Királyrév ostroma – 1. rész

Királyrév kikötője már messziről uralta a látóhatárt: hosszú, íves mólói úgy nyúltak bele a Belső-tenger kékeszöld vizébe, mintha kőből faragott karok lennének. A hullámtörők mögött egyszerre horgonyzott kereskedőhajó, halászbárka és karcsú futárnaszád, vitorláik között állandóan ott remegett a szél. A part mentén egymáshoz tapadva sorakoztak az áruraktárak, illetve kisebb-nagyobb kereskedőcéhek hol szerényebb, hol hivalkodóbb székházai.

A kikötői rakpartokon napkeltétől napnyugtáig soha nem volt csend. Daruk nyikorogtak, kötélcsigák csattogtak, tengerészek kiáltásai keveredtek az árusok hangos alkudozásával. Királyrév maga volt az állandó zsibongás, amely még a tenger szelíd morajlását is túlharsogta.

Ide futott be szinte minden áru a Szigetvilágból, és innen indult útnak déli irányba is. Gabona, bor, olaj, só, ritka faanyagok, finom kelmék, egzotikus fűszerek és megannyi más áruféleség cserélt itt gazdát. Királyrév nem csupán kikötő volt, hanem kapu, amelyen át az Északi-földrész kisebb-nagyobb országainak észak-déli irányú kereskedelme bonyolódott.

A part fölé emelkedő domboldalon sárga falú házak kapaszkodtak egymásba, lapos tetőiken agyagcserepek izzottak a nyári napfényben. Az utcák szűkek és kanyargósak voltak, árnyékot adó boltívekkel és erkélyekkel, ahonnan gyakran figyelték a hajók érkezését. A kikötő fölött egy alacsony, de masszív őrtorony állt, jelezve, hogy Királyrév gazdagságát fegyverrel is őrzik. Nem volt hivalkodó erőd, inkább határozott figyelmeztetés mindenkinek, aki rossz szándékkal közeledett.

A piac közvetlenül a rakpart mögött terült el. Színes ponyvák alatt halmokban állt az áru: frissen fogott hal, füstölt hús, olívabogyó, aszalt gyümölcs és a legkülönbözőbb mintájú korsókban árult bor. A kikötő lakói, vagy az ott rendszeresen megforduló emberek az Északi-földrész és a Szigetvilág nyelvét is beszélték, norling és meori szó egyaránt harsant az ajkukon, de az arany és az ezüst csengése mindenki számára érthető volt. Itt lehetett igazán érezni Királyrév lüktetését, ahol Evilág távoli részei egyetlen délelőtt alatt találkozhattak.

A város neve még abból az időből származott, amikor az Északi-földrész népei egyetlen nagy ország, a Norling Királyság lakói voltak. De aztán beköszöntött a feudális anarchia kora, és a birodalom számos apró hercegségre, őrgrófságra, bánságra és ilyen-olyan entitásokra szakadt. Ez többek között azzal is együtt járt, hogy a királyság összeomlása után a Belső-tenger partjának országai heves harcokat vívtak Királyrév birtoklásáért.

Amikor ezek az öldöklő, ám meddő háborúk végül az összes hadviselő felet kimerítették, megszületett Királyrév városállam, amely a létrejöttének pillanatától kezdve adót fizetett mindegyik uralkodónak, akik korábban birtokolni szerették volna. Ez volt az ára a békének, és végül az egymással háborúzó országok vezetői is belátták, hogy sokkal hasznosabb sápot húzni Királyrév gazdagságából, mint hatalmas vagyonokat veszíteni minden egyes háborútól sújtott esztendőben.

* * *

A piac egyik árkádja alatt ősz szakállú, csuhás koldus üldögélt egy szakadt gyékényszőnyegen, mellette tízéves forma kisfiú kuporgott, és furcsa, kunkorgós jeleket rajzolt a kövezetre egy széndarabbal.

– Most már ismerem mindegyik betűdet, Oguzán atya. Megtanultam mindet! Kikérdezheted a leckét, nem fogsz bennem csalódni, atyám – bizonygatta lelkesen a fiú.

– Oly sokszor kértelek, hogy ne szólíts atyának – sóhajtott fel kissé fásultan a csuhás. – Már nem vagyok pap, mióta el kellett szöknöm Osmosisból. De ha még annak is tartanám magam, ez a megszólítás igen sok kellemetlenséget tudna okozni nekem, ha olyan ember hallaná meg, akinek nem szabadna.

Pindzsuja, a kisfiú elszégyellte magát. Valóban többször figyelmeztette erre a pap, miért nem bírta már megjegyezni? Az odáig rendben van, hogy mélységes tiszteletet érez legfőbb tanítómestere iránt, de illene jobban odafigyelni a kéréseire, és azoknak megfelelően beszélni és cselekedni.

– Mit piszkoljátok itt a követ? – harsant fel egy durva hang a fejük fölött.

Egy kikötői őrkatona volt a számon kérő, egy tagbaszakadt, szögletes arcú férfi. Mellette egy jóval kisebb termetű, szelíd tekintetű kis fickó pislogott, a járőrpáros másik tagja, akin jól látszott, hogy ha rajta múlt volna, soha bele nem kötnek az árkádok alatt kuporgó nyomorultakba.

– Csak a betűvetésre tanítom ezt az ifjoncot, nagyuram – felelte békésen Oguzán atya. – Szegény koldus vagyok, de tudom, mi a rend Királyrév városában. A tisztaság mindenek felett! Ha eljön az este, szépen letörölgetjük majd a kövezetet, efelől nyugodt lehetsz.

A tagbaszakadt katonát nem győzte meg a negédes fogadalom. Megragadta a koldus grabancát, felrántotta maga elé, és olyan közelről bámult az arcába, hogy kis híján összeért az orruk.

– Szóval magad is bevallod, hogy rongáljátok az utcaköveket – állapította meg a tényállást. – Márpedig ezért büntetés jár!

Nem lehet tudni, hogy a katonának ez az aljas és értelmetlen kötözködése hova futott volna ki, ugyanis ebben a pillanatban különös hangokat hozott a szél nyugat felől. Pindzsuja, aki ekkor már az utcaköveket súrolta egy koszlott kendővel, éppúgy felkapta a fejét, mint a páros őrjárat eddig szótlanul álldogáló tagja. És velük együtt Oguzán atya, meg a kötözködő katona is a hang irányába fordította az arcát.

Úgy hangzott az az irdatlan nagy koppanás, mintha legalábbis egy óriás dobta volna meg egy hatalmas kőgolyóval a városfalat. És kisvártatva megismétlődött ez a jelenség, de immár sokkal komolyabb folytatással. Ugyanis a második koppanás után néhány pillanattal elképesztő robajlás hangzavara töltötte be a levegőt.

Pindzsuja, aki meglepetésében az utcakövön hagyta a jobb tenyerét, a koszlott rongyon át is érezte, hogy megremeg a föld. És most már a foga is vacogni kezdett a félelemtől, hát még akkor, amikor hátborzongató dörej hangjai remegtették meg körülötte a levegőt.

Nem lehet zokon venni egy alig tízéves legénykétől, hogy inába szállt a bátorsága, hiszen a két jóval tapasztaltabb katona, de még a vénséges Oguzán atya sem tudta, hogy ez a dermesztő hang nem mást jelez, mint Királyrév nyugati városfalának leomlását. Azt pedig végképp nem sejthette egyikük sem, hogy ezzel megkezdődött Királyrév ostroma.