4. kötet – A fejedelemségen át
Kalrund fejedelem ezen a szép tavaszi napon sokáig nem ivott. Már a reggelijéhez kihozott bort is visszaküldte, és aztán az ebédjéhez sem igényelte a nemes italt. A vacsoránál azonban már sokkal megengedőbb volt saját magával szemben. Fehér-, vörös- és feketebort is kéretett az asztalára, no meg, ami ennél sokkal fontosabb volt, a lányát is magához kérette.
Lanagrid még alig múlt tizennégy esztendős, de már egészen fejlettnek mutatkozott, mind a gondolkodásmódját, mind pedig a küllemét tekintve. Néha bonyolult államügyeket is komoly felnőtt módjára volt képes megítélni, ámulatba ejtve ezzel a környezetét. Ezenfelül a férfiakat a gömbölyded idomaival is rendszeresen ámulatba ejtette, és kihívó öltözködésével sokat is tett ezért. Az udvar olyan hölgyei pedig, akik számára az istenek túl szűken mérték a női szépséget és egyéb bájakat, alig leplezett irigységgel tekintettek a lányra, aki minden pillanatban úgy viselkedett, mint aki nagyon is tisztában van küllemének ragyogó mivoltával.
Kalrund tehát a lányát várta Rőtvár tróntermében, ahol a vacsoráját fogyasztotta. Ez utóbbi tény magyarázatot ad arra is, hogy az uralkodó miért nem volt türelmetlen a lánya érkezését illetően. A táplálkozás egyelőre minden figyelmét lefoglalta, és voltaképpen nem is szerette volna, ha bárki megzavarja eme tevékenysége közben.
Igazából a fejedelem számára az étkezés percei voltak a legélvezetesebbek az életben. Immár évek óta úgy tengette a napjait, mintha özvegyember lenne, pedig nagyon is élt a felesége, csak már jó ideje nem engedte be az ágyába. No persze ez fölösleges is lett volna, hacsak nem tételezzük fel, hogy a fejedelemasszony különös élvezetet lelt abban, ha valaki mellette horkol, a fogát csikorgatja, meg még beszél is álmában. Mást hiába is várt volna Kalrundtól, aki – bár még alig múlt negyvenhat éves –, már jó ideje nem volt képes házastársi örömökben részesíteni a feleségét.
A fejedelem számára tehát a bor és a finom étkek élvezete maradt az utolsó érzéki örömforrás, és ebben komoly szerepe volt Rőtvár főszakácsának, Estebannak. Ez a harmincöt év körüli férfi néhány hónapja került a fejedelem látókörébe, egy évbúcsúztató karnevál alkalmával. Kalrund ekkor szokás szerint leereszkedett a nép közé Rőtvár vörös téglákból rakott falai közül, és népes kísérete oltalmában elvegyült a vásári forgatagban. Csakhamar feltűnt neki, hogy az egyik melegkonyhás pavilon körül szép számban tobzódik a pórnép, és kíváncsi lett, mi okozza ezt a népszerűséget. Amikor megkóstolta Esteban egyik fogását, már tudta a magyarázatot. A második falat után, rögtön a kecskelábú vásári asztal mellől meg is üzente a karnevál legnépszerűbb ételárusának, hogy mától kezdve ő Rőtvár főszakácsa. Hiába, a fejedelem már csak ilyen impulzív egyéniség volt.
Esteban később nemcsak az uralkodó szimpátiáját nyerte el Rőtvár háza népének körében, de ennek kifejtése egyelőre késedelmet szenved, ugyanis ebben a pillanatban megérkezett a trónterembe Kalrund lánya, Lanagrid.
– Jó estét, atyám – köszönt a maga harsány módján, aztán szokás szerint korholni kezdte felmenőjét: – Már megint mekkora adagot vacsoráltál?
Kalrund próbált ártatlan arccal a lányára nézni, miközben az utolsó falatot morzsolgatta a fogai között, de mentegetőzni fölösleges lett volna, Lanagrid ugyanis így folytatta:
– Hiába hiszed azt, hogy igazságtalan vagyok. Most biztosan az jár a fejedben, honnan tudom, hogy mekkora volt az adag, ha éppen akkor toppantam be, amikor te már majdnem végeztél a vacsoráddal. Ez igaz, de elég egy pillantást vetni a csontokra, amiket az asztal alá dobáltál, és az ember lánya rögtön pontosan tudja, hogy már megint megszegted az orvos utasítását, és degeszre tömted magad lefekvés előtt. Ha legközelebb nem akarsz lebukni, talán ne világíttasd be ennyi fáklyával a tróntermet.
A fejedelemben kettős érzelmek munkáltak. Egyrészt bosszantotta, hogy már megint lebukott a lánya előtt, mert mélységesen unta a menetrendszerű fejmosásokat. Másrészt pedig újra csak rácsodálkozott Lanagrid pengeéles elméjének megnyilvánulására, no meg a semmilyen tekintélyt nem tisztelő szókimondására, sőt, némi büszkeség is elöntötte atyai szívét. Sokadszorra jutott eszébe, mennyivel alkalmasabb lenne trónörökösnek a lánya, mint az a képességtelen és tutyimutyi fivére. Pedig nem lehet mondani, hogy oly nagyon különböző esélyekkel indultak, elvégre ikertestvérek voltak.
– Aztán ez a három palack bor is meglehetősen árulkodó az asztalodon – folytatta a fejmosást Lanagrid. – Egyáltalán van az orvosnak olyan utasítása, amit be szoktál tartani? Legalább néhanapján!
– Ez itt nem három palack bor, hanem három féle bor! – mutatott rá Kalrund. – Még nem döntöttem el, hogy melyik illene leginkább Esteban kiváló étkéhez, amellyel a mai estén meglepett.
Az uralkodó hasztalanul mentegetőzött, mert a lánya minden feszélyezettség nélkül kacagott fel:
– Ugyan már, atyám! Csak nem azt akarod velem elhitetni, hogy ennek a három palack bornak lesz bármi nyoma is reggelre? Legfeljebb ha kirókázod, bár azt is felmossák a szolgák.
Kalrund most már csak azért is öntött magának a fehérborból, egy szuszra felhajtotta, és amikor lecsapta a kupát az asztalra, dörgő hangon szólott, elvégre azért volt az uralkodói ragadványneve Dörgedelmes Kalrund:
– Elég volt a táplálkozási szokásaim megvitatásából! Nem ezért hívattalak ide ma este, lányom. Nagy hírem van számodra. Megtaláltam a jövendőbelidet.
