Lelle férje – 2. rész

Az eső, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovább is állt. Igaz, rövid idő alatt is olyan tökéletes munkát végzett, hogy Lelle és Bókony egyaránt csuromvizesek voltak. Még a harcos bőrmellénye is megszívta magát vízzel, olyan bőséges volt az égi áldás.

– A Világügyelő Férfiú igen szomorú lehetett, alaposan megríkatta valami – vélekedett a harcos.

„Ez volt az első szava hozzám – ábrándozott máris Lelle. – A Világügyelő Férfiút emlegette.”

A harcos feltápászkodott a fűből, majd odalépett a lányhoz, és őt is felsegítette:
– A nevem Bókony – mutatkozott be.

– Lelle vagyok – szólt a hajadon. – Acsatag fegyverkovács leánya.

– Tudom – mosolyodott el a fiú. – Látom a hajfonatkorongodon.

A lány ösztönösen odanyúlt a bal vállán leomló hajfonatához, és zavartan babrált az ezüstözött korongon.

– Ezt a tulajdonjegyet ismerem – magyarázta Bókony. – Acsatag mester tárgyai a mi falunkban is használatosak. Bárdok, fokosok, szekercék, kardok… mindegyiken láttam már apád tulajdonjegyét.

– Honnan jöttél? – érdeklődött Lelle.

– Fajsz vezér szálláshelyéről. Hozzánk is megérkezendett Zsujta törzsfő üzenete, hogy nyugati kalandozás készül. Hát ezért vagyok most itt – mondta az ifjú harcos, miközben szórakozottan odanyúlt ő is a hajfonatkoronghoz, és közben finoman hozzáért Lelle kezéhez, mire a lány megborzongott.

Bókony félreértette ezt a megborzongást:
– Na de ne szaporítsuk a szót, mert a végén még megfázol, te leány. Most gyorsan hazaviszlek a falutokba.

Lelle fölnevetett. A nagy zuhé ugyan meghűsítette kissé a levegőt, de ő mégsem fázott, még bőrig ázva sem, inkább különös melegséget érzett. A fiú érintése nyomán futott végig rajta a remegés, maga sem értette, hogy miért.

– Aztán hogy viszel haza a falunkba? A hátadon? – kérdezte incselkedve.

Erre Bókony füttyentett egy nagyot, és Lelle csodálkozva tapasztalta, hogy a háta mögül lódobogás hallatszik. A lány eddig azt hitte, hogy a megriadt ló már árkon-bokron is túl jár, erre most olyan szófogadóan került elő a semmiből, akár egy hűséges eb.

Lelle most már kényelmesebben utazott, elvégre Bókony ezúttal nem maga elé fektette a lova hátán, hanem maga mögé ültette. A lány átfogta a fiú derekát, és egészen ráhajolt, majd a vállára hajtotta a fejét. Hirtelen újra végigfutott rajta a borzongás. Eszébe jutott, hogy még sohasem ölelt át férfit, persze az édesapján és az öccsén kívül, de hát az egészen más volt.

Érdekes módon a harcos, aki az imént még rendkívüli módon aggódott, nehogy meghűljön a lány, most csöppet sem vette sietősre. Csupán lépésben haladtak, majdhogynem poroszkáltak.

„Talán neki is épp olyan jólesik az ölelés, mint nekem?” – morfondírozott magában Lelle, és érezte, hogy a torkában dobog a szíve erre a gondolatra.

A falu határában futottak össze a fegyverkováccsal, aki szintén nyeregben volt. Amikor a két ló egymás mellé ért, Acsatag szigorú tekintettel mérte végig először a harcost, aztán a leányát.

– Anyád küldött érted – szólt oda mogorván az utóbbinak. – Hiába mondám neki, csak van tán annyi esze ennek a lyánynak, hogy meghúzódik az öccsénél, míg elül a vihar. Ezek szerint nem volt.

– Félúton ért az égiháború, édesapám! – mentegetőzött Lelle, de már pattant is lefelé a harcos mögül, mert jól ismerte atyja minden szónál többet mondó tekintetét.

Bókony egyelőre hallgatott. Tudta jól, hogy nem illik megszólítania a nála idősebb férfit, meg kell várnia, amíg kérdezik. Csak a fejét hajtotta meg tisztelete jeléül, és várta, hogy mi fog történni.

Még jó darabig várhatta. Acsatag alaposan végigmustrálta őt, mintha csak a parancsnoka volna, és most ellenőriznie kellene az összes fegyverzetét, az övén fityegő tárgyakat, a lószerszámait és egyéb szerelvényeit. A leghosszabban azonban az arcát és a szemét vizslatta, és csak nagy sokára szólalt meg:
– Ki fia-borja vagyol, fiú?

– A nevem Bókony, uram. Jövék Fajsz vezér szálláshelyéről, hogy harcra jelentkezhessem a dicsőséges Zsujta törzsfő táborába.

