A kísérleti alany erre abbahagyta egy vékony, néger kollégája erőszakos meginterjúvolását (mely arra irányult, vajon nem tartja-e időszerűnek visszaadni a hidegindító sprayt, amit még tavaly télen kért kölcsön öt percre egy csikágói parkolóban), és csodálkozva pillantott fel a kis köpcösre, aki egy széken állt, hogy megfelelő rálátása legyen a koponyára. Aztán végigsimított a fejbőrén, s közben különös, sercegő hangot hallott, továbbá azt is megállapította, hogy valami szokatlanul csiklandozza a tenyerét.
Ekkor már mindannyian körülötte tolakodtak, és elragadtatott kiáltásokkal adták tudtára, hogy valóban megtörtént a csoda. A nagydarab, de már egyáltalán nem szőrtelen sofőr ekkor először is térdre borult, majd indiántánchoz hasonlatos koreográfiával körbeugrálta a helyiséget, és közben artikulátlan üvöltözéssel fejezte ki végtelen boldogságát, később pedig, amikor érthetőbb beszédmódra tért át, közölte a vékonydongájú négerrel, hogy nyugodtan megtarthatja a maradék hidegindító sprayt. Amikor kissé lehiggadt, jótevőit kezdte keresni, de azoknak ekkor már nyomuk sem volt a gyorsbüfében és környékén.
– Azonnal utánuk! – adta ki a parancsot társainak, s hogy nem hálája elmulasztását fájlalta, az következő szavaiból kiderült: – Ne hagyjuk futni őket, hiszen ez óriási üzlet!
A követési akciónak azonban jelentős akadálya támadt egy szakasz rendőr alakjában, akik a tulajdonos hívására érkeztek meg, szándékuk szerint egy tömegverekedést megakadályozandó. Nyomban körbe is fogták a hőbörgő vendégeket, s parancsnokuk gúnyosan érdeklődni kezdett tőlük, vajon miért hoztak magukkal szerszámokat az étkezdébe. A fölényes hangot azonban hamar megbánta, mert a válaszok nyomán jelentős csorbát szenvedett a tekintélye beosztottai előtt.
A köpcös például kijelentette, hogy ő rendkívül stílusos ember, ezért kizárólag franciakulccsal szokott franciasalátát és franciakrémest fogyasztani. A vékonydongájú néger arról panaszkodott, hogy egyszer egy negyeddollárosra harapott rá a virsliben, azóta mindig visz magával csavarhúzót, ha hotdogot akar enni, így néhány próbaszúrás alkalmazásával megelőzheti a hasonló kellemetlenségeket. A serkenő hajú óriás amiatt méltatlankodott, mennyire nem kielégítő módon klopfolják itt ki a hússzeleteket, de hozzátette, hogy ő, mivel végtelenül szelíd és visszahúzódó ember, nem firkál minden csipcsup ügy miatt a panaszkönyvbe, inkább egy kalapács segítségével helyrehozza a szakács mulasztását. Az öreg volvós pedig buzgón mutogatta fogatlan száját a rendőröknek, ezzel igazolva, hogy ő bizony a harapófogója nélkül már réges-régen éhen halt volna.
A szakasz végül mindenféle intézkedés nélkül hagyta el a gyorsbüfét, hiszen tulajdonképpen nem tört össze semmi és senki, a számlára valót is összedobták nagy nehezen a sofőrök, azt pedig tényleg nem tiltja az USA alkotmánya, hogy az állampolgár, ha úgy tartja kedve, harminckettes méretű villáskulccsal fogyassza a villásreggelijét (illetve ebédjét).
A rendőrök távozása után természetesen már reménytelen vállalkozás lett volna Kowalskiék üldözőbevétele, hiszen például azt sem lehetett tudni, merre indult el a három jótevő. (A gyorsbüfénél mindössze hét irányban ágazott el a főútvonal.) És persze az előnyük is behozhatatlan volt, arról nem is beszélve, hogy a kamionosok a történtek után nem szándékozták megkockáztatni az ittas vezetést.
A nagydarab sofőr nem sokáig búslakodott a dolgon, továbbra is lenyűgözte a hihetetlen intenzitású haj– és szőrnövekedés. Néhány nap múlva már nem volt ilyen felhőtlen az öröme, amikor is kénytelen volt befonva viselni a szemöldökét, hogy az ne gátolja a kamionból való kilátásban.
No de rugaszkodjunk most el ettől a vezetéstechnikai problémától, már csak azért is, mert tartozom még egy magyarázattal, különösen azon olvasóim számára, akik nehezen viselik el, ha egy szórakoztató regény olvasása közben mindenféle logikai bukfencre bukkannak. Hiszen miképp lehetséges az, hogy ha egyszer úgy mutatom be Bill Morgan nevű hősömet, mint aki ágyúdörgésre sem ébred fel, a fickó alig fél órával a fenti jellemzés után viszonylag éber állapotban támolyog be a gyorsbüfébe? Nos, ha a vétlen feltaláló az ágyúdörgésre nem is, de egy bizonyos eseményre kivétel nélkül mindig felriadt: ha légy mászkált a fülkagylóján. Ennek a momentumnak a későbbiekben még igen jelentős szerepe lesz, legfőképpen azért, mert Bill barátunk a kellemetlen csiklandozás hatására azzal az ujjával nyúlt a fülébe, amelyen még maradt egy kis adag a kutyasamponból az átpalackozási akció után.
Természetesen erről a tényről mit sem tudott, az ébredés pillanataiban elsősorban az volt a fontos számára, hogy sürgősen a párnája alá pillantson. A látvány fényesen igazolta, milyen okosan járt el, amikor megcserélte a flakon és az üveg tartalmát. Fölényes mosollyal nézett az órájára, majd a delírium következményeként fellépő hirtelen hangulatváltozás kerítette hatalmába:
– Az ördögbe is, mekkora késésben vagyunk! – méltatlankodott önmaga előtt is megjátszva magát ezzel, hiszen tulajdonképpen arról sem volt fogalma, hogy melyik államban tartózkodnak jelen pillanatban.
A többit már ismerjük. Bill rohammal bevette az étkezdét, megmentette cimboráit, majd az általános tolongás idején szinte egyszerre alakult ki bennük az a vélemény, hogy fölöttébb időszerű lenne haladéktalanul elhagyni a gyorsbüfét és környékét. A Kowalski és Társa cég közrefogta Bill Morgant, rövid időre beltaggá avatva ezzel, s feltűnés nélkül kisiettek az autóhoz. John ezután oly módon vett rajtot a gépkocsival, amely eljárás halottszállító sofőr korában nyomós indokot szolgáltatott volna azonnali elbocsátására.
