A kalandor – 1. rész

Apám mindig azt mondta… kezdhetném színpadiasan, de nem akarom. Minek? Emlékszem, már kicsi gyerekkoromban sem érdekelt, hogy mit mond apám. Vagy anyám. Lepergett rólam az összes nevelésük, az összes zengzetes szólamuk. Tudtam, hogy van valami azon túl is. A jókisfiúságon meg a szófogadáson.

Én egyszerűen csak jól akartam élni. Mindig is ki akartam élvezni ezt az egyetlen életet, amit az istenektől kaptam itt, Evilágon. Amióta csak az eszemet tudom, ez az indíttatás van bennem, ez mozgat. Jól akarom magam érezni Osmosisban. És mindig, mindent meg is tettem ezért.

Tizenhat voltam, amikor magam mögött hagytam a szülői házat. Tényleg úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Leküldtek tejért, én meg soha nem mentem haza. Elvesztem a piacon.

Ehhez az elveszéshez nagyban hozzájárult egy széles csípőjű dáma. Egek! Olyan segget még életemben nem láttam! Ahogy az az úriasszony tette-vette a farát, hát az megigéző volt, elbolondító, világraszóló!

Akkoriban már rég tudtam, hogy mi a különbség egy pucér nő meg egy pucér férfi között. És arról is volt tudomásom, hogy ez a két játékbaba összeilleszthető. Még a helyét is tudtam, hogy hol lehet őket egymásba rakosgatni.

Mentem a megigéző fenekű úriasszony mögött a piacon, és nagy ívben szartam rá, hogy kik a kísérői, a szolgái, a csomaghordozói. Akartam azt a csodás segget! Úgy gondoltam rá, hogy én, Izjum, Duranda fia most bebizonyíthatom, hogy tényleg igaz, amit rólam mondanak. Az arcom szép és kedves, a modorom megnyerő, alakom sudár és csinos, tehát megkaphatok mindenkit, akit csak akarok. Tehát akár ezt a nagyasszonyt is?

Fiura nagynéném mondta mindig, hogy megkaphatom, akit csak akarok, de hát kisfiúként nem tudhattam, hogy a már régóta kielégületlen és magára hagyott nagynéni miért nézett rám olyan nagy szemekkel. Én mosolyogva zsebeltem be a dicséreteit, és csak felnőtt fejjel értettem meg a felmagasztaló szavak mögött rejlő sanda utalásokat.

Egész életemben szeretetre vágytam, és mindig is annak voltam a híve, hogy próbálkozzunk, és ha netán nem jön össze, hát ott egye meg a penész. Legfeljebb elhajtanak a retekbe. Az még mindig jobb, mint sohasem próbálkozni, ezáltal kihagyni mindent, ami akár lehetett is volna.

Szóval, ott, a piacon, egy hirtelen ötlettől vezérelve a csodálatos fenekű nő nyomába szegődtem, és mit érdekelt már engem anyám intelme, hogy milyen tejet vegyek, és kitől? Ki akartam próbálni magam, és amikor a jeles úrhölgy a káposztákat kezdte tapogatni, melléje sodródtam, és vakmerően azt mondtam:
– Egy jó répa hasznosabb lenne.

Rám nézett. Ma is látom a csodálkozó tekintetét. Szerintem addig még soha, senki nem merte így megszólítani a piacon történő válogatása közepette. De én igen. És ennek köszönhettem, hogy elindultam azon az úton, amelyik aztán nem is tudom, mibe vezetett, de ez maradjon meg szerény elbeszélésem végére.

Végigmérte sudár és csinos alakomat, és rögtön láttam a tekintetén, hogy kíván. Egyáltalán, azóta bármelyik nőmre is gondolok vissza, mindig csak azt kell mondanom, hogy a kívánás ott ült a szemük sarkában, és én ezt mindig észrevettem.

– Talán értesz a káposztákhoz, fiú? – érdeklődött méla egykedvűséggel, és én úgy éreztem, hogy nyert ügyem van, mert rám nézett, felfedezett, végigmért, megkívánt és megszólított.

– Nemcsak a káposztákhoz, hanem minden zöldséghez – hazudtam nyomban lelkesen, és hozzáfűztem: – Mindegyikről tudom, hogy illik-e önhöz, úrnőm, merthogy én a magasztos egybeillés legnagyobb tudora vagyok.

– Hogy minek vagy a tudora??? – kérdezte megütközve.

– A magasztos egybeillés pontosan olyan, mint a csillagok jövendölése – hazudtam tovább folyamatosan, hirtelen felindulástól indíttatva. – Ki lehet belőle számolni a jövőt, asszonyom.

Újra végigmért, és aztán hátraszólt a szolgájának, de valami elképesztően fölényes és úrias hanglejtéssel:
– Treor! Adja át terheinek felét eme fiatalembernek. Magunkkal visszük a kastélyba.

A kastély szerencsére nem volt messze, nem kellett sokáig cipekednem. Treor mindenesetre sokatmondó pillantásokat vetett rám, midőn megszabadulhattam terhemtől, az uborkák és narancsok súlyától, és követnem kellett az úrasszonyt a dolgozószobába.

Nem nagyon tudtam felfedezni, hogy ebben a bizonyos dolgozószobában milyen munka folyhatott bármikor, mert egy porlepte íróasztalon kívül ott nem látszott semmi nyoma a munkának, viszont szerepelt benne egy széles dívány, melynek szélére az asszonyom leült, és úgy kezdte el tenni-venni magát, hogy lehetőleg a formás lábaiból minél több látszódjon ki.

