Lelle férje – 4. rész

A következő hadjárat hamar elkövetkezett, és onnan Bókony nemcsak megdicsőült harcosként tért haza, hanem jeles újítóként is. És nem csoda, hogy a szerelme apját kereste fel az első adandó alkalommal, a fegyverkovácsot.

– Keresztvas – mondta ki a varázsszót, de ezt persze Acsatag egyelőre nem érthette.

A fiatal harcos felmutatott egy zsákmányolt kardot, és rögtön lelkesen mutogatni kezdte:

– Hátrányban leledzünk a közelharcban, mivel a mi kardjainkon nincsen keresztvas. Ez itt, e! A norling katonák kardján meg mindeniken ott vagyon. Megakadályozza, hogy a lecsúszott csapások lemetsszék az összes ujját az ellenségnek. Kell nekünk is ilyen keresztvas, nézd csak meg figyelmesen, Acsatag uram!

A fegyverkovács egy darabig forgatta maga előtt a zsákmányolt fegyvert, aztán csöndesen elismerte:
– Mi tagadás, valóban nem oktondi dolog.

Bókony ennél sokkal lelkesebb volt:
– Persze, hogy nem! A mi harcosainknak is kell ilyen! És tudom, hogy te képes vagyol megkovácsolni, Acsatag mester!

Ezen a napon történt, hogy az öreg fegyverkovács immár más szemmel nézett a fiatal harcosra. Mintha kezdte volna elfogadni, hogy az egyetlen és féltve őrzött leánya időközben felcseperedett, és lehet neki udvarlója. Ráadásul egyáltalán nem megvetendő, hogy egy ilyen kiváló harcos személyében. Ehhez a megvilágosodáshoz egyébiránt Emő, Lelle anyja is nagyban hozzájárult a mindig jól irányzott mondataival. Hiába, a férfi csak azt hiszi, hogy ő irányítja a világot, közben meg a férfi mögött álló nő mindig a hatalom legfőbb birtokosa. Csak ezt nagy bölcsen soha nem teszi közszemlére.

Acsatag fegyverkovács és Bókony még sok-sok estén át dugták össze a fejüket, végül pedig olyan találmányt terjesztettek a törzs elé, amely mindenkinek elnyerte a tetszését. Ez az újítás végeredményben egy fémkosár volt, amely a kardok markolatánál védte majdnem minden irányból a fegyvert fogó kezet. Még Zsujta törzsfő, a katonai vezér is úgy nyilatkozott, hogy eme újítást azonnal be kell vezetni, és minden vitéz kardját mihamarabb el kell látni eme remek találmánnyal.

* * *

Bókony és Lelle most már egyre magabiztosabban mutatkozott együtt. A zord atya szívének megenyhülése után lényegében az egész törzs elkönyvelte, hogy ők egy pár, és természetesen senki emberfiának nem volt ez ellen semmi kifogása. Sőt, kedvtelve szemlélték az ifjú szerelmeseket, akik hamarosan be is jelentették, hogy össze akarnak házasodni.

– Jól meggondoltad? – kérdezte incselkedve Bókony, amikor egy szép ősz eleji délutánon együtt üldögéltek a folyóparton.

– Micsodát? – Lelle hamiskásan mosolyogva úgy tett, mintha nem értené, mire vonatkozik a kérdés.

– Hát csak azt, hogy hozzám jössz feleségül.

– Kellene valamitől félnem?

– Hát, bizony kellene – hajtotta le a fejét látszólag elszomorodva a fiú.

– Aztán mitől? – riadt meg a lány.

– Jelesül attól, hogy egyszeriben vérszomjas démonná válok, amilyenekről a norling népek beszélnek, és egy sűrű, sötét éjszakán rád vetem magam – fejtette ki Bókony, de már személyes illusztrációt is adott hozzá, mert tényleg átölelte a lányt, sőt, meg is szorította, és csókolgatni kezdte az arcát, a nyakát, a vállát, és még lejjebb is haladt volna, ha Lelle nem fogja le a fejét.

– Már megint elfelejted, hogy a fegyverkovács lánya vagyok – mutatott rá Lelle. – Bármilyen vastárggyal fejbe váglak, ha még sokat dévajkodsz itt velem.

A fiú nem törődött bele, hogy nem juthatott közelebb a lány melleihez, ezért új utakon próbálkozott. Először is finoman széthajtotta Lelle kazakját, azaz könnyű őszi köntösét, és már ekkor is kedvtelve nézegette a vékony lenvászon ingen átsejlő bimbókat. Aztán elindult a jobb keze lefelé, és az ing alá hatolva próbált meg egyre feljebb puhatolózni, de a lány hamar átlátott a szándékán:

– Ez volna a főpróba a nyugati kalandozáshoz? – kérdezte huncut mosollyal. – Az én gyönge testemen észak felé kalandozni?

