Trin végre megérkezett a medencéhez. Az öreg titkár elnyűttnek és végtelenül fáradtnak látszott. Dariosznak, aki ekkor már a vízben lubickolt egy ideje, rögtön meg is esett rajta a szíve. Soha nem látta még a legfőbb bizalmi emberét ilyen állapotban. A ráncos, vézna test, a görnyedt tartás és a fakó, kifejezéstelen arc egyvelege olyan hatással volt rá, hogy inkább levette a szemét a látványról. De persze megpróbálta tapintatosan kezelni a helyzetet, és úgy tett, mintha éppen ebben a pillanatban támadt volna kedve leúszni egy hosszt a medencében.
Amikor a túlsó faltól visszaért, Trin szerencsére már nyakig a vízbe merült, ettől kezdve tehát csak a lemondó és meggyötört arckifejezésével kellett megküzdeni.
– Miért nem úszol többet? – érdeklődött Dariosz csevegő modorban. – Egész nap a rendelkezésedre állna ez a medence, de ahogy visszagondolok, magam is meglepődöm rajta, hogy most találkozunk itt először.
– Lefoglalnak az államügyek, uram – mentegetőzött a titkár.
– Ugyan már! Az egészséged talán nem fontos? Nem intéznéd életerősebben az államügyeket, ha néhanapján kicsit magaddal is törődnél? – kérdezte a kormányzó.
– Úgy gondolod, nem intézem eléggé életerősen az államügyeket, uram? – replikázott színlelt megbántottsággal az öreg titkár, ám Dariosz elengedte a füle mellett a nyilvánvalóan provokatív riposztot, és csak annyit szólt csöndesen:
– Kialvatlannak és meggyötörtnek látszol. Mikor máskor okozhatna egészséges felüdülést egy jó úszás, vagy csak egy laza ejtőzés a fürdőben, ha nem most?
– Emlékeztetlek, uram, hogy a mai napon történt egy bizonyos esemény, amely merőben szokatlan a köztársaságunk életében. Talán az ezzel kapcsolatos gondok és tennivalók vájnak barázdákat az ábrázatomra eme nehéz estén.
Dariosz újra elrúgta magát a medence falától, aztán a vízben a hátára fordulva tekintett vissza a titkárára:
– És melyek lennének azok a bizonyos tennivalók egy olyan esemény kapcsán, amelyikről világosan megmondtam, hogy az olimpia lezárultáig szigorúan államtitokként kell kezelni a megtörténtét?
Trin maga felé fordította a két tenyerét, és elkezdte a medence hűs vizében mosdatni az arcát. A kormányzó reménykedett benne, hogy a művelet végeztével majd választ kap a kérdésére, csakhogy a művelet egyelőre sehogy sem akart véget érni.
– Hallottad, amit kérdeztem? – nyomatékosította Dariosz.
– Hallottam – erősítette meg az öreg titkár. De ennyi. Az ember azt gondolta volna, hogy innentől kezdve egész hátralévő életében az arca megmosásával óhajt foglalatoskodni, annyira belemerült a tevékenységbe. Néha ugyan a gyér haján is hátrasimított, de mindössze ennyi jelentett változatosságot a magánjelenetben, szólásra nem nyílt a szája.
Dariosz visszaért mellé a partra, aztán úgy ült fel a medence lépcsőjének magasabb fokára, hogy ne lássa a titkára arcát. Gondolta, így talán könnyebb lesz lefolytatni azt a párbeszédet, amelyikre már egy ideje készült.
– Nem is olyan régen azt kérted tőlem, hogy őszintén válaszoljak az érdeklődésedre, mert vannak olyan dolgok, amelyek rendkívüli módon foglalkoztatnak. Így volt? – kérdezte a csevegő modort mellőzve, némileg szigorú hangon Dariosz.
– Így volt, uram – erősítette meg a titkár, és végre befejezte az arca mosdatását.
– Akkor azt mondtam neked, hogy három kérdést feltehetsz, és mindegyikre őszintén fogok válaszolni. Így volt?
– Igen, pontosan így.
– Akkor most a viszonosság elve alapján magam is felteszek neked három kérdést – bocsátotta előre a kormányzó. – Elvárom, hogy hasonló őszinteséggel felelj, bármi is lesz a következménye. Remélem, te is azon a véleményen vagy, miszerint a kapcsolatunk megengedi, sőt meg is követeli, hogy hiteles válaszokat kaphassak tőled.
– Egyetértünk, uram.
– Helyes. Akkor mondom az első kérdést… Osmosisban létezik olyan belső ellenség, amelynek tagjai a megbuktatásomra törekednek?
– Igen.
Dariosz kissé hátradőlt a medence kőlépcsőjén, és próbált nem fújtatni, nehogy elárulja magát a titkára előtt. Most áldotta csak az eszét, amiért olyan helyzetet hozott létre, hogy nem láthatták egymás arcát, sőt, Trin mögött ülve még csak a periférikus látómezejébe sem került be.
– Értem. Akkor jöjjön a második kérdésem… Miért nem szóltál nekem erről eddig még soha, egyetlen szóval, egyetlen utalással sem?
– Mert ez akadályozta volna az ellenük folytatott elhárító tevékenységet – felelte Trin.
A kormányzó kezdett kétségbeesni. Ebben a percben számtalan kérdése támadt, de tudta, hogy ezek közül már csakis egyet tehet fel a mai estén az öreg titkárának. Lázasan válogatott magában, hogy melyik legyen az, míg végül annyira kínosnak érezte a csöndet, hogy egy olyat választott, amelyik igen komoly gyengeséget árult el:
– Úgy gondolod, hogy fölém tudnak kerekedni?
Trin girhes vállai szinte megrázkódtak a kérdés hallatán, és az öreg titkár olyan választ adott, amely egyértelművé tette, hogy ezt a kérdést nagyon kár volt feltenni:
– Jelen pillanatban fogalmam sincs, uram.
Dariosz csöndesen átkozta magát, és a zavarát azzal leplezte, hogy ugrott egy nagy hasast a vízbe, majd heves gyorsúszásba kezdett, és csak a medence túlsó falánál higgadt le valamelyest, ahonnan már mellúszásban érkezett vissza. Nem utolsósorban azért, hogy közben egy pillanatra se veszíthesse szem elől Trint.
Az öreg titkár felemelkedett, láthatóan búcsúzni készült, de azért még utoljára megjegyezte:
– Rám nem vonatkozott egyetlen kérdésed sem, uram.
Dariosz megállt a medence közepén, letette a lábát, és úgy szólt ki a partra:
– Benned egyetlen pillanatig sem kételkedtem.
Trin enyhén meghajtotta a fejét, aztán kilépdelt a medencéből, és elsietett.
