Lanagrid szívesen beszélgetett volna még fejedelmi atyjával, ám ezt a lehetőséget szerfölött egyértelműen vágta ketté az a hang, amikor a részeg uralkodó homloka aprót koppant az asztalon, majd Kalrund békés hortyogásba kezdett. Az apró koppanás után a leány végiglopódzkodott az épületszárny néhány folyosóján, és immár több apró koppantásban látta a megoldást, amelyek nyomán kitárult előtte egy ajtó.
– Már nagyon vártalak – hazudta Esteban, és beengedte a lányt szerény hajlékába.
Lanagrid a helyiségbe behaladva furcsán fintorogni kezdett:
– Mi ez az illat? – tudakolta gyanakvóan.
A főszakács átkozta magát, amiért nem jutott eszébe, hogy Milla látogatása után alaposan ki kellene szellőztetni. De szerencsére nincs a Világegyetemnek olyan bolygója, ahol a férfiak ne lennének végtelenül találékonyak, amikor a nőknek való hazudozásról van szó.
– Új fűszereket próbáltam ki a vacsorához, ma érkezett Királyrévből egy meglehetősen egzotikus szállítmány – közölte rezzenéstelen arccal. – Egyik-másik darálmány olyan erős, hogy még a bőrömbe meg a ruhámba is beleette magát.
Lanagrid hamar leakadt az illatok témájáról, mert volt elég mondandója ezenkívül is:
– Atyámtól jövök, súlyos dolgokat közölt velem nem is oly régen.
– Látom, hogy kissé feldúlt vagy – bólintott Esteban. – Vagy inkább rémült…? Nem is tudom eldönteni. Akarsz róla beszélni?
Lanagrid egyelőre nem akart róla beszélni. Momentán egészen mást akart csinálni. Hogy a szóbeli konzultáció helyett a vigasztalódásnak mely formáját részesítette előnyben, az már a következő pillanatban kiderült.
Esteban egyébként már otthon, a Földön is tudta magáról, hogy jóképű és vonzó férfi. Ki is használta ennek minden előnyét, ha a nőkről és a testi szerelemről volt szó. A szülővárosában, Marbella szívében egy menő étteremben dolgozott, és a népszerű nyaralóhelyen nem volt hiány a felhozatalban, ami a gyengébbik nem csinos és kikapcsolódni vágyó szereplőit illeti. Sőt, a 2000-es évektől annyira felkapott lett Marbella, hogy alkalmasint igazi világsztárok is megfordultak ott.
Na de ami az Evilágra való átkerülése után történteket illeti, az Esteban minden képzeletét felülmúlta. Még az északi, hűvösebb természetű nők is úgy ragadtak rá, hogy nem győzte őket levakarni. Néha már egészen a férfiúi teljesítőképessége határára érkezett, és addigra egyenesen tehernek érezte, hogy vonzó külseje ennyire elementáris hatással van a helyi nőkre.
Ekkor döntött úgy spanyol barátunk, hogy önvédelemből megpróbálja elcsúfítani magát. No persze nem visszafordíthatatlan módon, de legalább annyira, hogy egy nőnek, ha ránéz, ne a testi örömök jussanak először eszébe. Rút borostát növesztett, fekete haját loncsosan és zsírosan kezdte viselni, és bizonyos szituációkban képes volt a legszurtosabban mutatkozni, ha a helyzet úgy kívánta.
No persze, miután megkapta a főszakácsi állást Rőtvárban, ilyesféle önvédelmi praktikák szóba sem jöhettek. Újra kénytelen volt frissen borotválkozva, szépen nyírott hajjal és ápoltan járni-kelni, mert aki a fejedelem asztalára szolgáltatja a mindennapi étket, az nem lehet gusztustalanul elhanyagolt és ápolatlan. Ki enné meg szívesen egy olyan séf bármelyik fogását, akinek csöpög a zsír a hajából, és foltokban rút szőrpamacsok terpeszkednek az orcáján?
Mivel mindenben szabad kezet kapott az uralkodótól, már ami Rőtvár konyháját illeti, először a kézilányoktól volt kénytelen megszabadulni. Aztán az idősebb szakácsnőktől is. Végül már kizárólag a piaci beszerzésre alkalmazott nőnemű szolgálókat, de szerencsére el tudta hitetni Kalrunddal, hogy az ő konyhaművészetének az az egyik záloga, hogy csakis a sokkal gyorsabban tevékenykedő és megbízhatóbb férfiak dolgozzanak a keze alá.
Egy dologban azonban elszámította magát. Ez azon a téli estén vált teljesen világossá, amikor vacsora után nem kisebb személyiség, mint a fejedelem hitvese, Milla kopogtatott be a szobájába, és nem igazán volt kétséges, hogy mi a látogatása célja. Esteban természetesen páni félelemmel fogadta a nagyasszonyt, mert lelki szemei előtt máris felrémlett saját főtéri kivégeztetésének vidám és szerfölött népszerűnek ígérkező eseménye. Csakhogy Milla nemes egyszerűséggel megzsarolta, hogy amennyiben nem akar a szeretője lenni, akkor el fogja panaszolni férjurának, miszerint Esteban megkörnyékezte őt, és eközben még illetlenül meg is tapogatta uralkodói tomporát.