– Mehetek éppenséggel dél felé is – hajolt oda hozzá Bókony, és egyenesen a fülébe súgta buja szavait.

Igazából a lányt is végtelenül felizgatta a helyzet. Már a határára jutott, hogy enged a csábításnak, amikor is megjelent a vízlelő helyen Dudor, a falu bolondja, két öblös korsóval a kezében. A borzas üstökű fiatalember a csálé szemeivel végigpásztázta a látványt, aztán okosan megkérdezte:
– Hát ti meg mit csináltok itt?

Bókony vitéz bosszankodva húzta ki a kezét Lelle inge alól, és unottan megjegyezte:
– A hangyákat számoljuk.

– Igen? – pislogott a bolond a mindenfelé kanyargó tekintetével. – És hányan vannak?

Most már Lelle is felült, és gunyoros hangon adta meg a választ:
– Éppen háromszor száznál és még ötvenötnél tartottunk, de most jó alaposan belezavartál minket.

– Kár – sajnálkozott őszinte szívvel a bozontos hajú Dudor, majd belegyalogolt a folyóba, és megmerítette a korsóit. Aztán, mint akinek valami jó ötlet jutott eszébe, visszafordult, és lelkendezve javasolta: – Szerintem kezdjétek újra! Megnézném, hogy csináljátok! És segítek is, ha kell!

Bókony mérgelődve csattant fel:
– Hát, ha van valami, amit te soha nem fogsz látni, Dudor komám, az pont az, hogy mi hogy csináljuk!

Lelle gyöngyözve felkacagott:
– És segítség sem kell nekünk, boldogulunk magunk is!

Dudor értetlenül álldogált még egy darabig, térdig a vízben, borzas üstökét vakargatva, aztán levonult a színről, félhangosan azon dohogva, hogy most aztán megint nem fog jó darabig kiderülni, hány hangya tanyázik a folyóparton, pedig az ilyesmit fontos lenne tudni, még akár a törzsfőnököket is érdekelné a dolog.

Lelle odabújt a kedveséhez:
– Ne légy türelmetlen, édesem. Látod, a Világügyelő Férfiú sem akarja még, hogy egyesüljön a testünk. Megesküszöm neked rá, hogy amíg élünk, mindig csak téged foglak közel engedni magamhoz, mindig csak a tiéd leszek.

Bókony túláradó szeretettel ölelte át a lányt. Olyan boldogság áradt szét a testében, amilyet még soha nem tapasztalt azelőtt. Lelle szavai annyira megnyugtatóan és elbájolóan hatottak rá, hogy úgy érezte, ezért az édes kis gyönyörűségért bármikor odaadná az életét is, és örök időkig képes lenne várni egyetlen hívószavára.

* * *

A következő törzsi gyűlésen a vezérek elismeréssel illették Bókony vitézt. Zsujta törzsfő, a közösség katonai parancsnoka hosszasan méltatta az ifjú kiváló meglátását, melynek nyomán a sereg minden harcosa keresztvassal és védőkosárral ellátott markolatú kardokat foghatott kézbe, hála Acsatag fegyverkovácsnak és szakképzett segédeinek.

Bókony most először érezte úgy, hogy a Szarvas törzs maradéktalanul elfogadta őt, és már nem számít, hogy Fajsz vezér szálláshelyéről keveredett ide közéjük. Immár otthon van, és ezt hamarosan egy házasság is meg fogja erősíteni. Utána pedig már csak a Világügyelő Férfiú áldásán múlik, hogy hány jövevénnyel fogják megerősíteni a törzs létszámát a drága feleségével, Lellével.

– Borulj a szívemre, kedves öcsémuram! – böködte meg a mellkasát Acsatag, még ugyanezen estén, a lakoma végén, és Bókony hiába tudta, hogy a fegyverkovács addigra már jó alaposan meghúzta a kumiszos bőrtömlőket, mégis a teljes elfogadásként értelmezte a történteket, főleg azután, hogy keblére ölelte leendő apósát, és a válla fölött találkozott a tekintete Emő asszony meleg pillantásával.

A látszattal ellentétben nemcsak a jól megtermett kovácsot szorította akkor magához végtelen boldogsággal, hanem Emőt is, Lellét is, no meg az egész törzset, és talán még a fényes csillagzat alatt leledző Anagur-pusztaságot is.