Esteban főszakács ezen az estén is szerencsésnek érezhette magát. Annak rendje és módja szerint elkészítette a menüsort Kalrund fejedelem vacsorájához, és ezúttal is bezsebelhette az uralkodó dicséretét. Elégedetten vonult hát el a szállására, röviddel később azonban ütemes kopogás hallatszott az ajtaja felől: tá-ti-ti-tá-tá. Pontosan tudta, hogy az uralkodó felesége, Milla kér bebocsáttatást a titkos jel által, és nem is késlekedett ajtót nyitni neki.
Miután a szépasszony belibbent a helyiségbe, Esteban újra kulcsra zárta a lakrésze ajtaját, és alig fordult meg, Milla máris szinte az egész testével ráfonódott:
– Őrülten hiányoztál – súgta az asszony, miközben mindkét karjával magához szorította a férfit, és bohókás igyekezetében az ölébe is felugrott, a lábait pedig átkulcsolta Esteban mögött.
Hősünk állta a rohamot, kívánatos terhével megindult az ágy felé, majd amikor ledöntötte rá az asszonyt, nem tudta megállni, és rákérdezett:
– Hogyhogy vásárnapon látogatsz meg, úrnőm? Mindig bornapon szoktál jönni, a kvinta nyolcadik napján, annak pedig még két nap híja van. Vagy talán én néztem el a naptárt?
Milla egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, és durcásan így szólt:
– Ennyire ne örülj nekem, még megárt ez a nagy boldogság. – Aztán rögtön megenyhült, és a szokásos buja hangon folytatta: – Remélem, nem az időszámításról akarsz velem cseverészni. Tudok sokkal jobb szórakozást is. És különben is, a férjuramnak manapság már minden nap bornap. Ne tegyél úgy, mintha pont te nem tudnád.
A fejedelemné jól sejtette, ezek után valóban nem Evilág időszámítási egységeiről esett szó, ámbár amikor végeztek a testi gyakorlatokkal, Millának mégiscsak támadtak idevágó gondolatai. Ugyanis a megszokotthoz képest túl rövidnek értékelte a szeretkezés időtartamát, és újra elkezdte zavarni, milyen furcsán és zavartan fogadta őt Esteban az imént.
– Másvalakit is vársz ma este kies kéjlakodba? – fogalmazta meg azonnal és a rá jellemző provokatív módon a gyanúját.
– Hogy jut eszedbe ilyesmi? – hüledezett a főszakács, de a lelke mélyén örült neki, hogy az imént lezavart gyors menet után még mindig csorgott róla a veríték. Tartott tőle, hogy más esetekben rögtön elárulná a gyöngyöző homloka, mennyire zavarban van.
– Nem olyan bonyolult – felelte az asszony könnyed, csevegő modorban. – Láthatóan váratlanul ért a ma esti látogatásom, aztán pedig olyan tempóban tettél magadévá, mint aki mihamarabb túl akar lenni az egészen. Úgyhogy nincs kétségem afelől, hogy te vársz valakit.
– Még a feltételezés is bántó – próbálta eljátszani a sértődöttet Esteban, és elfordult az asszonytól, bár ezt leginkább azért tette, mert nem volt képes állni a tekintetét.
– Tehát nem gondolod, hogy úgy hágtál meg, mint valami útszéli szajhát? – folytatta a provokatív kihallgatást Milla.
– De hiszen te magad árultad el nem is olyan régen, hogy alkalmanként szórakoztatnak az efféle perverziók! – játszotta a műgügyét továbbra is a főszakács.
– A micsodák?
Esteban kiadósat káromkodott, de csak magában. Mindig így tett, amikor akaratlanul is földi kifejezéseket kevert a norling nyelvbe, és ezzel kellemetlen helyzetbe hozta önmagát. De hát mit csináljon az ember, ha ezeknek a visszamaradott evilági népeknek még arra sincs normális szavuk, hogy perverz?
– Úgy értettem, úrnőm – kezdte a magyarázkodást –, hogy igyekszem minden kívánságodat teljesíteni, épp ezért minden szavadat lesem, hogy amikor együtt vagyunk, úgy elégíthesselek ki, ahogy számodra a legmegfelelőbb. Alig néhány kvintával ezelőtt említetted, mennyire unod már, hogy a szeretőid mindig csak az uralkodót látják benned, ennek megfelelően a legalázatosabb módon kényeztetnek, pedig néha arra vágysz, hogy úgy bánjanak veled, mint ahogy az egyszerű pórnépek bánnak az asszonyaikkal.
– Mondanám, hogy ügyesen kivágtad magad – nevetett fel Milla –, de hát miért dicsérjelek elvtelenül? Mindketten tudjuk, hogy a fejed a tét. Nem csoda hát, hogy ilyen elszántan igyekszel elaltatni a gyanúmat.
Esteban most már pontosan érezte, hogy ez a veríték már rég nem a gyors menetből visszamaradt izzadság. Ez már a pánik jele. Szerencsére a fejedelemné feltápászkodott az ágyról, rendezte a ruházatát, és menni készült. Az ajtóból visszafordulva azért még megjegyezte:
– Ha megtudom, hogy mással is hálsz, a fejed nem marad a nyakadon. De az ágyasodé sem! Sőt, akármennyi szajháról is van szó, mind kegyetlen halált fog halni, efelől kezeskedem. Én rajtad nem osztozom senkivel. Most azonban szerencséd van, mert szólít egy fontos teendő. Máskülönben itt maradnék veled éjfélig, és megvárnám, kopogtat-e még valaki az ajtódon ma este. De ami késik, nem múlik. Nem volt még olyan titok Rőtvárban, ami előbb vagy utóbb ne jutott volna a tudomásomra. Vésd jól az eszedbe a szavaimat!