– Eddig érteni vélem – hagyta jóvá a fegyverkovács –, de azt kérdeztem vala, hogy ki fia-borja vagyol.

– Már nem élnek a szüleim, Acsatag úr – felelte a harcos.

Ha azt hitte, hogy eme közleménye majd némi rokonszenvet vált ki a fegyverkovácsból, hát nagyot tévedett. Acsatag már számos árva gyerekkel találkozott, kisebbekkel és nagyobbakkal is, és ha érzett is részvétet valamelyikük iránt, hát az biztosan nem olyan volt, akinek az imént még az egyetlen leánya fogta át a derekát.

– Honnan tudod a nevemet? – inkább ez iránt érdeklődött a bősz atya.

– Megláttam Lelle hajfonatkorongján a mester tulajdonjegyét. A mi falunkban is ismeretes – magyarázta Bókony, majd kissé kihúzta a kardját a hüvelyéből, épp csak annyira, hogy a penge tövében látható legyen a fegyverkovács által annak idején beleütött motívum. – Én is eme karddal vennék részt a soron következő kalandozásban. Megmondanád nekem, bátyámuram, hogy merre találom Zsujta törzsfő jurtáját?

A fegyverkovács szája gúnyos mosolyra biggyedt a bajusza alatt:

– Ha belovagolsz a jurtatáborba, és ottan nem bírod felfedezni, melyik sátor lehet a törzsfőé, akkor inkább fordítsd meg lovadat, és nyargalj haza, mert nem vagy alkalmas a háborúskodásra.

Bókony megszégyenülten álldogált még egy darabig a pusztán, az anagur törzs legfőbb településének határában, és bávatagon nézte, ahogy a fegyverkovács ellovagol a leányával. A lelkében különös módon kavarogtak a legkülönfélébb érzések, és hol ez került felülre, hol meg amaz.

Azt gondolta, legalább egy halvány köszönet kijárt volna neki, amiért a legnagyobb égzengés idején a pártfogásába vette Lellét. Mogorva ember ez az Acsatag, és bár az nagyon is rendben van, hogy félti a leánykáját, de hát pont ezért illett volna némi hálát mutatnia azon fiatal harcos iránt, aki lényegében megmentette.

Viszont a lány szerencsére csöppet sem mogorva, nem örökölte az édesapja eme tulajdonságát. Nyilván az édesanyjára hasonlít. És milyen édes az ölelése! És milyen gyönyörű a haja! No meg a szeme… Hát az a tekintet szinte perzsel!

Bókony vitéz egészen biztosan boldogabb lett volna, ha tudja, hogy ugyanezen percekben az apja lovának hátán ülve Lelle hasonlókat gondol róla. A lány úgy értékelte magában, hogy ez az ifjú harcos nemes szívű lovagként viselkedett. Ugyan csak halvány elképzelései voltak arról, hogy milyen egy lovag, mert a tudása a kihallgatott beszélgetésekből táplálkozott, amelyeket a nyugati vidéket megjárt kalandozó harcosok bonyolítottak le egymás között a tábortüzek mellett, de a fiú egyre inkább úgy szerepelt az ábrándjaiban, mint egy igazi lovag.

Védelmező, udvarias, igazságos, tisztelettudó, főleg a nőkkel szemben… Na ne! Inkább csak vele szemben legyen tisztelettudó, más nőkkel nem muszáj, sőt!

Lelle egyre inkább belefeledkezett abba az ábrándba, hogy mivel ő már tizenhét nyarat is megért, éppen itt volt az ideje, hogy találkozzon élete szerelmével, aki pontosan olyan, mint Bókony. Nincs ebben semmi különös, az édesanyja is azt mesélte, hogy tizennyolc esztendős volt, amikor az ifjú Acsatag feltűnt a színen, hát akkor tessék, most ő következik.

A gondolatmenet ezen szakaszánál kissé elrévedezett Bókony daliás termetén, nemes arcélén, zavarba ejtően férfias hangján, majd egy pillanatra elképzelte, hogy milyen lenne, ha ez a fiú valahol a jurtatábor mellett csordogáló patak partján, egy fűzfa jótékony takarásában egyszer csak megcsókolná őt.

– Hát itt vagytok! – zökkentette ki az álmodozásból az édesanyja megkönnyebbült hangja.

Leszállt a lóról, és besietett a jurtájukba, melynek közepén még javában lángolt a tűz. Tudta, hogy a szülei most egy darabig nem jönnek utána. Megszabadult az átázott ruháitól, de mielőtt tisztát húzott volna, megállt meztelenül a tűzhely mellett, felnézett a füstnyíláson át az égre, és csak annyit szólt halkan:

– Világügyelő Férfiú, én nagyon tisztellek téged. Itt állok előtted pőrén és őszintén, tisztán és békességes várakozásban. Kérlek, add meg a jelet számomra, ha úgy gondolod, hogy megtaláltam azt a férfit, akit egész életemben szeretni fogok.