A Kormányzói Hivatalban valahogy feledésbe merült Mario panasza, és ezzel maga a delikvens is megbarátkozott, hiszen nyilvánvalóan nagyobb horderejű esemény volt a Dariosz elleni merénylet.
A kormányzó meglehetősen tanácstalannak és elcsigázottnak tűnt, ami egy ilyen nap után nem is lett volna csoda, de ő maga is bevallotta, hogy úgy érzi, kezdi meghaladni a képességeit a helyzet kezelése.
– Egy nyomorult melbourne-i rendőr vagyok, az ég szerelmére! Mit akarnak tőlem? – fakadt ki elkeseredetten a beszélgetés egy pontján, ám nem lehetett tudni, hogy kikre gondolt ezzel a többesszámmal. Legfeljebb sejteni.
Szubotáj megpróbált új fejezetet nyitni, egyrészt azért, hogy némileg elterelje a kormányzó figyelmét, másrészt pedig valóban érdekelte a téma:
– Figyelj csak egy kicsit! Nem is olyan régen azt mondtad, hogy a hadiállapot bejelentése sok új lehetőséget kínálna számodra. Egy merénylet a kormányzó ellen nem ad lehetőséget erre?
– Elvileg adna – bújt ki a két tenyere mögül Dariosz.
– Akkor meg miért nem élsz vele? – tárta szét a karjait a tatár.
– Megőrültél? – kérdezett vissza elképedve a kormányzó. – Osmosis legjelentősebb rendezvénye kezdődik holnap, és én éppen ezen a napon vezessek be hadiállapotot?
Attila finoman jelezte, hogy közbeszólna:
– Nem akarok prejudikálni, de ennek az egész olimpiai hercehurcának nem az volt a lényege, hogy összehozd Evilág minden fellelhető földi emberét? Mert ez már sikerült, csak jelzem. Innentől kezdve, hogy mi történik holnap, az már…
– Ti tényleg ennyire fogalmatlanok vagytok? – csattant fel Dariosz, és még a székéből is kiemelkedett kicsit, annyira felhúzta magát. – Itt állok a kibaszott Szigetvilág közepén a nyomorult köztársaságommal, amit egyébként csak megörököltem, és minden szájbavert király, aki él és mozog a környékemen, a halálomat akarja. Ma például meg is akartak öletni. Közben meg olyan figurákat kapok segítségül, akik legfőképpen bort vedelni tudnak, meg idióta teóriákat felállítani. Hát, veletek aztán nagyon ki vagyok segítve!
Ezek után természetesen újra csönd telepedett a helyiségre, így hát szinte vészjósló hangként csattant fel az óvatos kopogtatás az ajtón.
Dariosz fegyelmezett arckifejezést erőltetett magára, aztán odahaladt, és ajtót nyitott. A testőrség katonája azt jelentette, hogy odalenn vár egy fogoly, aki nagyon furcsa körülmények között esett az egyik őrjárat csapdájába, de most itt van, és a foglyul ejtője mindenképpen a kormányzó színe elé akarta vinni.
Dariosz kilépett a helyiségből. Még csak hátra sem szólt, elnézést kérve a többiektől, és a hírhozó katona nyomába eredt, majd amikor leértek a földszinti kerengőbe, a hírnök előremutatott:
– Róla lenne szó, kormányzó úr.
Az illető már messziről is úgy festett, mint valami kocsmai söpredék. Leeresztett vállal álldogált egy asztal mellett, ahol próbálták kifaggatni, de persze nem válaszolt semmiféle kérdésre, hiába rángatták meg az ügyeletes katonák. Majd elhaladt mellette egy írnok, aki leejtett valami ceruzát a földre, és amikor lehajolt érte, mintha az őrizetes bokájánál matatott volna.
Darioszt még jó darabig kísértette ez a kép, szinte beleégett az elméjébe. Az őrizetes mellett elhalad az írnok, és pont ott ejt le valamit, amiért aztán lehajol, majd elsiet az épületszárny folyosóján, meg sem várva, hogy mi történik.
Pedig hát ott történt valami. Például az, hogy az őrizetes összerogyott, az őt addig fegyelmezni próbáló két katona pedig elhűlve nézte, amint a férfi kezét-lábát szétdobálva vonaglik a padlón, habzó szájjal hörögve, haláltusát vívva, aztán mozdulatlanul kiterül, és csakhamar egyértelművé válik, hogy menthetetlen. Halott.
Dariosz letaglózva botorkált vissza a Kormányzói Hivatal helyiségébe. Amikor elmesélte, hogy mit látott, Szubotáj csak annyit kérdezett:
– Jól emlékszem az elbeszélésedre, kormányzó, miszerint nálatok minden írnok az egyház kötelékébe tartozik?
– Jól emlékszel.
– Hát akkor badarság, ugye?
