Kritikát kaptam, amivel messzemenőkig egyetértek, csak sehány százalékban nem tehetek róla. A kemény bíráló ugyanis azt vetette a szememre, hogyha én az aktivitásmérő nyomán feltehetően ritkábban érkező Osmosis-fejezeteket úgy akarom kompenzálni, miszerint Osmosis-novellákat indítok, akkor azokat miért ilyen ritkán folytatom? Teljesen igaza van, csakhogy nem tud két lényeges háttérinfót.
Mondom, hogy mi van.
Több mint egy hónapja keményen harcolok egy bizonyos kórsággal. Ez a valami a férfiak halálos betegségének, úgynevezett náthának indult. Egy szimpla kis megfázásnak. És lett belőle egy olyan kiterjedt arcüreggyulladás, hogy immár az antibiotikum-kúránál tartok, innen tovább csak két fokozat van, a felszúrás meg a halál, tetszés szerinti sorrendben.
Na most képzeld el, kedves olvasóm, rágjam meg azt a drága szép tekintetedet, hogy amikor én közzétettem az első Osmosis-novella első fejezetét, akkor már mind az öt kész volt! A rák egye ki a hűtőmet meg a spájzomat, ha nem így volt! Komplett rendszerben gondolkodtam! És tetszett, meg minden! Örültem és tetszett! Ilyen utoljára csak a nászéjszakámon fordult elő!
Mondom, hogy mi van.
Nem nagyon értem, hogy mi a morva anyját művelt a szövegszerkesztőm, de amikor egyszer csak odaültem elé, akkor úgy csinált, mint valami gyanúsított az őrszobán, hirtelen nem akart emlékezni semmire. Tökre benne van a pakliban, hogy én csesztem el valamit, de inkább arra hajlok, hogy mégse, és egyszer csak, amikor visszahoztam a gépemet az altatásból, akkor a szövegszerkesztő sok-sok év után újra csak azt kívánta tőlem, hogy adjam meg a vezeték- és keresztnevemet, majd utána nem tárt elém semmit. Hámondom, hol vannak például a nemrég megnyitott fájlok? Meg az előzmények? És mi lesz a helyreállítással?
Nem akarnám sokáig ragozni, legyen elég annyi, hogy amikor végképp rájöttem, miszerint az új Osmosis-novella minden egyes további folytatása elveszett, akkor megboldogultam. Kiváló neveltetésemnek, makulátlan jellememnek és áldott, béketűrő, konfliktuskerülő természetemnek köszönhetem, hogy mindössze huszonhét percig kurvaanyáztam egyfolytában, és sokat mondok, ha eközben nyolc, vagy legfeljebb kilenc teáscsészét basztam a falhoz, de úgy izomból.
A „Rés a kerítésen” című sokra hivatott, nagybecsű és már-már Nobel-várományos novellácskámat tehát újra kellett írnom. Hóttidegbetegen. Csészék nélkül. Ennek köszönhető a kivárhatatlanul hosszúra nyúlt folytatás. Kérem válaszom szíves elfogadását. De ha nem, akkor a rák egye ki a te hűtődet is. Meg a spájzodat. Te ázalag.
