Amikor ősszel (megint) úgy döntöttem, hogy lelépek a Facebookról, kaptam egy olyan hozzászólást, miszerint „aki nincs a Facebookon, az nem is létezik”. Én ezt addig is vitattam, de az Osmosis honlap látogatottsági adatait tekintve csakhamar bizonyosságot is nyertem. Lássuk!
Ennek a grafikonnak a közepe táján történt az, hogy „töröltem” az Osmosis nevű oldalt a Facebookról. Úgy tűnik a vonalból, hogy bekövetkezett valami drasztikus, kiheverhetetlen törés? Mert számomra nem. Sőt, a rapszodikusan kanyargó EKG-jelből én inkább valamiféle enyhén emelkedő tendenciát vélek kiolvasni.
(Oké, november másodikán futott egy szerény kis hirdetésem a Moly pont hun, épp ezért is hagytam ott a kurzort a képernyőfotó idején. De ettől függetlenül én látom, amit látok.)
Hogy miért tettem idézőjelbe fentebb a töröltem szót? Hát csak azért, mert a Facebookról oldalt nem lehet azonnal törölni. A jóságos Cukkerberg úr és kedves, empatikus munkatársai hagynak neked harminc napot, hogy meggondold magad. Én pedig – vessetek a mókusok, oposszumok és borzok elé – már az ominózus gombra való rákattintáskor tudtam, hogy harminc nap után „meg fogom gondolni magam”.
Naná. Jön például a beharangozott tévésorozat, amelynek Csórics Balázs a főszereplője, az a színész, aki felolvasta jó pár írásomat, és ezek a videók mindmáig fellelhetők az összes közösségi oldalán. Hülye lennék, ha az onnan érkező látogatókat nem létező oldallal akarnám fogadni.
Csakhogy amikor elkezdtem írni az Osmosis nevű folytatásos online regényt, akkor azt is elhatároztam, hogy innentől kezdve mindent azon a szemüvegen át fogok nézni, hogy hoz-e új olvasót az Osmosisnak, avagy nem.
És a Facebook nem hoz. Ez most teljes egyértelműséggel kiderült. És ehhez nekem elég volt két számadatot összehasonlítani. Azt a periódust vettem alapul, amikor az Osmosis Facebook-oldalát követők száma kétszázról háromszázra nőtt. És közben a folytatásos regény fejezeteinek olvasói pont ugyanannyian maradtak, mint előtte.
Megkérdeztem magamtól: van értelme? Van értelme heti húsz órát (egy fél műszak!) arra pazarolni, hogy a Facebookon tevékenykedjek? Nincsen! A világon semmi!
De csak lesd meg, drága olvasóm, hogy mi történt ezen a héten a Facebook-oldalamon! Polgárpukkasztó, kitárulkozós, provokatív, önégetős posztokkal árasztottam el a felületet, és mi lett az eredménye? Nulla új olvasó.
Van értelme ott hemzsegnem-pezsegnem, ahonnan egyetlen új olvasót sem remélhetek? Szerintem nincs.
Ja, és hogy milyen éééédes ez a kis cukiberger felület! Hát, képzeljétek el, amikor a harminc nap letelte előtt visszajöttem, mindjárt elkezdett bombázni olyan felszólításokkal, hogy hirdessem azonnal a videóimat, mert az elmúlt héten iszonyat nagy érdeklődés mutatkozott irántuk, a felhasználók szinte falják a tartalmaimat, és ha még ráteszek néhány lapáttal ennyi meg ennyi forint ellenében, akkor még több emberhez juthatok el!
Úgy meghatódtam ekkor, hogy majdnem telesírtam a vécékagylómat. Térden állva.
Érted. A tartalmaim, amikhez az elmúlt harminc napban senki sem férhetett hozzá, mivel egyáltalán nem voltak elérhetők, hihetetlen megtekintési számokat produkáltak.
Ha csak úgy nem.
Na, hát ezért mondom én azt, hogy részemről arccal Osmosis felé, a Facebook meg elmehet a Nagy Vulkán közepébe.