A spanyol rájött, hogy itt most olyasmi fog történni, ami még a Földön sem esett meg vele soha. A saját életéért kell szeretkeznie. De amikor azt hitte, hogy ennél súlyosabb fordulat már nem történhet, akkor eljött a szép kikelet, és egy virágillatú tavaszi éjszakán a fejedelem lánya is bekopogtatott szerény hajlékába. Hogy – hogy nem, Lanagrid is hasonló eszközökkel operált, mint a drága édesanyja, bár nyilvánvalóan semmit sem tudott arról, hogy Milla rendszeres vendége a főszakács szobájának. Ő is pont ugyanazzal zsarolta meg Estebant.
Anyja lánya – gondolta magában ekkor a spanyol, titokban hálát rebegve azért, mert Kalrundnak csak egy felesége és egy leánya van, és akkoriban igen sűrűn imádkozott, nehogy a fejedelem fiát is megpillantsa egyszer az ajtónyílásban, mert pontosan érezte, hogy annak a kihívásnak már nem tudna eleget tenni.
No de térjünk most vissza a sokat emlegetett főszakácsi szálláshelyre abban az időpontban, amikor felvettük a fonalat ennek a fejezetnek az elején. Tehát egy kiadós szeretkezés után éppen aléltan hever a fejedelem leánya és spanyol nemzetiségű földi barátunk a többszörösen megtiport lepedőjű ágyon. Mindkettőjüknek más jár a fejében, és elsőként Esteban mondja ki, ami a szíve vágya:
– Mit gondolsz, úrnőm, el tudnád érni, hogy fejedelmi atyád elengedjen engem az Olimpiai Játékokra?
Lanagrid döbbent arccal fordult oldalra:
– Honnan tudsz te egyáltalán erről az egészről? Szinte soha nem mozdulsz ki a konyhádból!
– A konyhámba nem a varázslat hozza el az alapanyagokat – mutatott rá Esteban. – A húst, a zöldséget, a fűszereket és a többit valahonnan be kell szerezni. Napok óta semmi másról nem beszélnek a beszállítók, mint erről az olimpiáról. És persze a piacon is jártak az Osmosisból érkezett kikiáltók. Mindenki tudja, hogy milyen esemény készül a nyár végén Osmosis szigetén.
– Na és minek mennél te oda? – próbálkozott más irányból Lanagrid. – Tudtommal nem hirdettek főzőversenyt. De még csak szakácsok célba dobó versenye sincs kilátásban. Akkor meg mire ez a nagy izgalom?
Esteban természetesen nem árulhatta el, hogy ugyan nagyon jó dolga van itt, Rőtvárban, de azért egyszer még szeretne visszakerülni a saját életébe, amelyik egészen a közelmúltig egy Föld nevű bolygón zajlott, és akkortájt soha nem gondolta volna, hogy ez egyszer még másképp is lehet. Tehát újra csak a hazugság és az alakoskodás jól bevált eszközeihez nyúlt:
– Tudod, úrnőm, a mi szakmánkban nagyon fontos ám, hogy más vidékek, más népek, más szakácsok szakmai fogásait is megismerjük. Így tud fejlődni a saját konyhaművészetünk. Úgy hallottam, Osmosis szigetén nagyon komoly kultúrája van az étkezésnek, a fővárosban állítólag egész tereket beborítanak a standok, ahol csakis ételt szolgálnak fel, és a szakácsok a pórnép szeme láttára sütnek-főznek. Úgy gondolom, hogy sokat tudnék tanulni ott, és amikor visszatérnék, nemes és mindenki által tisztelt uralkodói családod nagy hasznát vehetné újonnan megszerzett tudományomnak.
– Nem is olyan rég még kincsemnek szólítottál, most meg folyton úrnőzöl – jegyezte meg elgondolkodva Lanagrid, aztán oldalra fordult az ágyon, felkönyökölt, és a bal tenyerébe támasztott, mutatós kis arcát a szeretője felé fordította: – Atyám férjhez fog adni engem még ezen a nyáron. Mégpedig egy rusnya herceghez, akivel igen sűrűn kell hálnom. A legnagyobb szükségem lesz rád ezekben az időkben. Ha te nem leszel itt nekem, akkor nem fogom tudni végigcsinálni azt, amit fejedelmi atyám eltervezett. Nem mehetsz sehova. Tegyél le róla. És soha többé ne merd megemlíteni előttem ezt a nevetséges meori eseményt, amit Olimpiai Játékoknak nevez a kitalálója, az az égetni való, nagyképű kormányzó.