– Mi a neved, fiú? – kérdezte a tettetett közöny hangján.

– Izjum vagyok, asszonyom – feleltem udvariasan.

– Mit mondtál, minek is vagy a tudora? – firtatta számonkérően, miközben tündöklően formás lábait átrakta egymáson.

– A magasztos egybeillés pontosan olyan, mint a csillagok jövendölése – magyaráztam begőzölt fejjel. – Ki lehet belőle számolni a jövőt.

– És az én jövőm momentán mit jelez? – érdeklődött kihívóan.

Nem tudom, miért, de vérszemet kaptam. Egy életem, egy halálom. Ha rosszul gondolom, legfeljebb megveret, kidobat.

– Nemsokára kielégítik kegyedet – szóltam nagyot nyelve. – Mármint a csillagállások.

– Érdekelne engem ez a magasztos egybeillés – közölte határozottan.

Már nem volt visszaút. És el is ragadtattam magam. Elé térdeltem, ahogy ott ült a dívány szélén, és hirtelen ötlettől vezérelve ijedt szónoklatba fogtam:

– Ne vesse magát hanyatt, nagyasszonyom! – rivalogtam. – Kérve kérem, ne engedjen a démoni erőknek! Ezen fekhely nagyon rossz helyen leledzik!

Tágra nyílt szemekkel bámult rám egy darabig, majd közölte, hogy mostanában rosszul alszik.

– Nem is csoda, drága asszonyom! – tettem rá egy lapáttal. – A talajból áramló rossz erők űzik el az álmát. Ha megengedi, én majd bemérem, hogy hová kellene nagybecsű fekhelyét beállítani.

Kíváncsian nézett rám, és ekkor fedeztem fel először a szája szegletében egy halvány mosolyt.

Elkezdtem a két lába között tevékenykedni, mintha csak a rosszindulatú áramlatok után kutakodnék, de nem kellett hozzá sok idő és túl sok jelzés, amikor már az ajkaimmal nagy bőszen haladtam felfelé az úrasszony lábszárán, aztán a combja finom belső felületén, és végül odaértem, ahová mindig is vágyakoztam, amióta lementem tejért a piacra.

A nagyasszony szinte önkívületben vergődve fogadta közeledésemet és odaadásomat, pontosan lehetett érezni, hogy efféle kielégítésben nem mostanság volt része. De én nem hagytam annyiban a dolgot, a magam részét sem szántam megoldatlanul, merev vesszőmet beküzdöttem a résbe, újabb örömöket okozva a drága nőnek, aki úgy hánykolódott alattam, mint egy betörésre váró vadló.

Számolni sem tudtam, hányféle kéjjel ajándékoztam meg frissen támadt úrnőmet, de amikor rajta feküdtem, és egyesült a testünk, már akkor is úgy ölelt magához, mint aki el sem akar engedni.

– Te ebből a kastélyból már nem mehetsz el soha többé – közölte velem elhaló hangon, a friss mámor emlékének tiszta pillanataiban, és megerősítése jeléül a lábait átfonta rajtam. – Te leszel az én kis csillagbabám.

Gondolom, az égitestekből történő jövendölést vegyítette össze a testi játékok figurájával, ezért született meg az elméjében ez a szó. Csillagbaba. Én meg kis híján felnevettem.

Biztosan furcsának vagy akár bizarrnak is tűnhet, de csak ekkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpen hova is kerültem én? Az izgalmas vadászat és a végül bekövetkezett kéjmámor mindeddig feledtette velem azokat a nagyon is fontos tényezőket, miszerint én most el akartam szökni otthonról, de nem ide, a kőhajításra lévő kastélyba! Sokkal messzebbre akartam szabadulni az unalmas szülői házból!

Aztán az is eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ennek a csodanőnek még nem is láttam a fenekét. Mármint úgy, hogy ne fedné ruha. Pedig ennek az egész kalandnak az volt az alapja!

Újra csak megtáltosodtam, és egészen szemtelenül kértem meg:
– Ha nem járod végig eme helyiséget, úrnőm, akkor nem tudom felmérni, hol vannak a legaljasabb csapdák, és hova nem szabad állítani az ágyat.

Nem is hittem el, ami azután történt. Ez a csodálatos nő kikelt az ágyból, és én fekvő helyemből nézhettem végig, ahogy voltaképpen előttem parádézik. Nemhogy a fenekét, de a hátát, a combjait, a csodaszép melleit, a ringó csípőjét bámulhattam egész sokáig, mígnem visszatért az ágyhoz, és úgy simult rám, mint aki valami ugyanolyat akar, mint ami az előbb volt, csak most ő lesz felül, és mindent ő fog irányítani.

Azóta is azt mondom mindig magamnak, hogy akkor lettem férfi. Azelőtt is voltak már kisebb-nagyobb kalandjaim, de ha bármikor betévedek egy templomba, hát először is a drága nagyasszonyért mondok el egy imát, nem is magamért.

Reggel bejött Treor, vagy a bánat se tudja, hogy milyen napszak volt, mindenesetre hozott valami eledelt tálcán, de olyan arckifejezéssel, hogy legszívesebben pofán rúgtam volna, pedig ez a ganaj még azt is fölényesen mosolyogva vészelte volna át, tehát nem mozdultam, csak hagytam, hogy kiszolgáljon. És csak jóval utána szöktem meg.