – Ebben a hasonlatban én Sztavrila vagyok. Vagy fordítva. Tehát nem lehet tudni a görög nőről, hogy mennyire volt tisztában a dolgokkal. Lehet, hogy csöppet sem érték váratlanul a fejlemények, és már régóta készült arra, hogy letiplizzen a szigetről. De az is lehet, hogy csak az utolsó pillanatban vált világossá számára, hogy nincs más választása, mert ha itt marad, akkor nincs az a hatalom, amelyik megóvhatná az életét.
– Igen, pontosan erről beszélek.
– És te melyik változatnak örülnél jobban? – firtatta Mario.
Dariosz nagyot sóhajtott. Korábban egyedül az olasz fiú volt az, akinek őszintén beszélt a Sztavrilához fűződő érzelmeiről, és olyankor mindig különös örömet és megkönnyebbülést érzett. Jó volt megosztani a lelke titkait ezzel a tiszta szívű, remek sráccal, amilyennek Mariót az első pillanattól kezdve tartotta. De most valahogy nehezen jöttek a szájára a szavak.
– Nézd, miután nemrég beavattalak az érzelmeimbe – szólal meg nagy nehezen –, most furcsán venné ki magát, ha azt állítanám, egy csapásra elhidegültem Sztavrilától. De az a helyzet, hogy már magam sem tudom, mit tartsak felőle. Mindent el tudok képzelni, és mindennek az ellenkezőjét is. És ennél rohadtabb érzés talán nem is létezik. Ráadásul az a helyzet, hogy mindez túlságosan ismerős a földi életemből. Mármint a hajdani kapcsolataimból, és azok végkifejletéből. De nem hiszem, hogy ennek megtárgyalására alkalmas lenne a mai nap.
